Forrás: Erec

Beszélgetés Jáir Zákoviccsal

A kérdező: Ráfi Bánáj

Fordította: Balogh Csaba

Jáir Zákovics a Jeruzsálemi Héber Egyetemen Mikrát tanít. Olyan tantervek és elképzelések életre hívásán fáradozik, melyek megerősítenék a plurális zsidó öntudatot és szorosabbra fűznék a szentföldi és a diaszpóra zsidósága közti kapcsolatokat.

Az interjú a Mahsavot Israel című kötetben jelent meg, melyben harminc vezető izraeli értelmiségi gondolkodik Izraelről és cionimusról.

A legfontosabb: megismerni a zsidó hagyományok kincsesházát.

Szerintem a judaizmus legnagyobb feladata a zsidó hagyományok megismertetése. Én magam, egész életemben Izrael gyökereit tanulmányoztam és, amint látja, nem viselek a fejemen kipát, mégis minden porcikámban zsidó vagyok. Zsidónak érzem magam, így élek és én azzal a meggyőződéssel tanulmányozom a zsidó szövegeket, nagy odaadással, hogy a judaizmus egy végtelen staféta-menet. Minden nemzedék elismétli ugyanazokat a szövegeket, amelyeket az előző nemzedékektől örökölt, együtt él velük és mindent megtesz, hogy átörökíthesse őket a következő nemzedékek számára is. Tilos megszakítanunk ezt a láncot.

Jogos a kérdés, hogy a Mikra miért is annyira meghatározó napjainkban is számunkra? Tudott dolog, hogy ezeket a szövegeket két-háromezer éve írták, ettől függetlenül semmit sem veszített a jelentőségéből Izsák feláldozása, Dávid és Góliát története, vagy a Próféták erkölcsi magassága. Mi, valamennyien, az összes nemzedék fiai, saját nemzedékünk szemüvegén át tekintünk ezekre a szövegekre, értelmezzük őket, új életre hívjuk őket, megtaláljuk bennük a számunkra jelentős üzeneteket.

A zsidó kultúra teljes egészében csupán egy nagy bibliaértelmezés. Kitűntető, csodálatos, hogy rendelkezésünkre állnak ezek az ősi szövegek, melyeket meg kell ismernünk, melyeket annyira jó ismételgetni és kutatgatni a rejtett jelentéseiket. Ha tanulmányozod a zsidó szövegeket, a Mikrát, a Második Templom irodalmát, középkor költészetét és a legújabb kor szellemi vívmányait, zsidónak minősülsz. A gondolataid egy zsidó gondolatai lesznek, képzettársításaid világa zsidó világ lesz. Ez az a szellemiség, melyet megoszthatsz más zsidókkal is, és párbeszédet folytathatsz velük, függetlenül attól, hogy Mexikóból, Törökországból, vagy a földgolyó valamely teljesen elhagyott helyéről is érkeznek és szót is értesz velük. Ugyanazok a tanulmányok, melyek közös asszociációk által fémjelzett gondolatvilághoz vezetnek, melynek kerete a zsidó hagyományok ismerete, a dialógus, a vizsgálatok és a tárgyalás közös koordinátarendszerét eredményezik.

“Minden nemzedéknek úgy kell önmagára tekintenie, mintha éppen most menekült volna el Egyiptomból.” Mindennek alapfeltétele, hogy mindenki ismerje az egyiptomi kivonulás történetét, esetleg néha még Széder estén is résztvegyen, kóser, vagy akár kevésbé kóser menüvel. Ez is egy mindannyiunkat egyesítő motívum.

Nem hiszek a fenyegetések és figyelmeztetések hatásában. Senki sem állhat oda a zsidók elé azzal, hogy ez vagy az tilos, vagy megengedett. A tiltásoknak szerintem csakis az ortodoxia világában van hatékonyságuk, más felfogással viszont nem egyeztethető. A szabad akaratot kell helyzetbe hoznunk. A hagyományok ismerete és elismerése önmagában is elegendő kell, hogy legyen, hogy az emberek minden erejükkel az “elit társasághoz” kivánjanak csatlakozni. Tudatosítanunk kell, hogy minél jobban elmélyülsz a hagyományok tanulmányozásában, annál büszkébb leszel rájuk, felfedezed, micsoda ragyogó világ ez a szellemi tárház és ez teljesen betöltheti a lelkedet.

A “Mondd el fiadnak” vallási parancs pontosan illeszkedik az előbbiekhez, erkölcsi értékek közvetítéséről lévén szó. Ezeket az értékeket mindenki a saját kultúrájában találhatja meg egyértelműen. Én, mint zsidó, az erkölcsi mérce kinyilatkozásait az ősi zsidó szövegekben keresem és találom meg.

