Balázs Zoltán közgazdász-politológus szerint az egyházakról szóló vitát olyan magáncélok állami támogatásának újragondolásával kell kezdeni, amelyeket nem terhelnek súlyos elvi feszültségek.
A híveik tartsák el egyházaikat. Az SZDSZ érdekfeszítő elnökválasztási kampányában – módjával bár, de – föl-fölhabzott a régi lózung: a liberális egyházpolitika lényege, hogy ne legyen egyházpolitika; az egyház magánügy, tartsák el a hívek. Ezen a szinten persze nehéz vitatkozni, holott nagyon is van miről.
Először talán arról kellene szólni, hogy egyház és állam mint intézmények elválasztásával megoldjuk-e azokat a kérdéseket is, amelyeket a vallás és a politika, helyesebben a vallási és a politikai közösség viszonya mindig fölvetett és föl is fog vetni. Az Egyesült Államokban elválasztották a két intézményt, de a liberális politikusokat ma éppen az ejti kétségbe, hogy befolyásos politikusok egész sora politizál vallási és valláserkölcsi alapon, ortodox zsidótól kezdve a fundamentalista protestánsig. Egyes erkölcsi és világnézeti kérdések, viszonyok ugyanis – ott – a legfontosabb közügyek közé tartoznak. Bár a magyar liberális párt politikai gyakorlata, mondjuk ki, kelthet bizonyos erkölcsi kételyeket és világnézeti zavarokat a szemlélőben, de el kell ismerni, hogy fontos erkölcsi és világnézeti témákat többé-kevésbé ez a párt tart napirenden. Tárgyunknál maradva, például, Buda Péter és Gábor György az Élet és Irodalom 2005. esztendei második számában úgy fogalmazott, hogy az egyházi iskolákkal főleg az a baj, hogy „egyre biztosabb talajt tudhatnak a lábuk alatt, előrevetítve a már középtávon várható szakmai, társadalmi és világnézeti következmények és anomáliák egész sorát”. Vásárhelyi Mária „kutatásaiból” pedig megtudhattuk, hogy az egyházi egyetemeken az antiszemitizmus virulens. Bizony, ezek fontos témák, kár, hogy egyház és állam esetleges maradéktalan elválasztása után is fennmaradnának, az idézett szerzők aggályai szerint mindenképpen.
Hogyan tovább?
Ebből persze nem következik, hogy minden úgy jó, ahogy van. Az azonban igen, hogy sem az egyház nem azonosítható egy éteri spirituális közösséggel, sem az állam a liberális (vagy konzervatív) világnézetet vallók politikai közösségével. A politikai eszmék és a vallásra, hitre vonatkozó meggyőződések kölcsönösen befolyásolják egymást; nincs és nem is lehetséges olyan elv, amelynek révén egyszer s mindenkorra el lehetne őket választani egymástól.
Ám ha ez így van, akkor az állam és az egyház elválasztásának kérdésében sem tehetünk úgy, hogy van egy eleve helyes álláspont, amelyet csak érvényesíteni kell. A „tartsák el!” felszólítás egyszerű politikai jelszó. Mindenekelőtt: ma is eltartják. Föltételezhető, hogy a nem jelentéktelen számú hívő adója (ideértve az általuk vásárolt fogyasztási cikkek áfáját, illetékeket, aktív keresőknél a személyi jövedelemadót) bőven fedezi azt a néhány százmillió forintos támogatást, amelyet az állam hitéleti célokra az egyházaknak ad. Persze, mondhatja erre valaki, a hívők is igénybe vesznek más állami, közösségi szolgáltatást is. Hogyne, de számos olyan is van, amelyet nem.
Támogatások
Az a helyzet, hogy a magyar állam – hasonlóan számos más nyugati államhoz – nagyon sok magáncélt támogat: művészeteket, művészeti intézményeket, szociális célokat, tömeg- és versenysportot, gazdasági magánvállalkozásokat, iskolákat, egészségügyi beavatkozásokat, politikusok felelőtlen választási ígéreteit és azok kamatterheit. Semmi okunk nincs azt képzelni, hogy minden polgár mindegyik kiadástípussal egyetért (s hogy a hívők például hitbeli és erkölcsi meggyőződésük alapján az abortuszok, lombikbébiprogramok, filmek, kiadványok, egyes iskolai programok finanszírozásával feltétlenül egyetértenek). Mégis kénytelenek hozzájárulni ezekhez is, hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a követelményhez, hogy minden adóforint útját nyomon kellene követni. Ez azonban ez idő szerint kivitelezhetetlen.
Intelligencia és empátia
Ettől persze még ésszerű kérdés, hogy minden szempontból az volna-e a legjobb megoldás, amelyet ma használunk. Egyfelől lehet, hogy az egyházak tevékenysége, hitelessége, szabadsága szempontjából jobb volna a nagyobb anyagi függetlenség. Az is lehet, hogy az elszámoltathatóság, az állami támogatás fölhasználása szempontjainak nyilvánosabbá tétele is sokakat megnyugtatna. Másfelől az is lehet, hogy az államnak számos magáncél támogatásával föl kéne hagynia, s az egyházak hitéleti szolgálata is ilyen. De nem biztos, hogy minden részletkérdésben világosan meg lehet húzni a határt „hitéleti” és „nem hitéleti” tevékenység között. Nem biztos, hogy az állam méretére, felelősségére vonatkozóan hívek és nem hívek, különböző politikai felfogású polgárok – köztük vallásosak és nem vallásosak – között egyetértés van. Ha nincs, talán célszerű volna előbb ezt a vitát lefolytatni, vagy legalábbis kompromisszumra jutni. De valószínű, hogy a politika és a vallás közötti igen bonyolult viszony miatt, amelyre az imént már utaltam, egyszerűbb és megnyugtatóbb volna olyan magáncélok állami támogatásának újragondolásával kezdeni, amelyeket nem terhelnek ilyen súlyos elvi feszültségek, amelyek kezelése jóval nagyobb intelligenciát, empátiát és türelmet igényelne, mint amilyennel a magyar politikai erők túlnyomó része rendelkezni látszik.
Balázs Zoltán, közgazdász-politológus
