Grecsó Krisztián
Halálverejték
Rádió
Húsvéthétfőn feltámadott egy test, ami előtte már alászállt a poklokba, meghalt és tisztességgel el is temették. Hogy hová, az kérdés, egy bizonyos Charles Gordon ezredes szerint nem a zsúfolt Szent Sír Bazilika helyén, hanem arrébb, egy sokkal kényelmesebben látogatható kertnél. Igaza van, a valószínűsége éppen annyi, hogy ott, mint hogy emitt, ahol egy sziklába ékelődött feszítővas a döntő bizonyíték, és a Golgota hegye mint tereptárgy nincsen sehol. Csak az egy darab ék. A férfi testét gyolcsba tekerték, és egy barlangba tették, nehéz követ görgettek elé. El kell ugyanis helyezni valahová a testet. Akár élő, akár holt, a test koordináta-rendszerek, helyrajzi számok, szélességi fokok szerint van valahol. Egzisztál. Egy test valahová beszül a térbe egy másik testet, és így kiszorít onnan némi szabad levegőt, teret, ami csak abból a szempontból körülményes és érthetetlen, hogy a halál után nem keletkezik űr, nincsenek konkrét, test alakú hiányok a mindenségben, ahol pedig korábban telítődések ilyen makacsul jelentkeztek. A testnek, ha él, ha hal, lennie kell valahol. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de nekem ez segít megérteni a létezés vérkeringését, és vele szemben a nem létezést. Hogy az árnyék útra válik. A temető is rajta van a térképen. Az a hely a csalás szégyentelensége, káprázat, miszerint a hiány is volna valahol, nem csak a test, és ez által az is lenne valahol, aki nincs. Az önámításnak ez a menete. Az átmenete. Az én falumban, ha apám sírjához tartok, egy strucckarám mellett kell elballagnom, tucatnyi óriás madár, boglyányi tollal. Jönnek, mert érdeklik őket a lovak, a halottaskocsi lovai meglassítanak temetéskor, mert vicaverza érdeklődnek az egzotikus struccok iránt, te meg beleröhögsz a bárgyú bőgésbe, mert a létezés úgy is csak komédia, befejezni pedig mindenképp oltári röhejesen lehet. A proszektúra málló vakolatú hűtőháza, az már igen. Ott vízszintesen adódik egy keskeny tér, ami sokkal létezőbb, mint a temetés alkalmával kiásott ördögi ügyességű kubikmunka. A test van, meztelenül egy alumíniumtálcán, ott igenis létezik, később már nincs, csak a hit indigója másolja bele a sírhelybe. Kopírozza bele a helyrajzi számba, a bérleti parcellába, huszonöt kemény esztendő időtartamra. A fene tudja, önök hogy látják, szerintem így van.
Mindenesetre dr. Bajusz Ferenc református teológus arról mesélt húsvéthétfő este Rózsa T. Endrének, hogy mikor a korai buzgó keresztények Jézus keresztjét keresték, és a több száz kivégzési eszköz közül már majdnem mindet precízen kizárták, úgy kívánták a döntőbe jutott háromból kiválasztani a valódit, hogy hozzáértették azokat beteg emberek testéhez. Amelyiktől meggyógyulnak, az a szent ereklye. Aztán bevallja Bajusz lelkész úr, hogy mikor a Szent Sír Bazilika Heléna templomában jár, mindig eszébe jut ez a radikálisan konkretizáló módszer, és rossz érzése lesz tőle. Merthogy nem, nem így van. Nos, igen, ezzel mélyen egyet tudunk érteni. Állunk a konyhában, és bólogatunk. Akkor is, mikor arról mesél, hogy nem érti, miért kérdezik rendre a hívek, konkrétan ott történt-e az akció. Annál a tövisnél sokasodtak-e meg a halak. Vagy egy vakondtúrással arrébb. Rózsa T. Endre kiváló adást készített a feltámadás napján, összeeresztette dr. Farkas Attila katolikus teológust, Schweitzer József nyugalmazott főrabbit, Bajusz Ferencet és a műsor végén befutott Tarjányi Béla katolikus teológus is. Rózsa fölkészült szakembernek mutatkozott. Jézus sírjáról, a korabeli és a mai zsidó temetkezési szokásokról beszélgettek. Közben bennem hétfő estére húsvét lett. Nem azért, mintha az elföldelés, a sziklagurítás volna a lényeg – az én ostoba fejemben Jézusnak ahhoz nem is kell meghalnia, hogy föltámadjon -, de mert higgadt emberek vallottak a hitükről. Azt mesélte Schweitzer József, hogy a mai zsidó temetkezési szokások szerint a halálverejtéktől meg kell tisztítani a halott testet. A halálverejtéktől. Mikor kiszáll a lélek, könnyebb lesz a test, nagymamám mondta mindig, micsoda tyúk, öt kiló kopasztva, és akkor még fél kiló a lélek. Itt vagyunk, elmegy a fél kiló, kiizzadja magából a test, és miközben a mosók takarítják, az Énekek énekét mondják neki. A merev testnek. Ahányszor megálmodlak, húgocskám. Szép vagy, szép vagy, húgocskám. A háromnapos föltámadási periódus pedig úgy működik valahogy, hogy az Örökkévaló két napig „életben tartogat” minket, aztán föltámaszt. Mikor ezt hallottam, arra gondoltam, hogy mégis csak akad bennem némi őszinte hit. Van vak bizakodásomnak némi tiszta malasztja, mert ezt már előre éreztem, illetve állandóan érzem is, hogy életben vagyok tartogatva, a föltámadás meg majd csak jön, de ha nem, akkor meg idővel kiver, ahogy másokat is rendesen, a halálverejték.
(Pályám emlékezete, szerkesztő-riporter Rózsa T. Endre, Kossuth rádió, április 9.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 15. szám