Ez számomra minden titok kulcsa, ami a jövőnket érinti. A zsidó nép kizárólag a tanulás által maradhat fenn.

-A hagyományok ismerete a közös történelmi emlékezet?

Természetesen. Közös történelmi emlékezet, közös kultúra és a képzettársításoknak egy közös világa.

-Van ennek gyakorlati jelentősége is?

A tanulás elsősorban gyakorlati dolog. Amikor a tanulmányokról beszélek, én nem egy vasárnapi iskolára gondolok. Oda elküldik a gyereket, hogy a bár-micvóig tanuljon egy kis judaizmust, utána jöhet a bár-micvó és ezzel vége a judaizmusnak. A gyermek utána elmegy a főiskolára, ahol a természet rendje szerint szerelmes is lesz és nem biztos, hogy egy zsidó lányba, akit esetleg feleségül is vesz. Tehát a tanulmányok: olyan tanulmányokat képzelek el Izraelben is és a diaszpórában is, melyeket az egész család együtt folytat. Rendkívül fontos, hogy a szülők is tanuljanak. Amikor a gyerek hazamegy a vallásóráról, és nem kérdezik meg tőle, hogy mit is tanult, ellentétben az iskolai tantárgyakkal, mondjuk a matematikával, vagy az angollal, mert ezek az életben a fontos dolgok és nem az éppen tanulmányozott bibliai igemagyarázat. Külföldön persze az sem érdekes, hogy mit tanultak esetleg Biáliktól. Mindez a gyermek számára egyértelmű üzenet… Amennyiben a szülők szintén tanúlnak és részt vesznek a hitközség életében, a gyermekek élete is meg fog változni. Az egész népet tanuló-néppé kell tennünk. Ez nagyon nehéz dolog, hogyan is alakítjuk ki a gyerekek és a felnőttek tanrendjét és hogyan hozzuk a kettőt kapcsolatba. Ez egy igen összetett feladat, aminek a megoldására én egyedül, saját erőmből, nem vagyok képes.

-Sokan állítják, hogy az ősi szövegeken és a “mondd el fiadnak” parancsolaton kívül még rengeteg, a zsidó életet meghatározó elem van, melyeket a világi zsidó társadalom is sajátjának tekint: a szédereste, a zsidó házassági szertartás, a gyász, a kádis…ezek nem gyakorlati kérdések?

Ezek a gyakorlati alkalmazkodások a “mondd el fiadnak” hagyományőrzésében gyökereznek. Én nem hiszek a kényszerítésekben. Akkor metéltetjük körül a fiunkat, amikor tudatában vagyunk a hagyományoknak. Ismerve jól az egész tradíciót, ragaszkodni fogok, hogy a fiam is átessen ezen a szertartáson, része szeretnék lenni annak a folyamatnak, amit zsidóságnak neveznek. Minden előttem élő nemzedék átélte mindezt és szeretném, ha nem kerülnék ki ebből a sorból. Ide tartozik a szombat megkülönböztetése is. Én utazhatok szombaton, sőt focimeccsre is járhatok, de fontos az, hogy akár elmegyek a templomba, akár nem, a sábát-esti családi vacsora és egyáltalán a nap jellege merőben más legyen, mint egy munkanapé.

A gyakorlati feladatokat, a vonatkozó szövegek olvasását az emberek öntudattal, szeretettel fogják elvégezni, büszkén arra, hogy ennek az ősi, ragyogó múltú közösségnek a tagjai, melynek közös történelmi emlékezete van, mindezt a tanulásnak köszönhetően.

Nem lehet előírni az embereknek, hogy: “csináltass brit-milát”, “menjetek bár-micvóra”, ha egyszer nem sikerült még elmélyíteniük az ősi szövegek értelmét és szellemét. Tudatlanul az ember részt vesz egy-két ilyen szertartáson a társadalmi elvárások miatt és kész, vége, eddig tartott…Szükség van a brit-milára. A gyermek átesik rajta, de ha ezzel be is fejeztük a vallásos nevelését, nem kicsi a valószínűsége, hogy felnőve nem a saját népe lányai közül talál majd magának feleséget. Az írások önmagukban nem hatolnak be a lelkünkbe, ha nem társul hozzájuk a komoly, rendszeres tanulás. A tanulás az egyetlen út a szövegek megértése, átérzése, érzelmeink kitárulkozása felé, hogy ne csak átverekedjük magunkat rajtuk a családi, a társadalmi elvárásoknak megfelelően, hanem komolyan vegyük őket.

