Prőhle Gergely, vilag@hetivalasz.hu
Sokszor olvashatunk baloldali, liberális médiumokban arról, hogy milyen is az igazi jobboldali, konzervatív vagy akár csak polgári politikus. A jellemzések célja persze mindig elsősorban annak kidomborítása, hogy a mieink, lám, mennyire távol állnak a felfestett ideáltól: a magyar ugaron leginkább szélsőségekkel kacérkodó, neveletlen, rámenős, korrupt figurák irányítják a nem baloldali-liberális tábort. Az ellentétek és párhuzamok mindig sántítanak egy kicsit, az összehasonlító politológia eszközrendszere talán épp a politikusszemélyiségek összevetésekor áll a leggyengébb lábakon. Arról nem is szólva, hogy egy-egy politikai szereplő a külföldi kommentátor tolla nyomán tetszőlegesen válik bizonyos tulajdonságok kiemelt hordozójává anélkül, hogy az olvasó akár valamelyest tágabb összefüggésben is láthatná a jellemzett figurát. Ezalól persze a legalaposabb elemző sem kivétel, a rövid hírek és az egyre rövidülő publicisztikák szerzői, azaz mi magunk, pedig különösen nem.
Nem gondolom tehát, hogy – a fenti korlátok figyelembevételével – ne lenne bárkinek joga a magyar polgári oldal vezetőit összevetni bárkivel, szerte Európában. Azt sem hiszem, hogy a hazai politikai kultúra, benne a konzervatív tábor minden rendű és rangú szereplőjével, a létező világok legjobbika lenne. Kritizálni, összevetni tehát nemcsak szabad, hanem – ha tetszik, pedagógiai okokból – kell is. Mindezt előrebocsátva, közvetlenül a magyar kormánypártok tisztújító kongresszusai után érdemesnek tartom megemlékezni három olyan nagy formátumú liberális és szociáldemokrata politikusnak a közelmúltban betöltött nyolcvanadik születésnapjáról, akik döntő befolyással voltak Németország és talán az egész kontinens második világháború utáni fejlődésére.
Otto Graf Lambsdorff, Erhard Eppler és Hans-Dietrich Genscher a három idős úr, akiket az elmúlt hetekben, hónapokban méltán ünnepelt a német publikum. Lambsdorff nálunk is jól ismert, a kilencvenes évek elején gyakran járt hazánkban, igyekezett erősíteni, egyben tartani az akkor még a Fideszt is sorai közt tudó liberális tábort. E törekvését később feladni kényszerült, de nem is ez az érdekes. Gazdaságpolitikai nézeteiben egyértelműen piacpárti, ugyanakkor a szabadságot soha nem mulasztotta el összekötni az ebből adódó felelősséggel. Nem hitte, hogy az ország egy nagyvállalat, hogy az állam csak rossz tulajdonos lehet. Háborúban sérült testi valójában is érezte, érzi a történelem súlyát és egyben összetartó erejét. Erhard Eppler nálunk kevésbé ismert, pedig kevesen játszottak a modern szociáldemokrácia eszmerendszerének kidolgozásában olyan fontos szerepet, mint ő. A Brandt-kormány tagja, de ami ennél fontosabb: tizennégy éven át vezette az SPD alapérték-bizottságát, amit nagyobbik kormánypártunk csak most alakított meg, biztos jelét adva annak, hogy mégiscsak vannak alapértékek a pártban. A baloldalon szinte kultikus figurává nőtt Brandt politikája mit sem ért volna Eppler protestáns teológiai, szociáletikai alapvetésű eszmerendszere nélkül, amely mellett akkor is kitartott, amikor a politikai pragmatizmus mást diktált.
A három idős úr közül talán Hans-Dietrich Genscher a legismertebb. Őt kevésbé érdekelték az elméletek, a társadalompolitikai kérdések, ugyanakkor szinte művészetté fejlesztette a politikai alkuk, kompromisszumok megkötését. Aki huszonhárom éven át kormánytag tud maradni, belügyminiszterként menedzseli az izraeli sportolók megölése nyomán kialakult helyzetet a müncheni olimpián, majd külügyminiszterként több válságos időszakot is átvészel, mígnem a német egység létrejötténél bábáskodik, olyan képességek birtokában van, melyet a mai kapkodó világban aligha találunk.
A tájékozott olvasó számára szükségtelen megnevezni azokat a hazai közszereplőket, akik a fent nevezett urakkal való összehasonlításban minden bizonnyal alulmaradnának. Ki-ki keresheti a másik szemében akár a szálkát, akár a gerendát, az azonban biztos, hogy mindnyájan jobban járnánk, ha a mi szocialistáink és liberálisaink az eddiginél legalább egy kicsit többet lesnének el a három aggastyán életművéből.
