Ritka alkalom: a magyar politikai erők – világnézettől, pártállástól függetlenül – a héten már másodszor tudtak egyetérteni. Hétfőn a holokauszt emléknapja, az áldozatok előtti tisztelgés okán léptek túl a napi csatározásokon. Tegnap meg azért, mert valamennyien egyformán sajnálták, hogy nem Magyarország rendezheti – Horvátországgal együtt – a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokságot.
Minthogy a vészkorszak és a futball semmiképpen sem említhető együtt, senki se értse félre, ha azt mondjuk, hogy a cardiffi döntés miatt is volt ok a szomorúságra. Szakemberek egybehangzó véleménye szerint kíváló volt a magyar-horvát pályázat és mindent megtettek, akik a sikerért dolgoztak. Rajtuk feltehetően semmi sem múlott és még csak azon sem, hogy Ukrajna és Lengyelország többet vagy jobbat ígért volna a másik két kandidálónál. Nyilvánvalóan politikai döntés (is) született, még ha az UEFA végrehajtó bizottságában nem politikusok ülnek (de nem is olyanok, akik függetleníteni képesek magukat a „nagypolitikától”, noha ezt az életben sosem ismernék el). És azt se feledjük el, Joseph Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség elnöke néhány hete nyíltan kiállt az akkor – és azóta is – esélytelennek látszó lengyel-ukrán pályázat mellett. Milyen érdekes.
De lépjünk túl ezen. Gratuláljunk a győzteseknek és gondolkodjunk azon, miképpen lehetünk – majd, immár negyedik próbálkozásra – mi is azok.
És maradjon meg hozzá a politikai egyetértés. Vagy legalábbis érjen véget az a széthúzás, amely minden ügyet többszörösen nehézzé tesz. A politikában, a gazdaságban, még a labdarúgásban is.
A nagy európai futball-randevúhoz rengeteg beruházásra lett volna szükség. Nemcsak pályákra, hanem szállodák, autópályák, más létesítmények építésére is. Mindez nyilván összhangban azzal a felzárkózási programmal, amelyet éppen a napokban készülnek (újra) értékelni az Európai Unió brüsszeli központjában. Ez a program éppen egy évvel az EB-döntő utánig – vagyis 2013-ig – szól. S ahogy a futballhoz szükséges fejlesztésekhez, éppúgy ezekhez a tervekhez is rengeteg pénz kell (illetve állhat az ország rendelkezésére). Csak rajtunk – magyarul: a döntéshozókon – múlik, jól sáfárkodunk-e a lehetséges összegekkel. Függetlenül attól, rendezhetünk-e EB-döntőt. A futball-esemény fogadása kétségkívül meggyorsította volna a tervek megvalósítását. De nélküle is meg lehet, sőt meg is kell őket csinálni. Ez az ország – politikusok és a többiek – közös érdeke.
Ezért tanácsos tehát, ha mielőbb túllépünk a cardiffi döntés fájdalmán. És a sebek nyalogatása helyett azzal foglalkozunk, amire igazán szükség van. Politikában, gazdaságban, kultúrában és a futballban is.
Sebes György