Nincsen cionizmus judaizmus nélkül.

Amikor a cionizmusról szólunk, világossá kell tennünk, hogy két csoport tartozik ide: mi és ők…Az egyik csoport Izrael Állam lakósaiból áll. A kérdés az, hogy mi még hiszünk-e a cionista eszmékben? Tudatában vagyunk-e itt éltünk, ideérkezésünk konkrét okainak? Mit teszünk azért, hogy az életünk itt jelentős legyen? Hisszük-e még, hogy itt található a zsidó nép nemzeti otthona és mit teszünk azért, hogy ez az otthon meleg és kellemes otthon legyen? A Cionba megérkezett nép nem fejezete be történelmi küldetését azzal, hogy itt él.

Ez a felfogás köti össze a cionizmust a vallással. Mint cionista, én elsősorban zsidó vagyok. Zsidóságomból szükségszerűen ered a cionista voltom. Én itt szeretném felépíteni a zsidó nép megfelelő otthonát. Szerintem nem létezik, a zsidó vallás nélküli cionizmus. Nagy kudarcunk az, hogy sokan nincsenek tudatában ennek. Változtatnunk kell tehát és mindnyájunknak részt kell vennünk ebben a munkában, melyet jó lett volna egy órával korábban elkezdenünk.

Elég sok ember él itt, akik arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűek vagytok, azt válaszolják, hogy ők izraeliek. Mit jelent az, hogy ők izraeliek? Humuszt esznek pitával? Mi különbözteti meg őt az izraeli arabtól, aki szintén izraeli, teljes jogú állampolgár és én mennyire támogatom az ő egyenlőségét? Az arab másképpen néz ki, más a történelmi tapasztalata, másról álmodik és mások a hagyományai is.

-De az izraeli arab része a cionista eszmének…?

Én nem aggódom az ő cionizmusa miatt, mert ez az ő dolga. Én mindenképpen teljes állampolgári jogokat élvező arabokat szeretnék, de ne várja el tőlük senki sem, hogy cionisták legyenek. Hasonlóképpen egyelőre tőlem is távol áll, hogy könnybe úszó szemekkel hallgassam a jövendő palesztin himnuszt…Én egyféleképpen, ő másféleképpen nézi és látja a világot, én egyféleképpen, ő másféleképpen emlékezik. Én elsősorban zsidó vagyok és számomra ittlétünk a nép hazavágyásának megvalósulása, egy csoda és azon vagyok, hogy itt egy közösségi életet, egy együttműködést valósítsak meg, ami túlmutat a fizikai biztonság kategóriáján. Hogyha végre, hazaérkeztünk zsidókként, természetesen mindenki számára nyilvánvalóvá tesszük a saját kultúránkat, hogy közülünk mindenki számára világos legyen, hogy miért itt él és nem, mondjuk Amerikában, ahol sokkal magasabbak a fizetések; miért megyek én itt katonának, évről évre tartalékos szolgálatra és megelégszem a sokkal szerényebb fizetéssel, miközben időről-időre fizikailag is veszélyeztetem magam és a válasz egyszerű: azért, mert ez az egyetlen hely a világon, ahol a zsidó nép, mint nép megvalósíthatja önmagát.

A cionizmus tehát nem egyszerűen a zsidó nép szentföldi élete. Azt szeretnénk, ha az izraeli társadalom demokratikus és zsidó lenne. Ettől még messze vagyunk, elég a különböző “szekértáborokra” gondolni. Van olyan tábor, amelyik kisajátítja magának a zsidó vallást és van, aki azt vallja, hogy ha “ez zsidó vallás, vigyétek és élvezzétek, mi izraeliek vagyunk és tudni sem akarunk a vallásról”. Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy mindannyian zsidók vagyunk és nincs jobb, vagy rosszabb zsidó. Kötelességünk megismerni zsidóságunkat. Hogyha mindannyian megismerjük és megtanuljuk azt, ami fontos, utána megvalósulhat egy egyenes, őszinte és építő párbeszéd.

