Forrás: Erec

“Izrael a tiéd lehet” címmel indított sorozatot a Szochnut azoknak, akik az alijázás – izraeli letelepedés – gondolatával foglalkoznak. Az öt előadásból álló sorozat első előadója Popper Péter pszichiáter professzor volt február 15-én, aki örömmel vállalta a felkérést, hogy az országváltás nehézségeiről, lelki hátteréről beszéljen. Popper Péternél avatottabb szakembere nem nagyon van a témának – nem csak szakmai felkészültsége, hanem élettapasztalata miatt -, hiszen élt Indiában, Oroszországban, Amerikában és – Izraelben is. A legjobb zsidó viccekkel tarkított előadást kivonatosan közöljük. Gondolatai között nem egy vitára késztető – ha Ön is így gondolja, véleményét szívesen vesszük!

Én nagyon jóban voltam Vas István költővel és feleségével, Szántó Piroska festővel. Szeretettem oda járni, mert Vas Istvánnak sok mindenben része volt, világháború, holokauszt, őrület, de ő mindig azt gondolta, hogy csak a vers számít.

“56 után Szántó Piroska elhatározta, hogyha hatvan éves elmúlt, nem fog hazudni. Akkoriban volt egy könyvem, amely színészekről szólt. Piroska azt mondta: “Péter, magának peche van, mert elmúltam hatvan. A könyve undorító!” – és elmondta, hogy miért undorító. Ez nagyon hatott rám és én is elhatároztam, hogy ha elmúltam hatvan, nem fogok hazudni többet. Úgyhogy én nem fogok hazudni – lehet, hogy lesz olyan kérdés, amelyre nem válaszolok, de nem érdemes nagyon tapintatoskodni, mert akkor nem lesz ebből egy jó beszélgetés.

Igent is kell mondani

Azt is kérték tőlem, hogy beszéljek valamit általában az emigrációról, országváltásról. Thomas Mannak van egy ismert novellája egy hipnotizőrről, aki mindenféle módon megalázza az embereket. És feláll egy svájci úr, aki elhatározza, hogy kiáll az emberiség becsületéért, hogy “nem fogsz te engem táncoltatni”. És megkezdődik egy küzdelem, amiben a svájci úr lassanként alulmarad. És akkor Thomas Mann kiszól a novellából, hogy a svájci úr azért bukott el, mert nem elég valamit nem akarni; ha nincs mellette valami, amit akarunk, akkor elbukunk. És szerintem ez egy nagyon jó lélektani meglátása Thomas Mannak.

Úgy látszik, hogy negatívumból nem lehet megélni tartósan. Ha egy munkahelyen nem akarok dolgozni és elmegyek, az kevés: igent is kell mondani, hogy mit akarok a továbbiakban csinálni, hogy tartás legyen. És ugyanezt gondolom Izraelről is. Az gondolom, hogy nem elég azt mondani, hogy nem akarok Magyarországon élni; igent is kell mondani valamire, hogy miért akarok ott élni! Mert ha ez nincs meg, abból nem lesz sikeres kivándorlás, alija. Ez a mondanivalóm lényege. Ez az első gondolat, amit ebben az ügyben a legfontosabbnak tartok.

Toleráns vagy nem toleráns?

A másik az, amit el akarok mondani, hogy Izrael egy turista paradicsom. De Izraelben élni az egész más, mint kimenni körülnézni egy turistaúton, és sok problémát vet fel a kinti élet, főleg egy európai kultúrához, stílushoz szokott embernek.

Engem a Bar-Ilan Egyetemre hívtak meg visiting professzornak. Még ma is foglalkoztat engem az izraeli attitűd: azt kérdezte tőlem a rektor, hogy vallásos vagyok-e. Mondtam, hogy nem. Jó, mondta, ebből nem lesz probléma, de van néhány dolog, amire légy szíves figyelj oda:

– Először is, az egyetemen mindig legyen rajtad kipa. Másodszor döntsd el, hogy a tejes vagy a húsos kafeteriába mész-e, de ne cikázz a kettő között, mert abból botrány lesz! Minden órában van nálunk istentisztelet, és előfordulhat, hogy nem jön össze tíz zsidó. Ha hívnak, kérlek, menj le zsinagógába! Nem kell imádkoznod, de legyél ott! Végül: ez egy vallásos egyetem, jól gondold meg, az előadásaidban mit mondasz, ne botránkoztass meg minket!

Mondtam rendben, de lemehetek-e szombaton a Kinneretre fürdeni?

