Nyolc nappal a francia elnökválasztás első fordulója előtt, a közvélemény kutatók jelentékeny része egyetért abban, hogy a választóknak, ha nem is a többsége, de nagy része még mindig nem tudja, kire fog voksolni. A jobboldali sajtó és a televíziók persze mind bizonyosabbra veszik, hogy Nicolas Sarkozy lesz a győztes. Tizenkét eredeti jelölt közül négy esélyes maradt a porondon: Nicolas Sarkozy, Ségolene Royal asszony, François Bayrou és az utóbbi hetekben különösképpen megerősödött Jean-Marie Le Pen, aki a 2002-es elnökválasztáson mumusként szerepelt. Ekkor a jobboldali és a baloldali franciák annyira megijedtek a szélsőséges nacionalizmus képviselőjének esetleges sikerétől, hogy először a történelemben megegyeztek: félretéve ideológiai vonzalmaikat, illetve ijedelmeiket, Jacques Chiracot nyolcvankét százalékos többséggel választották meg.
A mumus ezúttal is megjelent, és amilyen mértékben a két másik jobboldali jelölt, azaz Sarkozy és Bayrou csillaga leáldozni kezdett, Le Pen lassacskán Royalt is csaknem elérte a várható szavazatok arányával. Felmerült annak a lehetősége, hogy a még mindig első helyen álló Sarkozyvel szemben ő lesz a második legesélyesebb befutó. Érdekes, hogy Le Pen emelkedésében nagy része volt pártja, a Nemzeti Front vezetésében mind nagyobb szerepet játsszó leányának, Marianne-nak, akinek tanácsára az öregedő apa a nagyobb mérsékletet választotta. Mind nagyobb mértékben a parlamentáris demokrácia hívének állította be magát, aki messze távolodott az ifjú Le Pentől, az idegengyűlölőtől, antieurópaitól és főleg antiszemitától. Elvégre az összes jelölt között ő volt az egyetlen, aki évtizedek óta egy kormányzásra esélytelen párt, igaz hogy hangos, sőt túlságosan is hangos vezetője volt. Az utóbbi hetek nyilvános vitáinak az egyik érdeme, hogy némileg tisztábbá tette a jelöltek programját és egyértelműbben kezdett kirajzolódni: a baloldalt, vagyis a szociális problémákat előtérbe helyező és azok megoldására reális költségvetést leginkább ajánló szocialistapárti jelölt képviseli. Az amerikai Bush elnök legközelebbi barátjaként föllépő Sarkozy, a hagyományos konzervatívan mérsékelt jobboldal, a közbiztonság szakembere, és, rendőrminiszterként megmutatta, hogy mindent elkövet az állam tekintélyének megvédésére. Viszont felelős lett azért, hogy a rendőri akciók brutalitása úgyszólván az egész fiatalságot ellenségévé tette, nemcsak azokat, akiket csőcseléknek, huligánoknak nevezett. A jobboldalon a már hosszú évek óta „független szövetségesként” szereplő, magát se jobb, se bal, a mérsékelt középosztály érdekeit és hangulatát kifejező Bayrou a jelöltek között talán legközelebb állt a megnyugtató államfő képéhez, aki távol tudja tartani magát a szocializmus kísértésétől, ugyanakkor a szélsőséges fanatizmustól is.
A hadjárat finisében a baloldali Ségolene Royal konkrét javaslattal lépett föl: azzal, hogy fékezzék meg a nagy bankok uralkodó pozícióit, csökkentsék a kisfizetésűek adóját, és növeljék a magas jövedelmű osztályok tagjaiét. Ezeket a radikális követeléseket azzal mérsékelte, hogy igyekezett eloszlatni a középosztály félelmeit, nem óhajtja veszélyeztetni e réteg anyagi helyzetét a szocialisták egyenlősítő törekvéseivel. Ezek az aggályok okozták, hogy a választási kampány első szakaszában a Ségolene Royal varázsát kétlők a se hideg, se meleg Bayrou felé kezdtek kacsintgatni. Ugyanakkor, Ségolene Royal megnyugtatásukra hangsúlyozni kezdte a Szocialista Párt nemzeti érzékenységét, a trikolor és a Marseillaise presztízsének növelése mellett nyilatkozott. Ezzel viszont a nagyszámú szélsőbalos szavazót idegenítette el magától, de a pártvezetőség „elefántjait”, régi vezetőit nem sikerült őszintén megnyernie.
A választók habozásának okát végül is abban lehet keresni, hogy egyik jelölt sem tudta igazából eloszlatni a még bizonytalanok félelmét a jövőtől, Franciaország és Európa jövőjétől. Még azokét sem, akik egyébként a legközelebb álltak valamelyik jelölt ideológiájához. Sok ismert politikus, köztük Sarkozy is javaslataiban túlságosan is nagy engedményeket tett a társadalmi krízis megoldására, Ségolene Royal asszonytól pedig a mérsékelt baloldaliak féltették Franciaország nyugalmát és jövőjét, sőt a Szocialista Párt jövőjét is. Nagyon sokan nem voltak megelégedve a jelöltek ígéreteivel. A legjobban az hiányzott Ségolene Royal híveinek, hogy olyan régi, hiteles szocialista vezetők, mint Jacques Delors és Michel Rocard, holott a népszerűségük jóval túllépte a szocialista szavazói tábor határait, nem állt ki határozottan a védelmére. Ők ketten, akik a politika előteréből az utóbbi évtizedekben többnyire távolmaradtak, voltak annak a képességnek a birtokában, hogy leginkább eloszlassák a félelmet a bizonytalanságtól, de ezt nem tették meg. Mindezzel együtt a választók többsége amiatt szorong, hogy Franciaország a többi hatalomtól elszigetelődik a nélkülözhetetlen reformok késleltetésével, így elvesztítheti a jogcímét is a nemzetközi ügyekbe való beleszólásra.
De vajon, a franciák vajon egyedül vannak-e ezekkel az aggályaikkal és bizonytalanságaikkal?
Fejtő Ferenc