Nem mondtam le arról, hogy az ortodox vallásosokkal szót értsek. Meg vagyok győződve, hogy megtalálhatnánk együttélésünk módozatait, de ma két olyan táborban üldögélünk, amelyeket egy áthidalhatatlan szakadék választ el egymástól. Ez nem zárja ki azt, hogy meghallgassuk és megértsük egymást. Abban a pillanatban, amikor nem csak a politikával fogunk foglalkozni, hanem sokkal fontosabb dolgokkal is, pld. a szellemi élettel, az oktatással, meggyőződésem, hogy felépülhet itt egy igazi zsidó közösség, melyben mindenki büszkén vállalhatja hovatartozását, és mindenki meggyőződése szerint élheti meg vallását. Hiszem, hogy mikor itt teljesen demokratikus zsidó nép lesz, amely hálás lesz azért, hogy itt élhet, amely ismeri a hagyományait és meg is akarja őket valósítani, akkor lesz nyilvánvaló, hogy mindezért mindenkinek adnia is kell, nem csak elvenni…A cionizmus egyik fontos ismérve az, hogy kora reggel nem csak azt vesszük számba, hogy mi mindent tettünk az elmúlt napokban a boldogulásunkért, hanem azt is, hogy mit tettünk a társadalomért, Izrael népéért és államáért. Ahogyan Plátó Sáron egykori politikus mondta: “mit csináltam államért?”

Minden apró részlete az ortodox zsidóság életformájának, mely közösség nem a cionizmus, hanem a zsidó vallás hívó szavának engedelmeskedve telepedett le Cionban, számunkra úgy cionizmus, ahogy van, amennyiben a társadalom iránti kötelezettségeit teljesíti. Nem szeretném kiráncigálni őket a táborukból, hanem egyszerűen beszélni szeretnék velük, hogy megismerjem őket, és ők megismerjenek engem, hogy ők bennem egy jó zsidót lássanak, amilyennek önmagukat is tekintik (én egyébként nagyon jó zsidóknak tarom őket!) Meg kéne érteniük, hogy vallási önmegvalósításunk útja nagyon különböző lehet és kezünkben a lehetőség, hogy itt együtt egy pluralista zsidó társadalmat hozzunk létre. Tudniuk kell, hogy amiképpen nekünk, nekik is hozzá kell járulniuk a teljes társadalom iránti kötelezettségeik teljesítéséhez. Amennyiben ezt a próbát kiállják, cionistáknak minősíthetjük őket, amiképpen nekem is ki kell érdemelnem ezt a minősítést, tekintve, hogy minden erőmmel részt veszek a legnagyobb művünk, a demokratikus zsidó társadalom építésében.

-Államunkban számos nem kimondottan zsidó, de cionista alapkövetelmény is létezik.

Világos. “Ne lopj”, ez egyetemes követelmény, hasonlóképpen a “ne ölj” parancsolatával, vagy azzal a követelménnyel, hogy az elesetteken segíteni kell. Nem egy kultúra fogalmazta már meg ugyanezeket az egyetemes követelményeket.

Mi ugyanezeknek a parancsolatoknak a zsidó változatát használjuk, melyek legközelebb állnak a szívünkhöz, legtermészetesebbek számunkra, a zsidó életből fakadnak és jó érzés az, hogy e nagyon fontos gondolatok megtalálhatók az én kultúrámban, az én gondolatvilágomban. Ez persze semmi esetre sem jelentheti azt, hogy én elzárkózom a többi kultúrától. Ellenkezőleg, más kultúrák is hatással kell, hogy legyenek rám is, amiképpen a világ többi kultúrájára is, mert csakis ezen az úton képzelhető el egy kultúrák közti párbeszéd.

Manapság, a számítógép előtt ülve, az egész világot átszörfözve nagyszerű érzés, hogy a Földgolyó nevű falunak a lakósa lehetek. Szent meggyőződésem azonban, hogy az ember kizárólag akkor lehet az egész világ egyenjogú polgára, hogyha előbb saját kultúrájának elkötelezett polgára. Belépve a “Földgolyó-faluba”, saját kultúráddal, saját ítélő képességeddel, saját kulturális identitásoddal, erős és állhatatos híveként a saját kultúrádnak, szilárdabb kiindulási pontod lesz egy kultúrák közti párbeszédhez; ilyen helyzetben tanulhatsz, de taníthatsz is…Ha gyenge és nem eléggé elmélyült a tudásunk, a párbeszédben gyanakvók leszünk és eltékozoljuk a közeledés lehetőségét. Ha erős vagy, nyitott is leszel, ami előfeltétele a párbeszédnek. Jó példa erre a Tóra hozzánk kerülése. A Tórát a sivatagban kaptuk. Egy szellemi légüres térben kaptuk a Tórát, melyben csak az Úr, a Tóra és mi voltunk jelen, emberfia rajtunk kívül nem volt akkor a sivatagban. A nagyon zsenge hitnek valamiféle biztatásra, erősítésre volt szüksége, hisz a későbbi résztvevők, hívők még nem léteztek…Mennyire másról szól már Ésaiás próféta: “És eljönnek a sok népek, mondván: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert a tanítás (Tóra) Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde;” Amikor a próféta a Tóra második adományozásáról szól, ez már olyan, melyben részt vehetnek a világ többi népei (gójim) is, mikor is mi már remélhetőleg eléggé erős hittel rendelkezünk, hogy a világ népeinek hasznára legyünk. “Jákóbnak háza! Jertek járjunk az Úrnak világosságában!” Ennek szellemében kimondhatatlan boldogságot jelentene, ha a népek eljönnének ide, tanulni és én is boldogan folytatnák párbeszédet velük. “Nép népre többé kardot nem emel” és beköszönt az emberek közti béke, mely egymás kölcsönös megbecsülésén, tiszteletén alapul.

