NOL * Ádám István Pál * 2007. április 16.
Idén hatan jöttünk ki a családból. Még mindig mínuszban vagyunk, hisz legalább tizenhárom családtagra emlékezünk a fáklyás felvonulással. Itt van tesó, felesége, gyerekeik, nejem, és magam, meg még pár ezer résztvevő. Jó, hogy ennyien tudunk itt vonulgatni. Jó, hogy itt, és nem Prágában, Bécsben, stb. Büszke vagyok Pestre.
Rossz, hogy pont itt kell vonulnunk, és pont így. Mert pont így vonultak ők is 43 éve, pont így bámulták őket az ablakokból és a járdákról, ahogy a felvezetés és az oldalsó biztosítás mellett menetelnek. A vasútállomásra, vagy épp a Duna partra.
Most zsinagógától zsinagógáig megyünk. A néhány ezer másikból kikristályosodik Pista bácsi. 83 éves, lassan himbálódzva közeledik, mintha szétesőben volna, mintha nem olajozták volna már évek óta a végtagjait. Pista bácsi odaér hozzánk és fülig ér a szája, pedig ez egy holocaust megemlékezés. Neki mégis fülig ér, mert kérem ő az, aki annak idején összehozta aput és anyut. Azt az aput és anyut, akit majd felhívunk, ha hazaértünk, akinek levelet írunk Mongóliából, Kínából, akivel veszekszünk, mert ők ezt is eltűrik tőlünk, akikre hasonlítunk, és akikért imádkozunk.
Pista bácsi odaér és mosolyog. Motyog valami üdvözlésfélét, meg érdeklődik udvariasan, de odabent, magában valójában ezt mondogatja: na, ezeket is jól összehoztam. És, ahogy végigméri tesót és engem, talán felsejlik előtte az a 27 körüli pesti lány, akit bemutatott annak a 31 éves fiatalembernek, az egyetlen partiképes zsidónak a kisvárosban. Ennyi maradt itt 3.000 zsidóból, meg Pista bácsi. Bemutatta őket egymásnak, és aztán még jópárszor meghívta őket esti összejöveteleire, a szeánszokra a hatalmas családi ház alsó szintjén. Nézett egyikről a másikra, látta, hogyan közelednek egymáshoz, látta a figyelmesség apró jeleit, a kiviruló arcokat, ahogy két magányos ember egy párrá vált a szocialista vidéki kisváros bágyadt csendjében.
Anyu rezidens-helyet talált magának a helyi kórházban. Folyton ügyeletbe osztották, de nem zavarta. Volt már kivel eltöltenie. Együtt sétáltak el apuval a betegek házáig, apu kalauzolta a kisvárosban. Autó nem volt, még, de nagyon sietni sem kellett. Sokszor halotthoz hívták, megállapítani a halál beálltát. A halott nem siet, megvár, apu és anyu békésen sétáltak egymás mellett. Addig sétáltak, míg azokból a sétákból megszületett tesó és én, és Pista bácsi most a mi arcunkon keresi annak a két egykori fiatalnak a vonásait. Meg talán az összes többi ősökét, beleértve az elpusztítottakat is.
Mert ez itt az élet menete, emlékül a halálmenetekre. Mert Pista bácsi 83 éves, és az életet ünnepli. Mi vagyunk az ő ünnepe, tesó és én. Mert annak a bizonyos linzi Adolfnak nem sikerült véghezvinnie. Mi itt vagyunk, és Pista bácsi már tesó gyerekeit pásztázza, és vidáman mondja: ez a gyerek tiszta Káderburger.
Negyvenhárom éve Budapesten koszos Káderburgerek mászkáltak. Koszos zsidók, akik sárgacsillagot viseltek a kabátjukon. Rájuk emlékezünk, meg a többi hatszázezerre. Jó hogy emlékezünk, és jó hogy egyre többen jönnek el emlékezni. Sok ez, több ezer ember, de még mindig mínuszban vagyunk.
Ajánlott Cikkek
