– ami az EU-t nem hagyja hidegen –
Halmai Katalin 2007. április 11. 09:27
Nem az erős Nyugat vasökle, amely „odacsap ahova köll”, nem politikai-védelmi blokk, mint a NATO. Az Európai Unió az észak-atlanti szövetségnek nem a versenytársa, hanem megfelelő katonai képességekkel bíró partnere lehet a válságkezelésben.
A huszonhét uniós tagállam abban egyetérteni látszik, hogy egy immár 480 milliósra duzzadt, gazdag és erős gazdasági-politikai integráció tagjaiként jóval nagyobb befolyást gyakorolhatnak a világpolitika alakulására, mint külön-külön. De egyetlen befolyásos ország sem mond le szívesen az önálló külpolitikáról, fölajánlva a közösbe szuverenitásának becses darabját.
Március 27-én megjelent jegyzetében a Hírszerző publicistája azt rótta föl az Európai Uniónak, hogy képtelen megoldani a világ súlyos problémáit. Nem fékezi meg a darfúri népirtást, nem tanítja móresre az iráni rezsimet, és nem békíti össze a palesztinokat egymással meg Izraellel. Éppoly túlzott elvárások ezek, mint azt állítani, hogy a háborús bűnök elkövetése, a terror, az atomfegyverek elterjedése hidegen hagyja az Európai Unió országait.
Az integrációs szervezet valóban a lehetőségei alatt teljesít: belpolitikai játszmák, gazdasági érdekek, hatalmi megfontolások gyakran gátolják a tagországokat abban, hogy közös nevezőre jutva lépjenek akcióba a világ forró térségeiben. De a szélesebb nemzetközi közösség, a büntetés és jutalmazás igazán hatékony eszközeivel fölruházott világszervezet sem képes maradéktalanul érvényt szerezni az alapokmányában lefektetett szép elveknek. Mit várhatunk a 27 tagú Európai Uniótól?
*
A Huszonhetek a maguk kezdetleges módján – hiszen hiába ötvenéves az integráció, a közös külpolitika gyerekcipőben jár -, megpróbálnak egységet mutatni, és ahol csak lehet, a közös elveket követve föllépni a nemzetközi színtéren. Ez vagy sikerül (a libanoni háborút követően sikerült), vagy nem (lásd az iraki háborút, vagy az Oroszországgal ápolt viszonyt).
Az egységes akaratnyilvánításhoz 27 ország teljes egyetértése szükséges, ráadásul olyan eltérő hagyományokat, törekvéseket és érdekeket kell összeboronálni, mint az európai és nemzetközi vezető szerepre régóta áhítozó franciáké; az Egyesült Államokkal különleges kapcsolatokat ápoló, és a világpolitika színpadán nem kevésbé becsvágyó briteké; a gazdasági erejüket végre komoly nemzetközi szerepre és tekintélyre váltani szándékozó németeké; az emberi jogok tiszteletben tartásának követelményét mindenek fölé helyező skandinávoké; vagy a kommunista uralom és Moszkva fennhatósága alól éppen hogy fölszabadult, mindenféle diktátumtól ódzkodó közép- és kelet-európai országoké.
A különbségek ellenére a huszonhét ország abban egyetérteni látszik, hogy egy immár 480 milliósra duzzadt, gazdag és erős gazdasági-politikai integráció tagjaiként jóval nagyobb befolyást gyakorolhatnak a világpolitika alakulására, mint külön-külön. De egyetlen befolyásos ország sem mond le szívesen az önálló külpolitikáról, fölajánlva a közösbe szuverenitásának becses darabját.
A kialkudott egység többnyire az érdekek és szándékok legkisebb közös többszörösén alapul – vagyis ahhoz gyenge, hogy önmagában radikális változásokat kényszerítsen ki, de erősebb hatású, mint bármely elszigetelt magánakcióé lehetne. A kompromisszum, a diplomáciában meg másutt is, rendszerint alulmúlja a becsvágyók, de fölülmúlja a kétkedők elvárásait.