-A hatalom a tudás hatalma?

Az erő a kultúra, ami gátat szabhat a kiházasodásoknak.

Ugorjunk át Amerikába. A statisztika szerint több mint ötven százalék a vegyes házasságok aránya. Nem fogadhatom el azt a nézetet, mely szerint ennek a jelenségnek egyedüli ellenszere az ortodoxia. Amennyiben ez így van, bejelenthetjük: uraim elveszettük a háborút, tessék pakolni és hazamenni…Nem valószerű az, hogy egy világi, vagy reform-zsidótól azt kérjük, hogy “tessék elbigottosodni és ortodox-felfogásúvá válni”. Egy hatékony, jó, önként vállalt zsidó nevelés, mely felszínre juttatja a zsidó hagyományok szépségeit és egyedülálló értékeit, a fiatalt szilárd hitű és kultúrájú zsidóvá teszi, aki hétszer is meggondolja, ha egy nem-zsidó lányt szeretne feleségül és, ha ez mégis kikerülhetetlen, gondja lesz rá, hogy a lány eljusson a mi táborunkba és nem ő lesz az, aki elhagyja a gyökereit, mert büszke lesz és jól fogja magát érezni annak aki.

Csak akkor lehetsz nyitott, ha erős az identitástudatod.

Ki a cionista a diaszpórában? A régi példázat szerint az a zsidó, aki pénzt ad egy másik zsidónak, hogy az eljuttassa egy harmadik zsidó fiát Izraelbe. Számomra egyértelmű, hogy zsidó életet csakis Izraelben és héberül lehet élni. Ez, az én felfogásom szerint a zsidóság utolsó esélye. Találkozom a diaszpórában élőkkel is és nem értem őket. Tudatában vagyok annak, hogy jól élnek és gazdag kultúrában van részük, de ha zsidó minőségükre gondolok az a hármas igazság jut eszembe, ami már a Bibliában nyilvánvaló. Elohéj Iszráél, Erec-Iszráél és Ám-Iszráél. Tehát, Isten, haza, nép.

Kioperálva ebből a hármasból a hazát, értelmetlenné válik az ima: “Jövőre Jeruzsálemben”, a felépített Jeruzsálemben…A zsidó nép több, mint kétezer évet álmodott hazatéréséről, és íme mi itt vagyunk. Apáink kezdték a nagy művet, visszatértek ide és mi folytatjuk ezt, mert mi valósíthatjuk meg az álmaikat. Az út legelején vagyunk egyelőre, rengeteg a javítani való, de csakis itt, a zsidó államban lehetséges a zsidó nép teljes önmegvalósítása. Csak itt érezhetem a Sábátot, a Ros-hásánát, a Pészáchot és a Sávuotot. A diaszpórában ugyanezekért az érzésekért emberfeletti erőfeszítéseket kell tennem és utamban a zsinagógába, látom, amint az emberek a megszokott tevékenységeiket űzik. Számukra nincs Ros-hásáná és én töprenghetek, hogy milyen ürüggyel maradjak otthon az ünnepen…A munkahelyemen, ugyanis minden megy tovább. Karácsony táján pedig az lesz a fő gondom, hogy mi módon tehetném a Hanukát vonzóbbá még a Karácsonynál is. Itthon, zsidó országban, zsidó naptár szerint élem meg az ünnepeinket és akár akarom, akár nem a Biblia nyelvén beszélek…

A diaszpórában élők, be kell, hogy vallják maguknak, hogy ott nincsenek meg a feltételei a zsidó életnek, dacára annak, hogy van, aki egész ideológiát fabrikál magának, a külföldi tartózkodásából. Tudatában vagyok annak, hogy a diaszpóra nem fog megszűnni és meg kell ott is teremteni a zsidó élet feltételeit, a lehetőségek teljes kihasználásával. Na de mi a kapcsolat a diaszpórai élet és a cionizmus között? Elég-e az, ha egy zsidó pénzt dob a kék perselybe, vagy a Jom Háácmáuton New-Yorkban elmegy tüntetni, vagy tüntet Izraelért, vagy egyetért a kormányával valamely vitás kérdésben, mindez elég, hogy valaki cionistának érezze magát? Erről annyit mondhatok, hogy én nem a diaszpórában élek és nem vagyok képes az ő fejükkel gondolkodni. Ha valakinek a fent említett akciók kielégítik népe iránti kötelességtudatát, ám legyen.

