A háborúnak nincs pontos definíciója, a hadtudomány leginkább Clausewitz közismert formuláját fogadja el: „a háború a politika folytatása, más – erőszakos – eszközökkel”. A mindenkori „háborúképet” meghatározó determinánsok részben az azt megindító, illetve felvállaló politikai kurzusból erednek. Clausewitz ezt úgy írja le: „politika az az anyaméh, amelyben a háború kifejlődik; ahogyan az élőlény leendő tulajdonságai a megtermékenyített petesejtben, hasonlóképpen a háború jellegzetességei is már benne rejlenek a politikában”. Persze a hadviselési, pontosabban a harci módot a támadó manipulált, és a megtámadott, a sok áldozatot szenvedő természetes indulatai is jellemzik, hiszen a háború, főleg a modern kori, borzalmas dolog.
És most jöjjön egy viszonylag rövid hadtörténeti áttekintés. A német „birodalom” 1939. szeptember elsején, egy „gleiwitzi eset” néven ismert provokációra hivatkozva agressziót követett el Lengyelország ellen, amit két nap múlva automatikusan követett az angol, francia hadüzenet. Szeptember 17-én a szovjet hadsereg részben stratégiai okból, másrészt a rigai béke alkalmából elcsatolt ukrán és belorusz területek visszaszerzésére átlépte a lengyel – orosz határt.
A hitleri Németország nem egészen két évvel később, egy meglévő paktumot felrúgva, 1941. június 22-én korántsem a sztálini diktatúra ellen indított agresszív háborút, hanem a „Drang nach Osten” doktrína alapján a felsőbbrendű nép jogán a szlávság ellen. Magyarország a „kassai bombázás” casus bellivé formálásával csatlakozott ehhez a tömeges intervencióhoz. A korszak arisztokráciájának egy részétől korántsem volt idegen a szlávság lebecsülése, és főleg a német ideológia elemi részét képező antiszemitizmus. Komoly nemzeti érdek nem volt a belépés mögött, kizárólag a náci orientáció.
Az első csapatok – bizalom híján – a mögöttes területen partizánvadászatot teljesítettek, ami nem éppen illeszkedik a hadijog kereteibe, egyértelműen a megszállt területek – mert azok voltak – polgári lakosságát érintik. A német nyomulás folyamatos kifulladása után eminensebb feladatot kapott a 2. magyar hadsereg a Donnál, ahol is a haderő keretében működő munkaszolgálatosokkal való iszonyú bánásmód lényegében csatlakozást jelentett a holokauszthoz. A szovjet áttörést követő visszavonulás idején ez folytatódott, de a rossz szervezés, és a német diktátum miatt kiterjedt a magyar katonák tömeges, lényegében ártatlan, odavezényelt áldozataira is.
Hitler azonban nem bízott a magyarokban, Horthyban sem. 1944. március 19-én, vasárnap katonai erővel megszállták Magyarországot, az ezt szolgáló erőkben SS-csapatokkal és a hírhedt Gestapo intézményével, valamint az Eichmann „Endlösung” csoporttal.
Az 1944-es év őszén a sztálini diktatúra államának hadseregében hazájáért, életéért, családjaiért küzdő szovjet nép katonái elérték az őket megtámadó Magyarország határait, felszabadították területük és otthonuk nagy részét, de nem álltak meg. Ugyanis az Atlanti Chartával egyetértve, a kialakult antifasiszta koalícióból származó kötelezettségként, alapvető emberi értéket követve, Teherán és Jalta döntései alapján a fasiszta rendszert meg kellett semmisíteni.
A gyengülő Németország októberben hatalomra segítette Szálasi Ferencet. Ez a védelmi képességeket nem erősítette, sőt, megkezdődött a dezertálás, de ami még borzasztóbb, felgyorsult a magyar cigány és zsidó holokauszt több mint félmillió áldozattal, a Duna tömegtemetővé vált.
Áprilisra az aktív haditevékenység hazánkban végetért. Megdöntésre került a hungarista diktatúra, elűzték az országból a náci megszállókat, megmentették a még életben maradt zsidókat, kiszabadultak – bár egyesek csak bizonyos időre – az antifasiszta ellenállás őrizetbevett személyei, politikai foglyok, üldözött és nem kívánatos értelmiségiek. És – korántsem mellékes – a „frontnapok” után békés tavasz köszöntött a mindennapokra. Miután a magyarországi hadművelet egy idegen hatalom törvénytelen, náci megszállásának felszámolása érdekében folyt, jogosan vetődik fel a felszabadítás civil terminológiájának használata.
És most visszatérünk a háború törvényeihez. Az irreguláris, diverzáns ellenállás kezelésére, a visszamaradott alegységek felszámolására, vagy elfogására ezeken a területeken a szövetségesek – beleértve az ellenségtől megtisztított saját területeket is – katonai közigazgatást vezettek (és vezetnek) be, amely lényegében a győztes fél ilyen feladatra kiképzett csapatainak feladata. Teljes legitimitása a fegyverszünet után, vagy a szemben álló fél megadásakor következik be, a békeszerződés ratifikálásáig marad érvényben. Ez a helyzet egyben a polgári lakosság, a gazdaság és közélet számára a közvetlen háborús fenyegetettségtől való „megszabadulást” eredményezi. Magyarországon ezt a tevékenységet a szovjet elnökségű, de koalíciós Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelte.
Sajnálatosan a katonai megszállási „modor”, a viselkedés számos tényezőtől függ, az adott hadsereg belső rendjétől, a pszichológiai körülményektől, a katonák harci igénybevételének idejétől, a lakosság teljességének ellenségképbe helyezésétől, és a tiltás – parancsadás, tehát a vezetés szilárdságától egyaránt. A „rémtettek” korunk háborúiban sem ismeretlenek, lásd Guantanamo, az iraki börtönkínzás, balkáni- NATO csapatok közömbössége melletti – mészárlások. És most idézek egy „blog”-ból:
„Az, hogy megerőszakoltak nőket. Valóban vérlázító. De úgy kerek a világ, ha a nácikat is megemlítjük… Arról miért nem szól a fáma??? Ők miket csináltak? Elítélem a ruszki brutalitást, csak úgy, mint a német, magyar, amerikai vagy egyéb, más országok katonáinak embertelenedéseit. Mellesleg érdemes azon is elgondolkozni mi van, ha nem jönnek a ruszkik és a nácik veszik át a teljes hatalmat többek közt Magyarországon is. Vajon ma magyarul beszélnének az emberek Pesten?”
És ismét történelem. A katonai megszállás folyamatosan, de 1947-től lényegileg is az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” által a politikai nyomásgyakorlás eszközévé vált, és maradt. Majd 1956 novemberében az évszázad legtömegesebb inváziójával már a Szovjetunió szállta meg hazánkat.
Napjainkban azonban 1945-re emlékezünk. Ezt tessék tudomásul venni, és nemcsak megérteni.
Deák Péter
