Nagyhét és Pesach. Varsó, esti vetítés. A filmet most mutatják be valódi közönségnek először. Én a munkát inkább videodokumentációnak nevezném. Zmijewski, a rendező vagy inkább filmgondolkodó az ún. sandomierzi szentkép vitáját vizsgálja – meglepő oldalról. Sandomierzben, a dómban s egy másik templomban kint lóg szentképként két – egy akkori városbeli antiszemita vérvádperhez kapcsolódó – 18. századbeli festmény. A képek meglehetősen naturális részletekkel ábrázolják, hogy az akkori elképzelés szerint milyen technikai megoldásokkal vették a zsidók a kisgyermekek vérét a [húsvéti] kovásztalan kenyérhez. Évek óta beszélnek arról, hogy távolítsák el a képeket a templomból, de a helyi püspök[ök] hajthatatlan[ok]. Egy ideig úgy nézett ki, hogy egy varsói keresztény-zsidó fórum kompromisszumos megoldása – maradnak a képek, de kapnak egy magyarázó táblát is – működik, de végül az új püspök ebbe sem ment bele. A városban ellenkezése sokaknak tetszik. Jönnek itt mindenféle varsóiak, s ki akarnak bennünket okítani. Ráadásul antropológusok tisztázták, hogy a vérvádlegenda a helyi folklórban ma is él. Nagymamák, dajkák mesélik tovább a kicsiknek. Igazán nem beszélnek róla, de a szó szoros értelmében mindenki ismeri. A hulla a szekrényben létezik. A fővárosi liberálisok persze szörnyülködnek. Antiszemitizmuskutatók bizonygatják, hogy ők mindig is tudták. Felvilágosító polgári kezdeményezés indul a varosban. Vérmesebb mozgalmak tüntetnek a sandomierzi dóm előtt. A látható eredmény nulla. Úgy tűnik, nem mozdul semmi. Sőt a helyiek közül nem kevesen úgy gondolják, hogy most a filmeseket is a zsidók küldték. Ki mást érdekelne ez az ügy annyira? Hogy valaki magától elkezdene e sztorival foglalkozni? Ugyan már…
Most a film kapcsán vagy kétszázan ülünk itt, nagyobbrészt kutatók, teológusok, mozgalmárok, művészek. Meg természetesen a progresszív diákság. Hátha kiderül, hogy a továbblépésre van valakinek épkézláb ötlete.
Kis szövegem most nem az antiszemitizmusról s különösen nem mások előítéleteiről szól. Ami itt igazan foglalkoztat, az a meggyőzés s azon belül a szó lehetősége. Egy olyan helyzetben, amelyben a téma betokosodott. Hogyan lehet a blokkolást ilyenkor feltörni? Végül is a dolognak nincs közvetlen politikai aktualitása. Az ottani kormányon lévő, más területeken egyébként hiperaktív s eszközeiben egyáltalán nem válogatós jobboldal felső elitje hihetetlenül vigyáz arra, szövegeinek ne legyenek a zsidósággal kapcsolatos áthallásai. A negyvenmilliós országban ma már egyébként is csak néhány ezer zsidó él.
Az előítéleteknek azonban nem kell kétezer év, hogy zárványokba álljanak össze. Esetenként erre néhány is elég. Kialakulhat mikrovilágok olyan hálózata, amely aktivizál régi félelmeket, újrakeveri azt újabb keletű idegenkedéssel, talál magának egy politikus ellenségképet. A globalizáció sokakat valóban strukturálisan védtelenné tesz. Csigaházainkat darabokra töri. S a házatlan csiga érzelmeiről s ezek politikai szublimációjáról a tudomány igazán még semmit sem állapított meg. Ebből a szempontból [is] Közép-Európa ideális terepévé válhat a kreatív kíváncsiságnak. S persze benne mi is.
A felvilágosító szó, a klasszikus meggyőzés eszközei e pontokon valószínűleg igen korlátozottak. Érzelmeket, félelmeket, ésszel védhetetlen álmokat racionális elvekkel nem lehet közömbösíteni. Érvek mellé lehet érveket teríteni. De mit lehet tenni kollektív elfojtásokkal, begennyesedett sérelmekkel, történelmi fantomfájdalmakkal? Ez a kérdés most Pesten – és persze a másik történet kapcsán Sandomierzben is. S ezért tetszik az ottani kísérlet. Amiről igazán a film is szól. A varsói Kortárs Művészeti Központban, a mi Ludwigunk unokatestvérében fiatal művészekkel vágtak neki. Teret kínáltak: reagáljanak ők e történetre. Mutassák meg ők, mit tennének a képekkel meg a köréjük rakódott történettel? Megkapták a dómbeli nagy kép eredeti nagyságú másolatait – valami vászonfélén, hogy „természetes körülményekhez hasonló nagyságban” dolgozhassanak.
Egy tucatnyi megoldás született. Valaki egyszerűen felgyújtotta a képet, és lótuszülésben várt előtte, amíg az pernyévé változott. Mások jókora akciót szerveztek: kifestőkönyvet rajzoltak a rituális gyilkosság történetéből, s gyermeket engedtek oda, hogy kitöltsék a színeket. Az így összeálló képet teleszórták feldarabolt kaucsukbaba- alkatrészekkel. Egy harmadik csoport a képet elhamvasztotta, s egy urnában ünnepélyesen eltemette. Egy negyedik utcai plakátot készített belőle, felállította egy varsói templom előtt, és a járókelőket kérdezgette arról, mit látnak a képen? Egy ötödik kivágta a festményen a szereplők fejrajzait [jó sokan láthatóak ott], s mint a vásári fényképeken, maga állt be oda a csoportba. Egy hatodik az eredeti figurákat kivehetetlenné tette odamázolt grafittivel.
A játék banalizál. Lebontja a vagy-vagy görcseit, hiszen azok teszik feloldhatatlanná a konfliktust. Szokatlan szögből kínál értelmezési kereteket. A régihez ragaszkodás értelmét veszíti. Hiszen annak már nincs köze énedhez, személyes hagyományaidhoz. Másfelől az sincs előírva, milyennek kell lenned, ha modernnek szeretnél látszani. Minden lehetsz, veled kezdődik a világ. S veled az új rítus is.
Lenne néhány tippem ilyen játékra. A legújabb magyar történelem kínálta lehetőségek igazán fantasztikusak. Bele kellene vágni. Valamennyien művészek lehetünk.
Tamás Pál