Nem áltatom magam azzal, hogy reggel megfújom a fuvolámat és hirtelen minden zsidó haza fog jönni, egyszerűen én nem vagyok Mózes. Aki a diaszpórában akar élni, ő tudja miért, de neki ott kell kiépítenie a maga zsidó életét, a körülményeknek megfelelően. Én nem akarok lemondani róluk! Ha szerintük az, hogy magukat cionistáknak tekintik, hogy Jeruzsálem számukra mindenek fölötti, hogy gondolnak ránk, és mindent megtesznek értünk, amire képesek, és ez számukra a cionizmus, együtt fogok élni a cionizmusnak ezzel a változatával is. Ha kitüntetést is kaptak, nem én leszek az, aki ezek jogosságát kétségbe fogja vonni, de túl gyorsan mondtunk le a bevándoroltatásukról, az állijájukról. Nem kéne szégyellnünk magunkat. Örvendenünk kell minden egyes zsidóért, akit kimenekíthetünk egy válságövezetből, de szeretném, ha nem csupán a veszély elől, ilyen, vagy olyan politikai rendszer elől, gazdasági nehézségek elől érkeznének sokan hozzánk, hanem a gazdag országokból is, művelten, egy modern élet tapasztalatával gazdagabban, hogy hozzájáruljanak országunk és társadalmunk kulturális és műszaki fejlődéséhez.

-Régebben az allijára felszólítottak, utána felkértek, azután felajánlották, utána bátorították most sehol semmi, megváltozott a húsz- harminc évvel ezelőtti látásmódunk.

Ők is másként látják magukat. Ma az elsődleges, az ottani hitközség fenntartása és csak azután következik Izrael Állama. Fejleszteni akarják a maguk kis Bábelét. Persze mi felkérhetjük őket, hogy “gyerünk Jeruzsálembe”, utána meg jön, aki jön, de jogunk van elmondani nekik, hogy szükségünk van rájuk, “veletek, sokkal gazdagabb kultúrájú társadalmat, jobb oktatást, sőt jobb gazdaságot is létrehozhatnánk”, csak érkeznének már a fejlett országokból is.

-Sok ottani zsidó így érvel: “mint zsidó, köteles vagyok támogatni a hitközséget, a zsinagógát, a Jewish Centert, mint cionista elmegyek Izraelbe látogatóba”-mi persze csupán zsidó kötelességnek értelmezzük ezt. Igazuk van-e?

Igen. Mikor összegyűjtenek a Héber Egyetem valamely projectje számára két millió dollárt, ez igenis a cionista mű erősítése. Nem mondhatom nekik, hogy: “nem vagytok cionisták, vigyétek innen a pénzeteket”. Erre a pénzre igenis szükségünk van, de nem csak erre. Szükségünk van az értékítéletükre, a demokráciában szerzett tapasztalataikra, és szükségünk van rájuk, itt, fizikailag. A cionizmusnak különböző fokozatai léteznek. Nem tagadhatjuk meg a diaszpórában élőktől a “cionista” minősítést. Cionistának vallja magát és képes a világ előtt vállalni azt, hogy a legnagyobb zsidó közösséggel együtt él és érez, nap, mint nap. Tudatában vannak, hogy ez, a legnagyobb zsidó közösség fontos, mert eltűnése a zsidóság eltűnését jelentené. Talán néhány ortodox zsidó maradna, aki túlélné Izrael Államát. Nem hallgathatjuk el azonban: ha ez a Nap kialudna, a körülötte keringő bolygók ugyanabban az órában megszűnnének létezni. Ma a világ zsidósága ennek a Napnak a sugarainál melegedik, és mi sokat teszünk értük, hogy ebben részesülhessenek. A legtöbbet talán azzal, hogy itt élünk.

