Suchmann Tamás szeretett volna elmondani egy zsidó imát a plenáris ülésen. Tanúságtételnek szánta és az áprilisi holocaust emléknapon hangzott volna el a kaddis a képviselő felszólalása után. A házbizottság a kérést egyhangúan elutasította, szerintük ez precedenst teremtett volna és ez nem kívánatos, a végén még népszerűvé válna az imádkozás a honatyák között.
Botrány…Értem én, hogy nem szabad a vallást és a politikát túl közel engedni egymáshoz, ez méltányolható, értékelhető szándék. Viszont érdemes akkor már következetesnek lenni. Itt van mindjárt nemzeti himnuszunk, az egész első versszak egy nagy ima, énekelni is ezt szoktuk. „Isten, áldd meg…” – kezdődik. Sajnos, a házbizottságnak sikerült a precedens megteremtése: mostantól a Himnuszt is csak egy különteremben szabad énekelni. Vagy ez képtelen ötlet? Persze, az.
De ugyanilyen képtelenség egy életet dicsőítő ima (a kaddis ilyen gyászima) kitiltása a plenáris ülésről. Gyászos bizonyítványt állít ki magáról a parlament, ha ez az ima valóban nem hangozhat el, és pont a soá emléknapján küldik különterembe az imádkozni merészelő renitenst. Azért nem kellene ennyire szorosan követni az eu-divatot, az Isten elfelejtésének divatját.
Az állam és az egyház összefonódása a ló egyik, ez a bizottsági döntés meg a ló híres túlsó oldala. Ha mégis ragaszkodik a házbizottság a ló túlsó oldalához, akkor a Himnuszt is ki kell tiltani az ülésteremből és csak rá emlékező beszédeket szabad tartani. Én ezzel együtt fenntartom a kérésem, hogy Isten áldja meg a magyart…..és a magyar zsidót. Sőt: áldja meg Európát….és Izraelt is. Hühh, de radikális voltam…. igaz, megtehetem, nem a parlamentben vagyok.
