Végh Attila szerkesztő szerint a konzervatívok nem látják be, hogy az ideák halottak. A liberálisok nem látják be, hogy ha halottak is, élnek. Ezt a szellem látja.
„Ne falj annyi mézes kását, / Bizony nem tod a szokását. / Hej, rotyogó rotty. / Kedvem volna iddogálni, / Oszt a szeretőmmel hálni, / Hej, szotyogó szotty” – Képes Géza elrettentésül idézi ezt a Lisznyai-verset Álklasszicizmus – eleven népiesség című tanulmányában. Arany János – írja Képes – egy cikkvázlatában arról panaszkodott, hogy az írásos magyar költészet, ellentétben az orosz, a német vagy a dán nemzet írott poétikájával, mindjárt születése pillanatában elvált a népiestől. „A népi költészet naiv, sokszor merész, nyers haragja, dallama és ritmusa, a finomkodó, parókás, tömjénes műköltészet megvetése, a népi nyelv bátor kezelése és a jakobinus szenvedély” – e vonásokat emeli ki Képes Géza, amikor Burnsről, a skót parasztbárdról ír.
Burns – olvashatjuk a tanulmányban, amely egyébként Az idő körvonalai című kötetben jelent meg 1976-ban – a provinciát dalolta, de úgy, hogy közben nem vált provinciálissá. Magyar alakmása Petőfi, akivel elkezdődik a népies költészet. És persze Arany. Munkáik népies anyagának (és módszerének) hátterében ott gomolygott az a láthatatlan háttér, amelyet világirodalmi műveltségnek nevezünk. Műveik ezért nem voltak provinciális ügyek. Arany a műparaszti cirpelőkről így ír Szilágyi Sándornak: „Iszonyú sok lerugdalni való állat kezdte rágni a bogáncskórót Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését…”
Ha a mai irodalmi életre tekintünk, komoly párhuzamokat pillanthatunk meg. Az egyik oldalon a naturalisták, akik a „posztmodern” terminust csak indulatszóként vették át (elsősorban azért, mert semmit nem tudnak róla). Ők úgy gondolják, hogy az irodalomnak mindenféle feladata van. Ezek a feladatok, „küldetések” általában nem esztétikai jellegűek, hanem morális, hazafias, politikai célokat szolgálnak. Álneveik: jobboldali, konzervatív, népies, szittya, fasiszta. A másik oldalon a posztmodernek, a finomkodó széplelkek, akik az előbbiek irodalmát túl direktnek érzik, nem elég kifinomultnak ahhoz, hogy meghódítsa az irodalomelméleti szakemberek szívét. Ők úgy gondolják, hogy az irodalomnak semmiféle feladata nincs. Álneveik: baloldali, liberális, urbánus, kozmopolita, zsidó. Itt tartunk 2007-ben.
Gratulálok.
A Parnasszosz jobb oldala körül ma is nagy csorda rág. (Bal oldala körül is, de ez az írás nem róluk szól.) A népi irodalom – a néppel együtt – eltűnt. (Az utolsó népi író Ficsku Pál volt, de később már ő is viccesen lakossági írónak nevezte magát.) A jobboldali irodalmi párt a dilettánsait hazafias okokból tűri meg. (Ha más okból, az még nagyobb baj.) Ők hálából elárasztják a piacot ájtatos, együgyű művekkel, melyek kötelező erővel Isten nagyszerűségét (melynek épp ők a cáfolatai), a vérben ázó trianoni Magyarországot vagy ötvenhatot éneklik meg. Szép, nagy támadási felület ez. A szellem menekül ebből a ketrecből.
No persze nem balra el. Mert ott mit látunk? Miközben hirdetik, hogy az irodalomnak nincs célja, mert önmagában elegendő, egységes egész, a divatos témákat mintha itt is egyenesen a politika rendelné meg: szingli-lét, devianciák, hagyománytagadás.
De hova menekül a szellem, ha se beleragadni nem akar a hagyományba, se megtagadni nem akarja? Nem menekül sehova, mert nem menekülős fajta. A hagyomány ápoló lebontása érdekli. Hagyományait minden kor másképpen érti. Ez így van jól. Ez a hagyomány. Nem vitrinbe zárt nipp, és nem kidobni való kacat. Lebontó megértésében épül újjá. Az a hagyomány, amelyet örökösei nem értelmeznek át, nem alkalmaznak saját életükre, hanem változatlannak hiszik: halott. A konzervatívok nem látják be, hogy az ideák halottak. A liberálisok nem látják be, hogy ha halottak is, élnek. Ezt a szellem látja.
A szellem pedig a remekművekben lakik, és tojik az irodalmi életre. Máshol van. Odaát. Csak ő szül ideát.
Végh Attila szerkesztő