– Nézd, aki téged szombaton meglát a Kinneretnél, az ugyanolyan apikajresz mint te, úgyhogy abból nem lesz baj. De ne karambolozz, mert ha kiderül, hogy a Bar-Ilan professzora szombaton vezet, abból botrány lesz!

Úgyhogy én elhatároztam, hogy nem az egyetemen fogok lakni, hanem bérelek egy lakást, és vettem egy százdarabos dinoszauruszos matricát, amivel leragasztottam a kocsimon a bar-ilanos címkét, hogy ne látszódjon. Ezért aztán a diákok már nem a magyar professzornak hívtak a későbbiekben, hanem a szaurusznak.

Szóval, sok szempontból nagyon toleránsak voltak. Más esetben viszont volt egy erdélyi magyar fiú, aki a rektorhelyettessel sétált, akinek kibicsaklott a bokája. A fiú elkapta a rektorhelyettest és felkiáltott, hogy Jézus Mária, csak nem történt valami baja? A rektor helyettes mondta neki, hogy holnap már ne jöjjön.

Toleráns vagy nem toleráns?

Egyrészt a nagy tolerancia velem szemben, hogy én nem vagyok vallásos, de egy magyar rabbitól, aki bement egy keresztény templomba megvizsgálni a mozaikokat, azt már nem tűrték el. Úgyhogy nagyon mély ellentétek között éltem és sok időbe telt, amíg ezeket a határokat megismertem, hogy hogyan megy ez. Ezekre fel kell készülni, hogy más a mentalitás, más a gondolkodásmód.

A zsidóság egy lelkiállapot?

A humor mást jelent Izraelben, mint Közép-Európában. (Énbennem van egy hajlam a karikírozásra, úgyhogy ezt vegyék figyelembe!) Amikor kimentem Izraelbe, be akartam egy könyvet befejezni. Volt egy hipotézisem, hogy a zsidóság egy lelkiállapot: egy sajátos viszonyulás önmagunkhoz, a világhoz, Istenhez. Szóval, hogy fontosabb ez a fajta lelki viszonyulás, melynek lényege az önirónia, mint a származási táblázat. A zsidó vicceket zsidók találják ki és zsidók tudják jóízűen elmesélni. A zsidó vicc angol kifejezéssel élve self presentation, vagyis önbemutatás. És ez egy jellemző zsidó tulajdonság, hogy nem eposzokban, hőskölteményekben mutatja be magát, hanem viccekben. Én jellemzőnek tartottam ezt a zsidó tulajdonságot.

Csak volt két baki: Izraelben kiderült, hogy ez nem általános zsidó karaktervonás, hanem Közép- és Kelet-európai zsidó vonás! Rögtön láttam kint Izraelben a keleti zsidóknál, hogy mellényúlok – ez Közép- és Kelet-Európa öniróniája. A másik, hogy nem vettem észre, hogy borzasztó érzékeny a terület: nem szabad Izraelt és az ottani viszonyokat kritizálni, mert azt nem tolerálják.

Meddig átültethető egy ember?

Ami a humort illeti, az is megváltozik. Én nagyon figyeltem, hogy hogyan van ez tulajdonképpen. Mert az gyönyörű, hogy leszáll a repülő a Ben-Gurionon és az érzelmesebbek megcsókolják a földet. De vajon igazán haza érkezik az ember?

Meddig átültethető egy ember? Ez egy pszichológiai kérdés. Énnekem az a meggyőződésem alakult ki, hogy serdülőkor után már nem. Aki ezen a koron túlhaladt, az Izraelben élő magyar zsidó marad, nem lesz izraeli. A fia már igen, de ő nem. Ez egy nagyon fontos dolog, mert én azt láttam, hogy az Izraelben élő magyar suvnak az a baja, hogy megpróbálja magát izraelinek hazudni, pedig nem az: ő egy magyar zsidó, a ki Izraelben él.

Kedves jó barátom, Dan Dalmát – Budapesten Dalmát Ferenc néven volt a Ludas Matyi főmunkatársa -, akkor már harmincvalahány éve élt Izraelben. Itt osztálytársam volt a zsidó iskolában és hosszú idő után találkoztam vele a Bar-Ilan Egyetemen, ahol főkönyvtáros volt.

