Népszabadság * Olvasói levél * 2007. április 18.
„Mire az ember megtanul szeretni, illetve szerethetővé válik, többnyire meghal”. FJ
Hallgatom a híreket. Több ezer ember vett részt az „Az élet menetén” Budapesten.
Fáklyás felvonulással és emléktábla avatásával emlékeztek a holokauszt áldozataira vasárnap este Budapest belvárosában. Az eseményen egyes közjogi méltóságok mellett, nagykövetek, vallási vezetők és a parlamenti pártok képviselői is részt vettek. Voltak, akik a menet élén haladtak. Voltak, akik elvegyültek. Mások pedig távol maradtak. Elmélkedem a hiány jelenlétén és a jelenlét hiányán.
Egy régi beszélgetés jut eszembe édesanyámmal. Ő egyszerű asszony volt. A második világháború alatt cselédként szolgált egy Budapest közeli községben. Amíg a zsidótörvények nem tiltották, zsidó kereskedő családoknál. A község ma város és a lakóhelyem. Kenyéradóit elvesztve anyám a község orvosához került gyereklánynak. Ő vigyázott a község orvosának újszülött fiára. Anyám soha nem olvasott, nem politizált. Nem érdekelték a történelem eseményei sem. Egyetlen olyan „történelmi” élménye volt, amit emlegetett. Először az én kérésemre, később többször magától. Ez a zsidók menete volt a főutcán – akkor Horthy Miklós út – a közelben várakozó vagonok felé. Ő a községháza egyik ablakából nézte a vonulást. Ott volt az orvosi szolgálati lakás. A menetet a frontra alkalmatlanként otthonmaradt két csendőr kísérte. Az emlékezet szerint az egyik sérült lábú, másik félkegyelmű volt. Anyám megrendült, amikor ezt felidézte. Az elvonulókat szinte mind ismerte. Volt, akit szeretett volt, akit nem. Akkor, ott az ablakban, még nem tudta, hogy senki nem tér vissza. Hogy csak egy gyerek maradt életben. Kertben, egy ládában elásva. (De az egy másik történet.)
Anyám nem volt a szavak embere, nem kommentálta érzéseit. Csak részleteiben leírta a „halál menetét”. Már annak már „végső megoldás” volta tudatában. Sok részletre emlékezve. Közben olyan riadt volt a szeme, mint soha máskor. Nekem mindig ez a menet jut eszembe a holokausztról és anyám szeme.
Magyar emberek vonultnak kinn az utcán, magyar „emberek” őrizetében. És magyar emberek álltak az ablakokban és nézték. A házban bennmaradtak, függöny mögül néztek, esetleg kihajolva az ablakon, vagy a kapuban állva. Vérmérséklet szerint, az otthon biztonságában. Ha sokan -talán?- nem is tudták mi történik. Számomra ez a helyzet ma is felfoghatatlan.
Évtizedekig nem volt szó a környezetemben a zsidókról. Ez valahogy nem volt téma. Én nem tudom ez jó, vagy rossz. Így volt. Azt azonban tudom, hogy nekem valami misztikus és titokzatos volt a szó: zsidó. A „dolog” az én vidéki környezetemben – fizikailag – sem volt kézzelfogható. Már középiskolás koromban – gimnáziumba Budapestre ingáztam – merült fel a zsidóság fogalma. A hetvenes évek elején. Akkor is inkább irodalmi élmények főképp Radnóti kapcsán. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de akkor irigyeltem a zsidókat. Nem konkrétan valakit, aki zsidó. Hanem általában. Mert a zsidó, valami „többet” jelent, mint amit az én környezetemben meg lehetett találni. Ez nem ellenséges érzés volt. Még az is megfordult a fejemben: jó lenne zsidónak lenni!
Ilyenforma elmélkedéseim közepette kérdeztem egyszer anyámat, hogy miért nincsenek nálunk zsidók. Akkor mesélte el először a fenti történetet. Emlékszem, hogy mennyire elszégyelltem magam. Nem kifelé, csak belül. Pedig senki nem tett szemrehányást tudatlanságom miatt, hiszen addig nem beszéltünk a dologról.
Nem is tudtam, és ma sem tudom – ha nem akarja valaki minduntalan a számba rágni – ki zsidó, ki nem. De érdekel a zsidóság maga.
Különös, hogy anyám nővére a zsinagóga helyén épült bölcsödét vezette. Gyakran jártam oda. Bölcsődésen naponta, később is sokszor a nagynénémhez látogatóba. Sokáig pedig azt sem tudtam, hogy volt zsinagóga szülőhelyemen. Emléktábla csak a redszervált(oztat)ás után került az épületre, hogy emlékeztessen rá. Az elfeledett zsidó temetőt is csak ifjú felnőttként láttam először.
Teltek múltak az évek és továbbra is gyakran foglalkoztatott a „zsidóság”. Életem egyik meghatározó élménye lett a prágai zsidó temető. Ha Prágába megyek, mindig meglátogatom. Számomra az a legkézzelfoghatóbb történelem.
Nincs zsidó barátom. Ezt nagyon sajnálom. Hiszen a környezetem gyakran csodálkozik azon, miért érdekel engem ez a dolog. Magam sem tudom. Talán azért mert nagyon jellemző a korunkra. A zsidó a mindenkori, jól bevált kissebségi, mássági stigma. Úgy tűnik sajnos ma is nélkülözhetetlen!
Néhány éve tavasszal Krakkóba kirándultunk. Feleségemmel és tizenéves fiaimmal megnéztük Auschwitz-Birkenau megsemmisítő komplexumait. Én nem először. Fiaimat megérintette a hely. Nem számítottak a látottakra. Nem is nagyon foglalható szavakba, amit ott az ember lát, átél és gondol. Az iparszerű megsemmisítés technológiájának csak ott megfigyelhető genezise, az emberi faj „fejlődésének” megbocsáthatatlan szégyenfoltja. Hogyan történhetett ez meg Európában?
Akkor, ott is eszembe jutottak, azok az emberek, akiket anyám az ablakból nézett. Pedig én nem is ismerhettem őket. Ha nem így alakul lehet, hogy ma van zsidó barátom! Többségükben ők is Auschwitz-Birkenau-ban végezték.
Napi Győző – publicista
