Forrás: Erec

Drága egykori Kedvesem!

Ne haragudj, hogy ily sokára ragadtam tollat, akarom mondani, billentyűztet, de hidd el, jó okom volt rá. Igaz, ide s tova fél éve már, hogy ily távol kerültem otthonomtól, s ennyi idő alatt küldhettem volna neked levelet vagy adhattam volna hírt magamról, de itt Izraelben, s kiváltképp Jeruzsálemben más mércével mérik az időt. Most bizonyára értetlenül csóválod a fejed, de megmagyarázom.

Itt mindig történik valami. Oly annyira, hogy ezek a történések teljesen lekötik a figyelmemet, és azon veszem észre magam, hogy egyik ámulatból a másikba esem. S az hagyján.

De el tudod képzelni, milyen az, amikor azon kapom magam, hogy a napjaim nem szólnak másról, mint nézelődésről, rácsodálkozásokról?! Itt van mindjárt a piac. Nem az óvárosi zsibvásárra gondolok, mely leginkább turisták által látogatott, hanem a nagy zöldséges piacra. Mely gyalog öt percre van a központi buszpályaudvartól, s kissé koszos, öregedő épületeivel különleges nyitánya a város néha kedvesen idegesítő, máskor embert próbáló és megállás nélkül zajló fergetegének.

Közel lakom a piachoz, így nap, mint nap átsétálok a vásárlók és árusok alkotta, gyakran teljesen összefüggő tömegen, ahol egy idő után már elég csak az árusok ordibálást figyelnem, és tudom, merre is járok. Az egyik, halléttől és széttaposott olajbogyóktól kissé furcsa szagot árasztó mellékutcában található kis étkezde büszke tulajdonosa például minden nap azt kiabálja, hogy „hajom jom huledet”, ami magyarul annyit tesz, ma születésnap van. Nem számít kinek, nem számít van-e egyáltalán valakinek, a lényeg, hogy minél többen menjenek és egyenek a számomra eleinte teljesen ismeretlen ízeket kínáló menüből. Ma már persze más a helyzet, alig várom a péntek délelőttöket, amikor a sabbati bevásárlás közben vagy végén szatyrokkal megrakodva, mint egy sokgyermekes családanyja elkölthetem komótosan kübé levesemet. Ezt leginkább húsgombóchoz tudnám hasonlítani, de ez igen szegényes leírása a hol aranysárga, hol vérvörös színű leves különlegességnek. Mely elkészítéséről egy helyi szefárd szakácskönyvben azt olvastam, hogy legalább egy év gyakorlat szükséges, mire egy fiatal lány elmondhatja majd magáról, hogy tud kübét készíteni. Mi több, a könyv szerint, az a nő, aki nem tud kübét főzni, ne is számítson arra, hogy hamarosan férjhez megy. A könyv külön arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy nem ártanak a hosszú, kecses vékony ujjak, melyek a gombócok elkészítésében segíthetik az alkotót. Be kell valljam, bár ez utóbbiak birtokában vagyok, eddig mégsem merészeltem elkészíteni ezt a remek ételt, nem beszélve a pártában maradás veszélyéről.

Közben elkalandoztak a gondolataim, mert a kávézó, ahonnan ezt a levelet írom neked, lassan megtelik a helyi törzsvendégekkel, akik a nap különböző időszakában, de naponta betérnek, legalább egy kapucsínóra, amit helyi nyelven „kafé afuh”-nak, azaz fordított kávénak neveznek. Tudnod kell, Kedvesem, az izraeliek egyik nacionalizmusa abban rejlik, hogy egy-egy nemzetközi szó köztudatba kerülését követően igyekeznek saját, héber kifejezést találni az adott dologra. Így az idő előrehaladtával, a kívülről érkező, a szavakat hallván még csak véletlenül sem sejti, miről is van szó. Ha itt akarsz élni, bírnod kell a nyelvet. Helyivé kell válnod, de azt hiszem, ez így is van rendjén.

A pultnál most már itt ül Nachlaot valamennyi soviniszta kemény férfiúja is. A kemény mag. Azaz csak első ránézésre tűnnek komolynak és megközelíthetetlennek. Itt van mindjárt Juda, a kávézó tulajdonosa, aki mindig huncut de szúrós tekintetével, az a fajta férfi, aki hetente találhat magának újabb és újabb nőt, ha akarna. S hogy miért nem látok mellette hetente újabb és újabb nőt? Talán mert a nők nem akarják ezt a szerepkört annyira. Aztán a pultnál legbelül, egészen a falnál ül ében fekete rövid hajával és ében fekete színű szemeivel Mose, aki mindig az egyik hangadó a körötte lévő férfiú társainak heccelésében és mindig vevő egy kis pletykálkodásra. Mellette, az újságot lapozva, de valójában egyáltalán nem figyelve, miről is szólnak a mai hírek, ül Smuel, aki naponta váltogatja horgolt, igen míves kipáit. És mellette hosszú kabátjában… az oly komoly ábrázatú, de annál kedvesebben mosolyogni tudó Mosiko ül, aki mikor leborotválja haját, a hideg ellen színes sapkákkal óvja fejét. Így ha az utcámban, távolban feltűnik egy színes folt úgy 180 cm magasságában, biztos lehetek benne, hogy Mosiko jön velem szembe. S ha Mosiko, akkor mosolygás, és mosolygás, amennyire két megszeppent és zavarban lévő férfi és nő tud egymásra…

De hát ismersz, mit magyarázzam épp neked.

Ölel a távolból új, de annál valóbb és igazibb életet élő egykori kedvesed

Chana

Comments are closed.