Megkérdeztem tőle, hogy hogyan vagy te a zsidósággal, magyarsággal? Erre azt válaszolta, hogy nézd, én egy nagy foci rajongó vagyok. Valahányszor a magyar válogatott játszik én mindig nekik drukkolok és ordítok ha gólt lőnek. Kivéve, ha Izraellel játszanak, mert akkor mindig Izraelnek drukkolok. De soha nem ordítok.

Olimpia is volt: Megint van egy ezüstérmünk, vagy aranyérmünk – telefonáltak egymásnak az izraeli magyarok, de akkor, ha Magyarországnak volt érme. Kérdeztem őket, mi a francnak jártok haza Magyarországra? Miért nem mentek nyaralni inkább a Riviérára vagy máshová? De mindig haza jöttek. Szóval, úgy láttam, hogy úgy van ez, mint amikor megkérdezik, hogy “Ti zsidók vagytok, vallásos zsidók?” S erre azt válaszoljuk, hogy zsidók vagyunk, de nem tartjuk. Ugyanezt láttam kinn, hogy magyarok vagyunk, de nem tartjuk.

Izraelben a humor a helyzetkomikumon alapul. A Közép-európai zsidó humor nem él meg, úgyhogy a kinnlévőknél először a humorérzék sérül meg. Példaként elmondanék egy nem szalonképes viccet. Az Öböl-háború alatt Szaddam Husszein azzal fenyegetőzött, hogy gázbombát lő Izraelre és ez az idősebb magyar generációt nagyon érzékenyen érintette. Hogy fiatal korukban túlélték Auschwitzot, most meg ez a dolog. És hívogatták Dan Dalmatot, akiben volt valami megnyugtató, papos vonás, hogy “Most mondja Dalmát úr, hát mi lesz itt?” Erre ő azt válaszolta, hogy “Mit tudom én? Ahány gáz, annyi szokás.” Ezen én röhögtem, de ott megbotránkoztak rajta, hogy ezzel lehet viccelődni.

Agresszivitás és befogadás

Nagy a különbség az érintkezési stílusban: ez az agresszivitás. Van ez a rátapadós agresszió, hogy valaki rátapad egy másik emberre és nyúzza. Ezt hívják nudniknak és ennek egy súlyosabb fokozata, aki már a karcia megnevezést kiérdemli, ez a kullancs. A karriernek, a pénzkeresésnek ez a nagyon kemény, agresszív stílusa borzasztóan fárasztó lesz egy idő után, pedig ez a magyarság sem egy könnyű eset, de ami ott van, az kicsit más.

Meg aztán a bürokrácia. A kocsimon fél év elteltével le kellett cserélnem a magyar rendszámot. Az teljesen természetes volt, hogy a professzor úr két hétig nem jön be, mert most rendszámot cserél. Az egyik hivatalban egy ifjú hölgy, tisztviselő, elkérte az útlevelemet és közben tonhalas szendvicset evett, és sikerült lecsöpögtetnie az útlevelemet. Nekem lett a leghalszagúbb útlevelem egész Izraelben. Szóvá tettem, erre nagyon durván elküldött, hogy minek jöttem ide, miért nem maradtam otthon. Szóval ez is megvan, ez az elutasítás.

Azt is el kell mondanom, hogy az egyetemen, amikor megtudták, hogy alijáztam, egész más szemmel kezdtek rám nézni. Addig én voltam a professzor Magyarországról, de utána csak egy lettem az új olék közül és meg is szűnt minden koved, ami a vendégprofesszornak kijárt. És ezt mondták is nekem előtte, hogy így lesz, és így is lett.

Viszont a piacon rám szól az árus:

– Ne mutogass, mikor nyolcvanan állnak mögötted! Mondjad, hogy mit akarsz?

– Nem tudom mondani, mert nem tudok héberül, most jöttem két hete.

– Igen, és hogy érzed magad?

– “Nagyon jól.”

– Jól? Akkor rendben van, az a fontos. Na mutasd, mit adjak!

Soha nem fordult elő, hogy bementem egy templomba péntek este – a feleségem kijött meglátogatni és benéztünk, ahogy egy idegen körülnéz -. Nem fordult elő, hogy ne jöjjön oda egy zsidó, hogy van hova mennetek? Gyertek hozzánk! Soha nem fordult elő, hogy meg ne hívtak volna. A feleségemnek kicsordult a könnye. Ez egy keleti ország európai mázzal leöntve, de mentalitásában egy keleti ország és ez nem is fog megváltozni. S ez nagyon megtévesztő egy európai olé hadasnak.

Az átültethetőségnek életkori határai vannak. Ha a Magyarországról érkezettek elfogadnák, hogy ők magyar zsidók, akkor kevesebb baj, pszichés probléma lenne.

