Seres László 2007. április 16. 10:32
Az állam az, amelynek fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy hatvanhárom éve nem a zsidó vallást érte valami teológiai inzultus, hanem magyar állampolgárok bevagoníroztak úgy félmillió másik magyar állampolgárt, miközben a többség kussolt.
Persze illedelmesen be kell vallanom, hogy a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban más országokban működő egyéb hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról.
(Adolf Eichmann)
Igen, hatvanhárom éve még volt gépezet, voltak működő hatóságok, az államigazgatási és a helyi közigazgatási szervek, a csendőri erők páratlan szervezéstechnikai hatékonysággal, néhány hét alatt le tudták zavarni félmilió állampolgár gettósítását és deportálását, nem tudom, ma ki tudna pár hét alatt egy holokausztot profin lemenedzselni, már a koalíciós viták és a regionális tanácsok miatt is hónapokat csúszna az ügy – bizonyos szempontból persze van ebben valami megnyugtató.
A magyar holokausztot illető lényeg természetesen a magyar hatóságok, az állam cselekedeteiben van. A felelősséget kimutató kauzális lánc pedig az első zsidótörvényt elfogadó törvényhozóktól kezdve az összes hatalmi ágon át egészen az utolsó csendőrig terjed, aki 1944 júliusában rázárta az utolsó vagonajtót az utolsó vidéki transzportra (benne a hazai zsidóság teljes keresztmetszetével, hívőkkel, világiakkal, idősekkel, fiatalokkal, csecsemőkkel).
Ezért aztán Gyurcsány Ferenc súlyosan pontatlanul fogalmaz, amikor azt írja, „az áldozatok között sok százezer volt a magyar, és sajnos a gyilkosok között is ott voltak honfitársaink”, és ezért nem jó, ha Suchman Tamás MSZP-s képviselő napirend előtt kádist akar mondani a holokauszt emléknapján.
Az áldozatok között sok százezer volt a magyar? Nem, mindannyian a magyar nemzet részei voltak. Sajnos a gyilkosok között is ott voltak honfitársaink? Nem, nem az összholokauszt össztettesi oldalának magyar részarányát kell sajnálni. Hanem azt, hogy Magyarországon elsősorban magyar államférfiak, törvényhozók, köztisztviselők és csendőrök feleltek magyar állampolgárok elárulásáért, évtizedes, zsidótörvényekkel alátámasztott jogfosztásáért, gettósításáért, deportálásáért, majd meggyilkolásáért. Kormányfőként tessék pontosan fogalmazni, legyen szó genocídiumról vagy az államháztartás helyzetéről.
És mivel ez így van, nem helyénvaló, ha egy országgyűlési képviselő, mellesleg Mazsihisz-funkcionárius – ne vitassuk el: merő jószándékból – vallási elemet vinne a parlament falai közé a közigazgatási fasizmus emléknapján.
*
Az az ügy, amit Suchman Tamás képviselő az elmúlt héten nyilvánosságra hozott, kristálytisztán szimbolizálja azt a jelentős, kongó űrt és nehezen magyarázható zavart, ami holokauszt- és állam/egyház-ügyben a mai napig a politikusi fejekben van, valamint azt a stupid, valóban „méltatlan és megalázó” módot, ahogyan törvényhozásunk házbizottsága egy egyébként téves képviselői indítványra reagált.
„Erkölcsi kötelessége a magyar demokratikus parlamentnek, hogy ott, ahol a halálos ítéletek megszülettek hangozhassék el az áldozatok lelki üdvéért a gyászolók kádis imája” – így indokolta Suchman, miért kéne a parlamentben zsidó gyászimát is mondani, nemcsak az obligát megemlékezést letudni. A megemlékezés obligát, hiszen Suchmannak igaza van: a magyar parlament alsóházában születtek meg az ún. zsidótörvények. De mi ez az árukapcsolás?
