Forrás: MNO

Az arabok békeajánlatára valami megmozdulhat a Közel-Keleten

2007. április 7. (26. oldal)

Pósa Tibor

Miközben Irán körül egyre tőbb a kardcsörtető nyugati nyilatkozat és a katonai megoldásra utaló kiszivárogtatás, a Közel-Keleten új békefolyomat reménye csillant fel, amikor arról esett szó, hogy Izrael – az állam 1948-as megalakulása óta először – tárgyalóasztalhoz ülne békét ajánló arab szomszédaival.

Új remény, vagy egyszerűen mesteri megtévesztés? – erre a kérdésre kellene felelniük a közel-keleti elemzőknek azt követően, hogy a múlt héten a szaúd-arábiai Rijádban ismét napirendre került a térség béketerve. Izrael először kapásból elutasította, majd a rá irányuló tekintélyes külföldi nyomásra miniszterelnöke hajlandónak mutatkozott a későbbi eszmecserék megkezdésére. De hogy miről is tárgyalna valójában, azt ő is homályban hagyta.

Hacsak nem áprilisi tréfa volt, akkor Ehud Olmert diplomáciából jelesre vizsgázott: az izraeli kormányfő az Arab Liga békeajánlatára mondott is valamit meg nem is. Ugyanis nem a neki feltett kérdésre válaszolt, amikor kommentálta a múlt hét végén az arabok kezdeményezését. “Meghívom az arab államok vezetőit, természetesen Szaúd-Arábia királyát is, hogy üljünk össze egy megbeszélésre” – jelentette ki az izraeli vezető Angela Merkel német kancellárral, az Európai Unió soros elnökével együtt tartott jeruzsálemi sajtóértekezletén. Majd így folytatta: “Ha a szaúdi király elfogadja a tárgyalási ajánlatot a többi mérsékelt arab állam vezetőjével együtt, meghívom őket, csakúgy, mint a Palesztin Hatóság elnökét egy eszmecserére, amelyen nagy örömmel fejtem ki előttük az álláspontomat.”

E nyilatkozat másnapján, miután elhalkultak a tárgyalási szándékot üdvözlők harsonái, inkább a józan kétkedés vette át a vezető szólamot a hírmagyarázatokban. Miről is van szó? Az Arab Liga múlt héten tartott ülésén ismételten fölmelegítette a 2002-ben egyszer már elvetélt békeajánlatát. Akkor még szaúdi koronahercegként a mára királlyá lett Abdullah terjesztette elő javaslatát. E szerint az Arab Liga tagállamai hajlandók rendezni a kapcsolataikat Izraellel, ha az 1967-es hatnapos háborúban elfoglalt területekről kivonul, beleértve a Szíriától zsákmányolt Golán-fennsíkot is. Ezen túlmenően Tel-Aviv hozzájárul Ciszjordániában és Gázában egy palesztin állam létrehozásához, mégpedig Kelet-Jeruzsálem fővárossal, és követelik az 1948-ban a földjeikről elüldözött palesztinok sorsának, akik mind a mai napig menekültként élnek a környező államokban, “igazságos rendezését”.

Mi változott az elmúlt öt évben azóta, hogy Ariel Saron volt izraeli kormányfő lesöpörte az asztalról a béketervet? Semmi – vághatnák rá az örök borúlátók. Az “útiterv” névre keresztelt amerikai békeelképzelést úgy, ahogy van, elfelejthetjük, vissza kell térni a “területet a békéért” elvhez, amelynek már voltak eredményei. Most az arabok újból kicsit talán sok területet kérnek a virágzó, békés kapcsolatokért. Ám ez az arab kereskedőszellem része. Talán épp ez az oka, hogy a békeajánlat felvetésével szinte egy időben megfogalmazódott az izraeli elutasítás.

Aztán háromnapos diplomáciái megdolgozásra volt szükség ahhoz, hogy Ehud Olmert “kedvező jeleket” véljen felfedezni az ajánlatban. Vajon miféle pozitív jelzésekre lelt az izraeli miniszterelnök az Arab Liga javaslatában, amikor az szemernyit sem különbözik az öt évvel ezelőttitől? Az eltelt időszakban igencsak erős amerikai, európai és arab nyomásnak volt kitéve a kormányfő, hogy válaszában ne utasítsa el a tárgyalás szándékát. Ez a Fehér Háznak azért is jó, mert legalább egy kicsit elterelődik a figyelem a zsákutcában lévő iraki helyzetről.

Olmertnek sem árt, ha valami olyat tud felmutatni, ami feledteti számtalan otthoni gondját. A tavaly nyári libanoni katonai leszereplés visszhangjai még ma is hallatszanak, épp ezért a Hezbollah ellen viselt háború kudarca nagyon leszűkíti belpolitikai mozgásterét. A kormányzati szereplőket érintő sorozatos megvesztegetési botrányok sem erősítik meg miniszterelnöki helyét. Ehud Olmert egyvalamiben azonban rekorder: őelőtte izraeli kormányfő sohasem volt ennyire népszerűtlen hazájában. Dugába dőlt az egyoldalú és részleges csapatkivonás terve is Ciszjordániából. Ehhez adódik még az egyre inkább fenyegető iráni atomjátszma, amely Izrael beavatkozását vetíti előre, egy általános izraeli-arab háborúval megfűszerezve. Arról nem is beszélve, hogy mindettől eltekintve Szíriával sem békés a helyzet, évről évre felmerül – természetesen a terrorizmus elleni háború jegyében – a két ország összecsapásának lehetősége.