Hordtad a sárga csillagot, ugye?

Van ennek egy érzelmi vetülete. Én nem tudom, hogy Önök mennyire konfrontálódnak itt a zsidó voltukkal, a zsidó identitásukkal. Én sokat voltam kinn, és ott összeismerkedtem egy magyar újságíróval, aki nagyon jól beilleszkedett, politizált stb. Egyszer tüdőgyulladást kapott és nagyon rosszul volt, negyven fokos láza volt. Nem akart kórházba menni, úgyhogy én ügyeltem rá egyik délután. A magas láz miatt nem volt teljesen magánál, egyszer csak elkezdett beszélni:

– Tudod Péter, megérdemled a sorsodat!

– Milyen sorsomat?

– Hordtad a sárga csillagot, ugye?

– Persze, 11 éves voltam

– És most is ott élsz, ahol rád tették a sárga csillagot!

– Igen – mondtam (Egy 40 fokos lázas embernek nem nagyon mond ellent az ember)

– Tudod, amikor deportáltak minket, az nagyon rossz volt: mentünk a város utcáin. A lányok, akikkel smároltunk, a fiúk, akikkel fociztunk bámultak. De ennél sokkal rosszabb volt, amikor mint túlélő visszajöttünk. A szünetben az iskolában körülvettek a fiúk és azt kérdezték tőlem:

– Te hol voltál a háború alatt?

– Mondtam, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban.

– És kinek szurkoltál, hogy ki nyerjen?

– Az angolok, amerikaiak és az oroszok győzelméért.

– Szóval Magyarország vereségéért. Akkor te hazazáruló vagy. (Ez most is hangzik, a hazaáruló, tévedés ne essék!)

– A barátommal kimentünk a strandra és hallgattunk, mert olyan nyomasztó volt ez a hazaáruló. A barátom hirtelen elvörösödött.

– Én most megértettem valamit: ti zsidók tényleg nem vagytok emberek! A náciknak és a nyilasoknak igazuk volt.

– Ugyan, hogy mondhatsz ilyet?

– Na mi van a kabin hátára írva?

– Semmi, szép fehér.

– Az van ráírva, hogy kutyáknak és zsidóknak bejönni tilos! Most is ott van, te hülye, csak lefestették.

– Ember nem megy vissza arra a helyre, ahol ilyet kiírnak, de ti visszamentetek és ott éltek. Sárga csillag ide sárga csillag oda.

Őt annyira megnyomta ez a történet, hogy alijázott, mert leesett neki a tantusz.

Pesti zsidó

Amikor még nem alijáztam, összeismerkedtem egy izraeli katonatiszttel, aki nem magyar volt és egész jóba lettünk. Kiderült, hogy őt rettenetesen bosszantja, hogy én azt magyarázom, hogy én egy pesti zsidó vagyok Izraelben is, New Yorkban is, Budapesten is. Elvitt engem a Golán-fennsíkra, ahol akkor még éles volt a dolog. Hatvanezer orosz akna volt a földben és szemben ültek a szír katonák a bunkerekben. Az izraeli katonák nem bunkerekben ültek, hanem szalmafonatú kempingszékekben kóláztak, röhincséltek. Kérdeztem, mi lesz, ha a szírek hirtelen támadnak?

– Akkor ezek meghalnak. Aztán majd idejön a katonaság, és rendet tesz.

Eltelt 3-4 nap, együtt vacsoráztunk egy este.

– Kérdeznék tőled valamit, de igazat felelj! Én tudom, hogy ti rosszban vagytok a románokkal. Mi történik akkor, ha kitör egy magyar-román háború és téged behívnak, és te elesel. Milyen halál ez számodra?

– Ez egy nagyon értelmetlen halál – mondtam.

– És mi van akkor, ha ott a Golánon akkor megindul egy szír offenzíva és én odarúglak egy géppuskához és te lősz amíg el nem esel. Ez ugyanolyan értelmetlen halál neked?

És én belenéztem a lelkembe, és ez ember egy furcsa, irracionális lény, és azt válaszoltam, hogy nem, ez nem ugyanolyan értelmetlen halál. Nem kérdezte meg, hogy miért, de ez úgy hatott rám, hogy annak ellenére, hogy visiting professzorként nagyon jó életem volt, alijáztam.