A cionizmus megvalósulását, az álliját, a bevándorlást én kérhetem, bátoríthatok rá, könyöröghetek érte, de nem követelhetem, mert el nem ítélheted az embert, amíg nem kerülsz az ő helyzetébe. Ki tudhatja? Hogyha a diaszpórában születtem volna, lett volna-e lelkierőm áttérni egyik nyelvről a másikra, egyik kultúráról a másikra? Ettől függetlenül el kell mondanom a kintieknek, hogy hiányoznak nekünk és, ha teljes és boldog zsidó életet akarnak élni, itt a helyük.

Kapcsolódik a fentiekhez az egyik legfontosabb kérdés, a héber nyelv kérdése. A mai fiatal generáció a diaszpórában nem beszél héberül. Amerikában megtanulják a betűket és a jobbak közülük pontozással, könnyítetten elolvasnak, elmakognak egy-két imát, a nélkül hogy értenék és csak a kisebbség kisebbsége ír, olvas és beszél héberül. A héber nyelv ismerete alapfeltétele az Izrael és a diaszpóra közötti élő kapcsolatnak, alapfeltétele a fontos szövegek megértésének, a hagyományok megőrzésének. Elképzelhetetlen erőfeszítéseket kell tennünk a héber nyelv terjesztéséért. A hazánkba látogató fiatalok számára nagy könnyebbség lenne, ha beszélnék már a nyelvet. Jól megfigyelhettem az egyetemen, a külföldiek tanszékén. Egy évre jönnek a diákok, de többségük azt az egy évet nálunk egy “külföldi amerikai” gettóban tölti. A héber nyelv gyér ismerete miatt az egy év kevés nekik ahhoz, hogy az izraeli társadalom tevékeny résztvevőivé váljanak. Az egy év alatt tanulnak egy keveset az ulpánban és, mikor végre elkezdenek gagyogni héberül és beilleszkedhetnének az izraeli társadalom életébe, mehetnek is haza, Amerikába. Hogyha beszélték volna nyelvet már idejövetelükkor, a helyzet egészen más lehetett volna. Részt vehettek volna az egyetem életében, rendes osztályokban tanulhattak volna, találkozhattak volna az izraeli fiatalokkal és bizonyára lett volna köztük nem egy, aki maradt volna. A legnagyobb akadály ezeknek a fiataloknak, amiképpen a diaszpóra zsidóságának is, az izraeli élettel való kapcsolat kialakítása előtt, az idegen nyelv. Az egyik legszörnyűbb próbatétel az életben az, ha teljesen át kell állnunk meg szokott nyelvünkről egy teljesen új nyelvre.

-Az egyik sikeres egyetemi tanárunk visszautasította clevlandi meghívását, mert “angolul el tudja mondani, amit képes, de nem azt, amit el is akar”.

Így van. Minél nagyobb szerepet játszik a nyelv a munkákban, annál nehezebb és furcsább átültetni ezt egy másik nyelvi közegbe. Rendkívül fontos tehát a komoly és hatékony nyelvtanulás beindítása. Ha a szülők is ismerik a nyelvet, és egy péntek esti vacsora mellett kicserélik a nézeteiket héberül, és a gyerekek látnák, hogy ez fontos a szülőknek is, mindez forradalmi változásokhoz vezethetne.

Teljes zsidó élet, héberül.

Testvérek vagyunk. Mégis, itt a következőket gondolják: “Izraeliek vagyunk, igazolványaink adatai között ez a legfontosabb”. A tengerentúliak pedig nem a testvéreik. Számukra ők nem is léteznek. Szerintem hatékony zsidó nevelés, itt is, ott is, a történelmi emlékezet felébresztése, a hovatartozás kihangsúlyozása, a közös, jellegzetes képzettársítások, szükségszerűen egy családdá tennének minket.

Meggyőződésem, hogy felelősséggel tartozunk egymásnak, az Etiópiában, a Kazahsztánban, vagy Kijevben élő zsidóknak is, tudniuk kell, hogy én a testvérük vagyok és ez így igaz akkor is, ha soha még nem találkoztunk.

Mindenekelőtt, tehát tisztáznunk kell azt, hogy a zsidó nép minden fia és leánya egymás testvérei, illetve nővérei. Jobbak, kevésbé jók, veszekedhetnek is, ez előfordul a családban. Miután kialakult ez a felfogás, hogy a testvériség köt össze bennünket, utána kezdhetjük el a vitákat, megegyezhetünk, vagy akár megtagadhatjuk is a megegyezést. Manapság, amikor én teljesen el vagyok szigetelve bizonyos amerikai zsidóktól, nincs köztünk egy folyamatos párbeszéd, és bizony nehezemre esik elfogadnom a különféle elvárásaikat, például a Templomheggyel kapcsolatban és ez alaposan fel is bosszant. Nem úgy tűnik, hogy eleget tettek az Országért és megengedhetik maguknak, hogy elvárásokkal bosszantsanak. De, ők ott teljes zsidó életet élnek és együttműködünk abban, hogy felépítsük államunkat, társadalmunkat és erős vonzalmat éreznek irántunk, ráadásul, van mindeniknek, ha nem is fia, de legalább unokatestvére Izraelben. Eljöhetnek és bírálhatnak, amiképpen én is bírálhatom őket. Nem akarok lemondani róluk és, gondolom, ők sem akarnak lemondani rólam.

