Népszabadság * Gábor György * 2007. április 14.
A berlini nyilatkozatKép: AFP/DDP – Michael UrbanA béke és a szabadság, az egymás iránti szolidaritás, a nők és férfiak egyenlő jogainak deklarálása, az emberi méltóság, a tolerancia, az igazságosságra való törekvés, avagy a rasszizmus és az idegengyűlölet elutasítása ne tartozna a keresztény értékrend és gondolatrendszer egészébe?
Aligha hinném. Ám az Európai Unió 50. évfordulóján közzétett berlini nyilatkozat hiába tartalmazza – sok más egyéb mellett – Európa eszmei, szellemi és politikai értékrendjének kvintesszenciájaként a fenti meghatározó értékeket, XVI. Benedek – a COMECE, az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága által rendezett kongresszus résztvevői előtt tett példátlanul kemény hangú fellépésében – a berlini nyilatkozattal szemben azt találta mondani, „ha a Római Szerződés 50. évfordulója alkalmából az unió kormányai közeledni kívánnak polgáraikhoz, hogyan rekeszthetik ki az európai identitás egy olyan lényegi elemét, mint a kereszténység…”
Nem érzékelem a pápa által emlegetett kirekesztést, éppen ellenkezőleg: a berlini nyilatkozat tömören megfogalmazott szövege együttesen tartalmazza azokat a legfontosabb szempontokat és vívmányokat, amelyeket a mindenkori európai progresszió – nagyrészt épp a történelmi tanulságokból, a történelmi katasztrófák és zsákutcák súlyos tapasztalataiból merítve – a kontinens legjelesebb politikai és filozófiai, etikai és jogbölcseleti, művészeti és teológiai, természet- és társadalomtudományi gondolkodói megfogalmaztak. A berlini nyilatkozat hasonlóképpen nem tesz említést a görög filozófiai és művészeti hagyományról, a római jog eszmeiségéről, a középkori keresztény gondolkodás „kettős igazság elméletének” progresszivitásáról, s nem tesz említést a reneszánsz és humanizmus emberközpontú hagyományáról, a racionalizmus filozófiájáról, a felvilágosodás értékrendjéről avagy a mindenkori mainstreammel, ortodoxiával, kánonokkal, tanításokkal és vallási vagy tudományos dogmarendszerekkel szemben álló eszmerendszerekről, az eretnekké minősített, avagy a népi hagyomány tradíciójában megbúvó szellemi áramlatokról. De nem említi a példamutató módon kiépített antik zsidó szociális hálót, nem említi a szabad emberi gondolkodás vallási vitákban vagy természettudományos kontroverziákban (is) megmutatkozó progresszióját, nem említi az autonómmá váló esztétikai gondolkodást, nem említi a XVII-XVIII. századi nagy toleranciavitákat, nem említi a más kontinensek és értékrendek felé nyitó romantikát, nem említi Európa legelébb tudományos és művészeti formákban manifesztálódó nyitottságát és befogadói attitűdjét, hogy csak néhány meghatározó vonatkozásról és példáról tegyünk említést. A fenti példatár történelmi értelemben egyszerre tükrözi a IV. század végétől immár önnön politikai puvoárját hol a fenti értékek mentén, hol azok ellenében egyaránt kifejezésre juttató egyház szerepét és mindenkori viszonyát az emberi jogok, a szabad tudományos és politikai gondolkodás, a művészeti autonómia, vagy épp a jogbölcselet területén.
Azaz a berlini nyilatkozat az európai hagyomány legszebb és legalapvetőbb értékeit említi meg, amelyeket filozófiai műhelyek, tudományos és művészeti iskolák éppen úgy a magukénak tudhatnak, mint Európa egyházai, felekezetei és vallásai: mind együttvéve, dialógusok során, sokszor teljes összhangban, máskor éles vitákban szembefordulva egymással.
A pápa azt is szóvá tette, hogy a nyilatkozatban nincs szó Istenről. A katolikus egyház feje egyenesen Európa hitehagyásáról beszél, hiszen – mint mondja – miközben „értékközösségként szeretne megjelenni” a kontinens, közben „egyre gyakrabban vonja kétségbe az egyetemes és abszolút értékek létezését”.
A nyilatkozat nagyon helyesen nem említi Istent, s csak egyetérthetünk abban, hogy a szöveg hallgat az egyetemes és abszolút értékekről. Jóllehet az emberi méltóságra, a demokráciára, a lelkiismereti és vallásszabadságra való utalás a hit megvallásának és szabad gyakorlásának maximálisan biztosítja a lehetőséget, de a berlini nyilatkozat célja nem egyes vallások és világnézetek kiemelése volt, s nem is egyes vallások hitelveinek ilyen vagy olyan megjelenítése – ennyiben analóg a helyzet az uniós alkotmánnyal -, hanem a hitekben és világnézetekben plurális, vallásokban és eszmerendszerekben sokszínű Európa közös, mindenki által vállalható értékrendjének deklarálása. XVI. Benedek hiába kéri számon az egyetemes és abszolút értékekre való hivatkozást akkor, amikor Európát egyszerre lakják hívők és nem hívők, ilyenek meg olyanok, akik között szép számmal akadnak az „örök és abszolút” értékekben nem hívők, miközben gondolkodásukra, magatartásukra vagy életfelfogásukra ugyanazon értékek hatnak orientálóan, mint az „örök és abszolút értékekben” hívő embertársaikra. Egy ilyen nyilatkozat célja – miként az alkotmányé is – nem lehet más, mint a mindannyiunkban közös, minden tisztességes és jó szándékú ember által vállalható szempont és értékrend kijelölése, azaz a sokféleség összekovácsolása, s semmiképpen sem a sokféleségen belüli megosztás: az, ami összeköt hívőt és nem hívőt, zsidót és keresztényt, vallásost és ateistát, nőt és férfit, kicsit és nagyot egyaránt.
Az európai történelem hosszú évszázadain át a kereszténység – hatalmi helyzeténél fogva és politikai meghatározottságából fakadóan – kívánt minden tekintetben kizárólagos és egyedüli orientációs erő lenni. Épp ezt a történetileg is meglehetősen problematikus keretet feszítette széjjel a sokféleség ugyancsak európai hagyománya, így az eltérő hitelvek, más tanítások vagy különféle világnézeti szempontok mentén, s nemegyszer Isten nélkül önmagát definiálni kívánó szándék és akarat.
Ha a feladat Európa identitásának meghatározása, a kereszténységet mint az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb összetevők egyikét szükséges szem előtt tartani.
A maga hallatlan és csodálatos eredményeivel éppen úgy, mint bűneivel és tévedéseivel. Össz- és önképünk csakis így válhat teljessé.