Hogy hogyan vannak ezzel a zsidó identitással? Mert ezen áll vagy bukik egy alija. Ez az identitásnak az igazi kérdése, hogy ezzel hogy vagyunk. Ezzel nagyon számot kell vetni! Mert ha itt nincs rendben az alap, akkor Izrael elkezd fájni az embernek. Az összes marhasághoz meg a bürokráciához személyes köze kezd az embernek lenni és akkor elkezd fájni.

Izrael-mérgezés

Izrael-mérgezést kap egy idő után az ember. Én bizonyos ok miatt visszajöttem, de két-három évente kínzó Izrael-éhség robban fel bennem, és akkor kimegyek. Akkor a barátaim bérelnek nekem egy kocsit, amibe beülök a reptéren és elmegyek Bat Jamba. Azaz elébb Hulonban mindig kiszállok, mert valami olyan boldogság fog el: hamszin van, hamszin van! És akkor lemegyek Bat Jamba, ahol a szomszédok egyszerűen nem hitték el, hogy én jeridáztam – vagyis hogy eljöttem Izraelből -, és kitaláltak egy legendát, hogy én Jeruzsálemben élek.

– Na mi újság van Jeruzsálemben? – kérdik – és én már nem ábrándítom ki őket és elmondom, hogy mi az újság.

Öt-hat napig nagyon boldog vagyok, aztán hat nap után valami feldereng, hogy zsidóktól jobbat várna az ember, és akkor már morgósabb medve vagyok. Azután hazajövök. Hogy haza-e, azt nem tudom.

Én erről azt gondolom, hogy az ember kommunikatív lény. Vagyis az ember hazája ott van, ahol a legjobban kifejezi magát és nem azt mondja, amit tud, hanem azt, amit akar. Vagyis az egész egy kommunikációs probléma. Másrészt a kultúra: Most mit nyúzol engem? – kérdeztem egyszer a feleségemet, amikor a sivatagban autóztunk – Karóval jöttem, nem virággal! Hát mondjam ezt egy francia nőnek, vagy egy izraelinek? Azonnal elvitet a diliházba. Az egész asszociációs rendszer, amiben élünk, gondolkodunk, a magyar kultúrán alapszik.

Vagy itt vannak az ízek. – Mész haza szabadságra, Péter? Akkor hozz piros aranyat, paprikát! Stb. stb. Hát tessék csinálni egy paprikás krumplit a kinti sárga krumpliból és meglátják, hogy milyen tragédia fog kisülni belőle! Haza az, ahol az ember a legorientáltabb, ahol tudja, hogyan lehet dolgokat elintézni és hogyan nem lehet elintézni. Én nem vagyok egy szentimentális lélek, de ahol a halottai vannak az embernek… Ebből mindből összeáll valami, amit úgy hívnak, hogy haza.

Ezért az gondolom, hogy aki felnőtt korában alijázik, az marad egy Izraelben élő magyar. Majd a fia vagy a lánya, az már izraeli lesz, de ő ne csapja be magát ezzel!

Brosh úr, az itteni Szochnut megalapítója. Brosh úr nagyon nem szerette Magyarországot és nagyon nem szeretett itt lenni. Sokszor kikérte magának, hogy ő magyar zsidó. Hazament meghalni leukémiában Izraelbe. Később beszéltem a feleségével, aki lengyel volt, és ő azt mondta, hogy az volt a borzasztó, hogy a férje élete utolsó két hetében egy olyan nyelven beszélt, amit nem tudott megérteni. Magyarul beszélt! A gyökerek nagyon mélyek és az ember gyerekkora és serdülőkora nagyon mély emlékeket hagy.

Zsidó felelősség

Volt Jeruzsálemben egy előadásom, és arról beszéltem, hogy volt-e a zsidóknak felelőssége, hogy a holokauszt úgy alakult ahogy alakult, és én azt mondtam, hogy igen, szerintem volt. Mert a dolog nem a vagonokkal kezdődött. A dolog a kommandókkal, akik gyilkoltak az első világháború után, a numerus clausus-szal kezdődött. Hogy a zsidó nem lehet köztisztviselő, magántisztviselő, nem lehet rádiója, ékszere. Végig lehet menni, ahogy ezt a zsidó populációt tönkretették és tartásában megtörték. És a folyamat végén megjelentek a vagonok. És ebben van a zsidóknak egyfajta felelőssége.

Egy öregúr akkor felkiáltott: fényképezőgépekért kellett volna meghalnunk?

