Vasárnap, késő délután van. Gyermekeimmel kéz a kézben igyekszünk a Dohány utcai zsinagógához, csatlakozni a holokauszt megemlékezőkhöz. Amint sétálunk a volt gettó szűk utcáin, azon töprengek, hogyan is magyarázzam el egy 5 és egy 8 éves gyermeknek, hová és miért megyünk. „Emlékezni és emlékeztetni” – kezdem magyarázatomat.
„Régen sok gonosz ember megölt sok zsidó bácsit, nénit, kisfiút és kislányt” – folytatom. „Miért?” – hallom ismét az erre a korosztályra oly jellemző kérdést. Miért? Erre a kérdésre több mint hatvan éve nincs válasz. Igyekszem, amennyire csak lehet, számukra érthető módon elmagyarázni a felfoghatatlant. Érzem, bár szeretnék megérteni, valahogy mégsem értik igazán. Tartok tőle, bár sok prominens személy fog beszédet mondani valahogy ők ekkor sem fogják megérteni még, mire is kell emlékezni és emlékeztetni.
Ahogy megérkeznek az Élet Menete résztvevői és véget érnek a dalok is, a kivetítőn egy rövid játékfilm vetítése kezdődik.
A szándékosan fekete-fehér, kopott, korabeli atmoszférát árasztó filmkockák, bár tudja mindenki, hogy színészeket és vizuális effekteket lát, mégis néhány pillanatra fájdalmasan idézik fel a múltat. A nyitókép sárga csillagos menetet mutat, melyben idősöket és gyerekeket terelnek a Duna partra. Az emberek a parton állnak, levetkőztetik őket. A földön halmokban áll a ruha, az ékszer, a személyes vagyontárgyak. Egy csizma a Dunába rúg egy babakocsit, az anya szeme láttára. Ezután sorra dördülnek a lövések. Rideg trapoggás végig a sorfal mögött, visszhangzó dörrenés, majd egy újabb élettelen test zuhan a hideg hullámok közé. Ezután géppisztolysorozat hangja zúg. Némely katonák a „zsákmány” felett osztozkodnak.
Ekkor óhatatlanul eszembe jut a Megváltó, akinek köntösére sorsot vetettek a kereszt lábánál. Egy kislány azonban elszalad anyja mellől és a vízbe ugrik. Ekkor már a kislány szemével látjuk az eseményeket. Golyók szántják fel a vizet, miközben a fel-felbukkanó szempár újabb és újabb gyilkosságok szemtanúja. A következő képen ismét a kislány tűnik fel, vizesen, vacogva a Duna part kavicsain ülve. Ezután egy időutazás következik. Először a kislány, apró cipőiben poroszkál a macskaköves utcán, majd egy fiatal hölgy, egy asszony és végül egy idős nő képe tárul elénk. Pár pillanat alatt napjainkban találjuk magunkat és a kislány immár ősz hajú nagymama aki bevásárlókocsiját húzva sétál ugyanazon az úton.
Ahogy körülnézek arra gondolok, vajon az ott álló idős hölgyek közül hány élete, sorsa hasonlít a filmbéli kislányéhoz. A katarzis nem marad el. Az idős hölgyet hirtelen árpád-sávos zászlót lengető, bomber dzsekis, tar fiatalok veszik körül. Ugrálnak, rikoltanak és sörrel öntik le aktuális áldozatukat. Mintha a történelem megismételné önmagát. A hölgy azonban megtörli arcát és felemelt fővel folytatja útját. A képernyő elsötétedik és a mindig oly zajos belvárosi utcára, néhány pillanatra néma csend borul. A fiaimon látom, hogy amit a szavak képtelenek voltak elmondani, azt ez a néhány képsor megtette. Nem folyt a vásznon vér, a kritikus pillanatokban pedig inkább csak sejteni lehetett, mint látni mi történik. Hazafelé menet megbeszéljük a látottakat. Elmondom, hogy arra kell emlékeztetnünk, hogy ezt a sok embert nem egy földrengés, nem egy lavina és nem is egy cunami, hanem az emberi gonoszság pusztította el. Emlékeznünk pedig azért kell, hogy az a borzalom ne történhessen meg újból soha többé. Soá … többé.
