Dr. Szili Katalin a Magyar Országgyűlés elnökének beszéde a Holokauszt Áldozatainak Emléknapján
Zsidó és keresztény testvéreim!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Önökkel együtt emlékezhetek. A fájdalom, amit most közösen érzünk, elmondhatatlan.
Hiszen sok millió – köztük több mint 600.000 magyar – zsidó emléke előtt hajtunk most kegyelettel fejet.
Emlékezünk és fejet hajtunk tehát, miközben persze a holokausztra nem lehet a szokványos módon emlékezni!
Theodor Wiesengrund Adorno, a XX. század egyik legkiválóbb filozófusa azt mondta, hogy „Auschwitz után nem lehet többé verset írni.” Gondoljunk csak bele, mit jelent valójában ez a mondat!
Azt üzeni, hogy az emberiség többé nem érdemli meg a verset, ezt az egyik legnagyszerűbb emberi produktumot.
Azt mondja, hogy a költők kezéből ki kell, hogy essék a toll, mert amit a holokauszt jelent, az maga a emberben megtestesült embertelenség és maga a megemészthetetlen, tömény fájdalom. S ha Adornó felszólítása nem is vált valóra, a filozófusnak mégis igaza, ha felfogjuk a szavaiban rejlő intést. Ha felfogjuk azt, hogy az emberi létezés a régi módon már nem folytatható a holokauszt után. Hiszen a verset ugyan nem vette el tőlünk Auschwitz, de azért rettenetes súllyal terheli meg minden szavunkat.
Auschwitz után az emberi lelkek számára már nemcsak holmi politikai jelképet, hanem a faji alapon üzemszerűen működő, természetellenes halált kell, hogy jelentse a horogkereszt.
Auschwitz után már nem lehet többé büntetlenül „zsidózni”, Auschwitz után, ha emberek vagyunk, nem használhatunk olyan jelképeket és olyan szavakat, amelyekről egyszer már bebizonyosodott, hogy utánuk a füstölgő halál következik.
Zsidó és keresztény testvéreim!
A kétkedők és az ateisták legjobbjai szerte a világon mindenütt fejet hajtanak a zsidó és a nem zsidó mártírok emléke előtt. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem a szokásos és szokványos, rutinszerűen visszatérő emlékezés!
Hiszem és tudom, hogy bár az ártatlanok életét nem vagyunk képesek visszaadni és bizonyára a fájdalmakat se tudjuk enyhíteni, az őszinte megrendülés azonban mégis jobbá tesz minket, s reménnyel tölti el mindannyiunk szívét. S eltölti azzal az emberséges keménységgel is, hogy ami volt, azt sohase feledjük. De a múltra nem az önkínzás és még kevésbé a bosszú kedvéért kell emlékeznünk, hanem azért, hogy a füstölgő halál jelképezte embertelenség visszatértét, jelentkezzék bármi formában is, egyszer s mindenkorra megakadályozzuk.
Reményeim szerint ez a mai nap is ilyen reményteljes és emberségesen kemény nap és ez a megemlékezés is a jövőt szolgálja.
Kedves barátaim!
A huszadik század „mohácsai” sorában a magyar zsidóság többségének elpusztítása semmivel össze nem mérhető borzalom. A százezernyi meggyilkolt pótolhatatlan veszteséget jelentett az egész nemzet számára.
A gyakorlatilag teljesen asszimilálódott, magát magyarnak tekintő hazai zsidóság többségének végzete az európai háború utolsó évében a nemzet szörnyű öncsonkítása is volt.
Ha ábrázolni próbálnánk a kirekesztés korszakának nemzeti kártételeit, sorolhatnánk a magyar tudomány emigrációba kényszerült jeleseit, a világhírű „marslakókat”, akik közül sokan részben az államilag intézményesített antiszemitizmus miatt hagyták el hazájukat, miközben idegenben évtizedeken át híven megőrizték anyanyelvüket, magyar kultúrájukat. Utalhatnék egy tragikusabb listára, az elpusztított írókra: Radnóti Miklósra, Sárközi Györgyre, Szerb Antalra, a publicista Bálint Györgyre, a festő Ámos Imrére és Farkas Istvánra, a tudós fizikus Bródy Imrére, az olimpiai bajnok Petschauer Attilára, de sokáig folytathatnánk még ezt a sort. Az igazán pótolhatatlan veszteség az elpusztított iparosok, kereskedők munkatapasztalata, értelmiségiek tudása, az elhurcolt öregek bölcsessége, a gázba küldött asszonyok, anyák füsté vált szeretete, a meg nem élt életű fiatalok végzete. Ki tudja, hogy mi lehetett volna azokból a vagonokba tuszkolt csecsemőkből, kisgyermekekből, kamaszokból, ha túlélhették volna Auschwitzot? Csak adalékként emlékeztetek arra, hogy a Magyarországról deportált, még időben felszabadított fiatal emberekből hárman kaptak Nobel-díjat: Avram Hersko, Kertész Imre és Elie Wiesel.
A holokauszt keserű emléke arra tanít minket, hogy a humanizmus és demokrácia iránti elkötelezettségünk alapján lépjünk fel az antiszemitizmus, a kirekesztés, az idegengyűlölet és az intolerancia bármilyen megnyilvánulási formája ellen. Ebben nem ismerhetünk alkut.
Felelősségünk, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a múlt szörnyűségeit, hiszen csak így tudnak majd az igazságosság és emberiesség értékei alapján szembeszállni az embertelenségekkel.
Egy szerény emléktábla többet jelenthet minden harsogó fogadkozásnál, minden önkínzó önmarcangolásnál. Egy szerény emléktábla a maga csendes, de állandó jelenlétével – mint szüntelen, apró impulzus – képes folyamatosan ébren tartani a figyelmet és a lelkiismeretet.
Amikor mi, most a XXI. század elején – és majdan a jövőben is – felidézzük a holokauszt, az áldozatok emlékét, egyben megerősítjük azt a visszavonhatatlan és megingathatatlan fogadalmunkat, hogy minden erőnkkel és elhivatottságunkkal azon cél érdekében dolgozunk, hogy az emberi méltóság, az emberi és kisebbségi jogok, az alapvető szabadságjogok a világ minél nagyobb részében maradéktalanul érvényesülhessenek.
Ma, amikor e tábla felavatásával elhurcolt és meggyilkolt honfitársainkra emlékezünk, gondolatban fogjuk meg egymás kezét – fogjuk meg, s történelmünk fájdalmas leckéjét megtanulva, ne is engedjük el többé.
Ne feledjük a múltat, és védjük meg a jelent, hogy béke legyen velünk.
Köszönöm, hogy meghívtak és meghallgattak.
A beszéd elhangzott 2007. április 15-én, Budapesten
Mazsihisz news