Nagy kérdés, és mégse tudtam mást válaszolni, mint hogy igen. Mert hogy akkor talán még nem is kellett volna meghalni. De hogy mindent lenyelt és a végén már tartás nélküli lett, és nem tudott ellenállni a zsidóság.

Antiszemitizmus. Meddig?

Pár éve négy fiú és három lány ment az utcán, és arra jött egy részeg fradi szurkoló. A hét zsidó gyerek csinált egy heccet, hogy a fradit megéljenezték. És a fradista bemutatkozott nekik, a fiúk pedig mondták, hogy ők meg a Kohn Izidor meg a Grün Jakab. A fradista rájött, hogy itt belőle hülyét csináltak, elővett egy pisztolyt és elkezdte betárazni. A hét zsidó gyerek meg elszaladt. Végül egy rendőr lefegyverezte a fradistát – aki egyébként kormányőr volt, ezért volt fegyvere – és elvitte.

Kíváncsi voltam a tárgyalásra, mert kíváncsi voltam, hogyan intéződik el egy ilyen dolog a mai Magyarországon. Utána megkerestem a hét zsidó gyereket:

– Itt van négy markos fiú és három lány meg egy részeg barom, aki elővesz egy üres pisztolyt. Hát senki nincs, aki lecsapja az ürgét? Elszaladtok? Hát akkor titeket ugyanúgy be lehet terelni a vagonokba, ha még mindig ugyan ez a reakció. Nincs öt vagy tíz zsidó fiatal, aki megvédené, hazakísérné az öregeket a klubból, mert már kettőt megvertek?

Izraelben kérdezte tőlem egy fiatalember, hogy van-e nálunk antiszemitizmus. Mondtam, hogy van, nemrég rendeztek egy jobboldali, nyilas tűntetést.

– Hány zsidó él Budapesten? – kérdezte

– Nem tudni pontosan, körülbelül nyolcvanezren, biztos.

– Hányan voltak a tüntetők?

– Három-négyszázan.

– Hát miért nem vertétek meg őket?

Ez nem volt olyan különleges kérdés, mert nem sokkal azelőtt Rómában zsidó fiatalok úgy szétvertek egy neonáci felvonulást, hogy azóta sem mertek felvonulni. Itthon, ha megkérdeztem, hogy nem kéne-e egy hatékony zsidó önvédelmi szervezet, úgy néztek rám, mint egy elmebetegre. A lényeg az, hogy én csak a félelmet látom.

Azt kérdezték tőlem nem olyan rég egy esti tévéműsorban, hogy van-e antiszemitizmus Magyarországon? Mondtam, hogy van.

– Azt is tudod meddig lesz?

– Addig, amíg a magyar történelmi monográfiák, cikkek, könyvek azt írják, hogy hatszáz, négyszáz vagy ötszáz – most mindegy, hogy hány százezret írnak – zsidót; majd ha azt írják, hogy magyart szolgáltattak ki a náciknak, akkor lesz vége az antiszemitizmusnak. Arról látjátok majd.

Két vicc Popper Pétertöl:

Kohn ül a római amfiteátrumban és nézi, ahogy a gladiátorok harcolnak az oroszlánokkal. Elkezd ordítani:

– Igazgató úr, igazgató úr, igazgató úr!

– Parancsol, Kohn úr?

– Igazgató úr, micsoda vircsaft van itt? Hát itt az oroszlánok zabálják a zsidókat? Hát hogy-hogy?

– Ezek nem zsidók Kohn úr, ezek színtiszta ária gladiátorok.

– Egy zsidó sincs köztük?

– Nincs Kohn úr, nyugodjon meg!

Kohn visszaül, nézi a küzdelmet, ordítani kezd:

– Igazgató úr, igazgató úr, igazgató úr!

– Parancsol, Kohn úr?

– Az a dög ott nem zabál!

Kohn tífuszban haldoklik és mondja a főorvosnak:

– Főorvos úr, én nem élem túl ezt a betegséget. A sarkon van egy plébánia, tessék beküldeni a plébános urat, végrendelkezni akarok.

Hát végrendelkezik. Azt mondja:

– Van egy kis pénzem, az a Chevra Kadisáé, van egy kis telkem, az a fiúárvaházé, van egy kis rabbi képzés…

És kérdi a plébános:

– Kohn úr, hát az anyaszentegyháznak semmit?

– Semmit – mondja Kohn -, hát nem vagyok én keresztény!

– Hát ha maga nem keresztény, akkor miért nem hív egy rabbit végrendelkezni?

– Rabbit? A járványkórházba?

Comments are closed.