Minthogy a nemzetközi kapcsolatok alakításának „európai útja” – Javier Solana megfogalmazását kölcsönvéve – a párbeszéd és az együttműködés, a siker se nem gyors, se nem látványos, de jó esetben tartós és üdvözítő lehet, mivel minden partnernek a győzelem illúzióját kínálja.
*
Közhely, hogy az Európai Unió nem katonai erejével, hanem kereskedelem- és fejlesztéspolitikájával, a bővítéssel képes előmozdítani a stabilitást, a fejlődést, a jogállam és az emberi jogok tiszteletben tartását a világ sok kontinensén. Ez a „soft power”, a közösséghez való tartozás, a közösséggel fenntartott szorosabb kapcsolatok, a fejlesztési segélyek ígérete a legfőbb nyomásgyakorló eszköz, amellyel az integrációs szervezet hatni tud a nemzetközi visszonyok alakulására.
Nem az erős Nyugat vasökle, amely „odacsap ahova köll”, nem politikai-védelmi blokk, mint a NATO, amelyre ma és a jövőben egyre inkább az ENSZ döntéseinek kikényszerítése hárulhat a transzatlanti térségen kívül és belül. Az Európai Unió (majd ha ebben is egyetértésre jutnak a tagállamai) az új nemzetközi szereposztásban az észak-atlanti szövetségnek nem a versenytársa, hanem megfelelő katonai képességekkel bíró partnere lehet a válságkezelésben, a demokratikus újjáépítésben, a jogállami struktúrák kiépítésében.
Miközben a saját háza táján – például a Balkánon – most éppen arra készül, hogy jóvátegye a kilencvenes években elkövetett hibáit, és történetének legkomolyabb polgári, rendőri, közigazgatási küldetését teljesítve, segítsen rendet teremteni Koszovóban. Még akkor is, ha a tartomány jövőjéről természetesen (?) megoszlik a tagországok véleménye.
*
Önmagában a világ egyetlen problémáját sem képes megoldani az Európai Unió, de határozott, egységes fellépésével jelentősen hozzájárulhat a béke, a stabilitás megteremtéséhez Darfúrban, a Közel-Keleten és másutt is. A diplomáciai nyomásgyakorlástól az erő alkalmazásáig számtalan eszköze van a közösen elhatározott döntések kikényszerítésének, mint ezt Észak-Koreától Afganisztánig példák sora bizonyítja.
Az európaiak a nemzetközi jog talaján állva, a konfliktusok alapvetően békés rendezésének, a multilaterális együttműködésnek a hívei, és ez a megközelítés lassan, de biztosan visszatér az Atlanti-óceán túlpartjára is. Az EU támogatta, sőt ösztönözte a Szudán és Irán elleni ENSZ-szankciókat, mindvégig tartotta és tartja magát a Kvartett közel-keleti állásfoglalásaihoz.
Kétségtelenül csorbítja a tekintélyét, hogy képtelen a saját portáján rendet teremteni, és mindig, minden fontos helyzetben egységet mutatni. Ehhez hiányzik a politikai akarat, a döntéshozókból pedig a hosszútávú, stratégiai gondolkodás képessége. De vannak kivételek: Angela Merkel kancellárrá választása például kifejezetten jót tett a közös külpolitizálásnak. Jó ideje hiányzik a konstruktív francia hozzájárulás a közös ügyek intézéséhez, és csak remélni lehet, hogy a közelgő elnökválasztás lezárja a bizonytalanság kelleténél hosszabbra nyúlt időszakát.
A nemzetközi kihívásokra „egységes, jól kidolgozott és következetesen képviselt válaszokat kellene adnia az Európai Uniónak” – írta a Hírszerző publicistája. Miközben a kívánalommal mélyen egyetértek, egyelőre hiú ábránd reménykedni ebben. Javier Solanának tényleg nincs könnyű a dolga. De azért én irigylem a fizetését.
A szerző blogja a Hírszerzőn: Európában
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