Miért kéne neki vagy egy importált rabbinak „elsőként az európai parlamentek történetében” imádságot mondani az áldozatokért? Kádisnak és más imáknak bárhol helyük van – a törvényhozáson kívül. Állam és egyház szétválasztását tekintve az egyházaknak természetesen joguk van nyomulni, joguk van a maximális szólás- és hitéleti szabadsághoz – de az állam az, amelynek figyelnie kell a határok betartására. Az állam az, amelynek fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy hatvanhárom éve nem a zsidó vallást érte valami teológiai inzultus, hanem magyar állampolgárok bevagoníroztak úgy félmillió másik magyar állampolgárt, miközben a többség kussolt, sokan egyetértettek, és volt, aki hősiesen ellenállt.
Vannak persze más, legitim megközelítések is, csak akkor legyünk elvszerűek és következetesek. A házbizottság számos ellenérvvel is kirukkolhatott volna, de nem, nekik Mohács kellett. Előjöhettek volna azzal, hogy mondtak már héber nyelvű kádist a magyar parlamentben, éspedig az első holokauszt-emléknapon, 2001. április 16-án, miért ne lehetne bármikor újra mondani? Elmondhatták volna, hogy a XVI. század óta a brit parlament mindkét házának ülései imával kezdődnek (a képviselői részvétel önkéntes).
Ehhez képest a döntés a következő volt: Suchman napirend előtt felállhat és megemlékezhet az áldozatokról, de kádist mondani egy külön terembe kell menniük.
Az Országgyűlés házbizottsága tehát állam és hitélet viszonyát dohányzók és nemdohányzók relációjaként értelmezte: ahogyan füstölni is külön terembe vonulnak az addiktológiai esetek, úgy a vallás ópiumával is csak a félemelet 3-ban, a lépcső mellett jobbra lehet élni. (Merő gyávaságból valószínűleg, attól tartva, hogy akkor majd jön mindenki más is, Tőkés Lászlótól a Szcientológiai Zrt.-ig, és napirend előtt nyomatják a transzcendenciát.) Erre írta Suchman, hogy ez méltatlan és megalázó, és teljesen igaza van. Plusz újabb lépést tettünk a remek országimázs alakítása felé, miután az esetről hírt adott az AFP hírügynökség is.
*
Abban már kevésbé volt igaza a szocialista képviselőnek, ahogy a parlament által kapott megalázó pofont a maga részéről szintén pofonok osztogatására használta fel a Klubrádió élő adásában, de úgy, hogy szegény Orosz Józsefnek a vége előtt pár perccel le kellett kevernie az adást.
Miután a szabaddemokrata Gusztos Péter elmondta, hogy „a holokauszt 600 ezer áldozata között voltak, akik nem voltak vallásos emberek”, Suchman szükségét látta közölni: „szó sincs vallási szertartásról. Ezt a játékot máshol kellene eljátszani”, különben is, „az SZDSZ nem először árult el engem és önmagát. (…) Az ostoba színjátékot abba kell hagyni. Milliók tisztességével játszanak. A zsidók a kaddis mormolása közepette haltak meg, az is, aki nem volt vallásos.” Hát ez az, amit ma már sose fogunk megtudni, de tekintve a magyar zsidóság erősen asszimiláns történetét, valószínűsíthetjük, hogy az állítás nem igaz.
Ha viszont legalábbis nem tudhatjuk, nem kéne ennyire kötni a kádist a karóhoz, hiszen ismét csak műbalhét sikerült generálni (vö. méltó megemlékezés), anélkül, hogy egy centit is előbbre volnánk a tekintetben: állam és micsoda tartozik össze, és mit kéne hogyan szétválasztani? Első lépésként talán meg lehetne kérni az egyházakat és a többi civil szervezetet: legyenek szívesek záros határidővel leszakadni az állami forrásokról, konkrétan nullára csökkentve éves állami támogatásaik összegét. Köszönjük.
Ez is milyen jó tanulság lehetne a jövő generációinak: nem bízunk az államra olyan feladatot, ami túlnő rajta, és eleve nem az ő biznisze. Az intelem fokozottan érvényes a házbizottságra.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