De vajon mi lehet a másik fél, az Arab Liga célja a békeajánlat újbóli előterjesztésével? Megfigyelők először vélnek felfedezni bizonyos egybeesést az izraeli és az úgynevezett “mérsékelt” arab országok külpolitikai stratégiai törekvéseiben: ez egyrészt az iráni atomfenyegetéssel szembeni ellenérzés, valamint a növekvő síita veszély miatt van. A rijádi ülésszakon el is fogadtak egy határozatot, amely elítéli a térségben azokat az államokat, amelyek tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekednek, és felszólítja azokat az országokat, amelyek már rendelkeznek ilyenekkel, hogy szabaduljanak meg tőlük. Ám minden országnak joga van a nukleáris energia polgári alkalmazására – szól az állásfoglalás.

Szaúd-Arábia és személyesen Abdullah király az arab országok vezetőjének szerepére vágyik. Felszólalásának az a része, amelyben Irak “törvénytelen külföldi megszállásáról” beszélt, a Fehér Házban is megrökönyödést keltett. Az amerikai külügyi szóvivő először úgy magyarázta a kijelentést, hogy bizonyára rosszul fordították Abdullah szavait. Aztán kiderült, hogy jól. A szóvivő ezt követően azt volt kénytelen hangsúlyozni, hogy Szaúd-Arábia milyen közeli szövetségese az Egyesült Államoknak, és hogy Bush elnök bármikor beszélhet az uralkodóval.

Izraelben is úgy látják, hogy a fojtogató belső gondok közepette talán friss légáramlatot hozhat a palesztinkérdés rendezésének a megkezdése. Persze nem a most felajánlott béketerv keretében, hiszen annak elfogadása megvalósíthatatlan lenne a jelenlegi izraeli helyzetben. Esetleg lehet szó az 1967-ben elfoglalt területek egyes részeinek visszaadásáról. A palesztin államról, annak határairól is lehet tárgyalni. Még abba is belemennének, hogy Kelet-Jeruzsálem néhány arab kerületéből legyen az állam fővárosa. Ám arról, hogy megfelezzék a szent várost, szó sem lehet, hiszen az arabok nem tudnák biztosítani a zsidó kegyhelyek sértetlenségét.

A palesztin menekültek jelenleg négy és fél, ötmilliós száma azt is kizárja, hogy visszatérjenek egykori – nagyrészt izraeli – földjeikre. A kárpótlás fizetésétől is elzárkózik a zsidó állam. “Ne gondoljanak ennyire ostobának, hogy visszahúzódunk 1967 előtti határaink mögé, és biztosítjuk a menekültek szabad viszszatérésének jogát!” – fakadt ki az izraeli miniszterelnök. Ilyenformán érthető, hogy Olmert miért csupán a vélemények ismertetését akarja belevenni az esetleges csúcstalálkozó programjába. Az izraelieken és a palesztinokon túl az értekezleten részt vennének a kvartett – az ENSZ, az Európai Unió, az Egyesült Államok és Oroszország – képviselői, akik már eddig is belefolytak a közel-keleti egyeztetésekbe, valamint négy arab állam, Szaúd-Arábia, Jordánia, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek első számú vezetői. Ha létrejönne a csúcstalálkozó, akkor a zsidó állam 1948-as megalakulása óta először ülnének egymással szemben izraeli és szaúdi politikusok.

Vajon meghívta-e az egyeztetésre Olmert Izrael nagy riválisát, Szíriát is? Eddig erről nem hallani. Arról viszont igen, hogy az amerikai képviselőház demokrata párti elnöke, Nancy Pelosi közel-keleti körútján felkereste Damaszkuszt is. Izraelből érkezett a szír fővárosba, nem nehéz kitalálni, hogy az izraeli vezetőktől is vitt üzenetet. Más kérdés, hogy Bush amerikai elnök nem repesett az örömtől, hogy amerikai politikus alternatív külpolitikai misszióba kezd a térségben.

Valahogy megoldást kell találni arra, hogyan lehet a “mérsékeltek” sorába begyömöszölni a palesztin kormányfőt, Iszmáil Haníjét. Ő és politikai tömörülése, a Hamász nem ismeri el Izraelt, és nem hajlandó lemondani az erőszakról, amíg igazságos béke nem születik. Ám Haníjének szavát sem lehetett hallani, amikor Rijádban elfogadták a békekezdeményezést. A Reutersnek kifejtette, hogy nem ellenzi a béketervet, viszont a palesztin menekültek visszatérési jogából nem hajlandó engedni.

A fő gond az, hogy az izraeliek és az arabok különbözőképpen képzelik el a kapcsolatok rendezését. Tel-Aviv szerint az araboknak előbb el kell ismerniük a zsidó államot, majd megkezdődhetnek a tárgyalások. “Ha az arab országok elismernék Izraelt, akkor a zsidó állam öt éven belül minden egyes országgal békét tudna kötni” – jelentette ki az izraeli kormányfő. Az arabok ezt pont fordítva látják: a béketárgyalások eredményeként kell megszületnie Izrael elismerésének. Vannak olyan palesztin képviselők, akik örömmel fogadták, hogy Izrael nem csapta be a tárgyalások ajtaját. Egy palesztin tárgyaló kifejtette: “Valószínűleg a csúcsértekezlet nem hoz áttörő eredményt, ám utat nyithat a további egyeztetéseknek, amelyek esetleg sikerrel járhatnak.”

Comments are closed.