Dévai Gábor
Gesztusokról
Olvasom Bodor Béla, Árpádsáv című írását (ÉS, 2007/14.), és nem értem. Nagyon nem értem. Írásában szimbólumokról elmélkedik, így felhatalmazva érzem magam arra, hogy én is szimbólumokkal folytassam. Bodor Béla elképzeli, hogy az árpádsávos lobogóval szembeni averzió megszüntetésének egyik módja az lehetne, hogy két ifjú, nevezetesen egy hagyományőrző, kezében a nemzeti lobogóval, meg egy szkinhed árpádsávos lobogóval, közösen koszorút helyezne el a Dohány utcai zsinagóga kerítésére, majd ott díszőrséget állna. Én továbbmegyek. Azt is elképzelem, hogy egy Dávid-csillagot is feltűznének a kerítésre, mi több, egy menórát is elhelyeznének alája. Mi változna ettől? Miért kell az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvételt folyamatosan úgy beállítani, mint egy nyilas-zsidó konfliktust? Miért ódzkodunk annak a történelmi ténynek beismerésétől, hogy 1944 októberében az ország nyilas uralom alá került, hogy nyilas kormánya lett, a közigazgatás, a honvédség, a rendőrség, a csendőrség Szálasira esküdött fel, hogy Szálasiék a hitleri Németország utolsó – igen aktív – csatlósává züllesztették az országot (ha erre valaki szebb és jobb kifejezést tud, hát cserélje fel), hogy a nyilasok a felmérhetetlen kárt, tragédiát az egész országnak okozták, míg a hazai zsidóság körében lényegesen kisebb pusztítást végeztek, mint a hatalmat nekik átadó Horthy-rezsim. Miért írja Bodor Béla, hogy május 9. a második világháború befejezésének emléknapja? Ekkor a második világháború csak Európában fejeződött be, de Mandzsúriától Japánig tovább folytatódott, további százezrek életét követelte. Ebben az időben pusztul elt Hirosima és Nagaszaki. Ezek nem számítanak? Miért írja Bodor Béla, hogy ne beszéljünk győzelemről, mert hogy abban a háborúban nem győzött senki? Pedig hála Istennek voltak győztesek, igazi győztesek, a világ jobbik fele. A szövetségesek legyőzték az embertelen tengelyhatalmakat – sajnos mi az utóbbihoz tartoztunk – elmentek fővárosaikig, megsemmisítették a hatalmi struktúrákat, gátat vetettek az embertelen ideológiák továbbélésének. Akárhány koszorú lógjon is a Dohány utcai zsinagóga falán, bárki helyezze is azokat oda, bárhányan álljanak is ott díszőrséget, bennem – és hiszem, hogy a felnőtt magyar társadalom többségében – az árpádsávos lobogó elsősorban a mi részvételünket idézi fel a második világháborúban, annak minden rettenetével, borzalmaival együtt. És ezen semmilyen szimbolikus gesztus nem változtat semmit.
Dévai Gábor
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 15. szám