-Van, aki azt állítja, hogy a zsidó nép számára az uralkodó áramlat nem Izrael Államához kapcsolódik. “Mi itt vallásosabbak vagyunk, gazdagabbak vagyunk és, ha elzárnánk a csapot,, megnézhetnétek magatokat”-mondják. Mit szóljunk?

Ha így beszélnek, én csak remélhetem, hogy nem gondolják komolyan. Először is, demográfiailag mi nyertünk, mert már többen vagyunk. Ma már a zsidó világ legtöbb első osztályos tanulója nálunk kezdi el a tanulmányait. Nálunk egyelőre nincsenek vegyes házasságok. Nálunk egyelőre a zsidó zsidóval házasodik és a vegyes házasságok veszélye csak az áhított béke beköszöntése után fog fölmerülni. Ez aggodalommal tölt el, és szerintem sürgőssé teszi a nemzeti önazonosság kellő megerősítését.

Előnyünk azonban ma behozhatatlan: mi héberül álmodunk, héberül beszélünk, héberül alkotunk, verseket is héberül olvasunk és teljes kultúréletet élünk, héberül. Igaz, híres külföldi zsidó írók is alkotnak és műveiket nagy élvezettel olvasom, de nálunk a szellemi gazdagság ezerszer jelentősebb. Itthon vagyunk. Rengeteg korrigálni valónk van, erről már szóltam, nem tesz boldoggá, amit a zsidó oktatás az országunkban felmutat, sőt mindez aggodalommal is eltölt, de ezzel együtt, itt nálunk egy óriási kulturális energia feszül. Azt állítani, hogy Bábel ma erősebb Jeruzsálemnél, óriási tévedés. Bábel ma nem erősebb Jeruzsálemnél. Még mindig mi vagyunk a Nap, mi vagyunk az igaziak, mert minden ovis a Tóra történeteit héberül meséli el, mert minden elsős héberül magyarázza el az ünnepek lényegét, és minden gyermek zsidó és nem zsidó itt történelmet ír.

Mikor eljön a béke.

Várjuk a békét. Igaz, pár hónapja közelinek tűnt, közben nehéz napokra virradtunk, de nem veszíthetjük el a reményt, és tennünk is kell, hogy megvalósuljon. “Ha késik is, de eljön” a béke. A békének csodálatos hatása lesz az életre, az élet minőségére, a gazdaságra, az új Közel Kelet kialakulására és fejlődésére. Attól viszont félek, hogy a biztonságérzet, akkor már mi is olyan nép lévén, mint a többi, mely békében él a földjén, megnyitja az ország elhagyásának erkölcsi gátjait. Napjainkban a “jerida”, az ország elhagyása szégyen, mert egy harcban álló hajóról való menekülést jelent. Ha eljön a béke és egy normális országról lesz szó, nem lesz miért itt maradni…Jó a gazdaság, nincs rám szükség, nincs tartalékos szolgálat.

Aggódom, hogy a jók mennek majd el, “legelni egy kicsit zöldebb réteken”, és felmerül majd a vegyes házasságok problémája is. Ma a körülöttünk élő idegen ellenség, de hetven év múlva, érdemes hetven évre előre tekintenünk, körülöttünk barátok élnek majd. Miért is ne? Mi a különbség a zsidóval kötött és a szomszéddal kötött házasság között? A mai Amerika helyzetébe kerülhetünk, melyben az idegen barát és minden idegen potenciális menyasszony, illetve vőlegény. Egyetlen útja van e veszély kikerülésének, a “kulturális védőoltás”. Csakis a “mondd el fiadnak” menthet meg minket, a béke idején. És akkor szeretnék itt élni, átélni és élvezni a zsidó identitásomat, tartozni ide, tudván, hogy máshol nincs lehetőségem a zsidó életre. Itt valósulhat meg a sokszínű zsidó társadalom.

A békére már ma fel kell készülnünk. Erre gondolva is erősítenünk kell zsidó identitásunkat, hogy felkészülten érjenek a béke áldásai, sőt a veszélyei is.

Comments are closed.