LÁSZLÓ EMESE
Gondolatok kaleidoszkópja
Soren Kierkegaard: Naplójegyzetek AA-DD. Fordította Soós Anita. Soren Kierkegaard művei 2. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 368 oldal, 2900 Ft
„Ki is ez a maszkot viselő filozófus? Ki ez az ember, aki oly pontosan tudta, hogy kevesen lesznek, akik egyáltalán megértik a maszk, az inkognitó lényegét és jelentését? Ki is ez a szerző, aki akarta és kívánta a rejtekezést?” Noha a naplót a legszemélyesebb műfajok között szokás számon tartani, Bacsó Béla néhány évvel ezelőtti kérdését Kierkegaard naplójegyzeteinek elolvasása után sem tudjuk megválaszolni. Túlzás nélkül állíthatjuk azonban, hogy a Jelenkor Kiadó Kierkegaard műveit közreadó, tízkötetesre tervezett sorozatának második darabja, a dán kritikai kiadás és a legújabb tudományos kutatások eredményein alapuló, filológiailag igen pontos, bőséges jegyzetanyaggal ellátott fordítás – hiánypótló munka. (A könyv szerkesztését illetően csak egy dologban találtam hiányosságot: a görög nyelvű idézeteknél minden esetben hiányoztak az ékezetek; ez a sorozat nyitó darabjában még nem volt így.)
A kötet Kierkegaard 1835 és 1839 között írt naplójegyzeteit tartalmazza. Nagy előnye a kiadásnak, hogy hűen adja vissza a szövegnek a napló műfajából adódó szerkezeti sajátosságait: akárcsak egy fakszimile esetében, az olvasó egymás mellett láthat egy 37-ből származó bejegyzést és mellette margináliaként a 39-ben hozzáfűzött jegyzeteket is. Így legalább részben követni tudjuk Kierkegaard gondolkodásának alakulását.
A feljegyzések tartalma rendkívül változatos. A korai naplóbejegyzésekben gyakoriak a hosszú tájleírások, úti élményekről szóló színes beszámolók, folyóiratcikkekre vonatkozó elméleti fejtegetések és kritikai megjegyzések. A romantika hatását is tükröző természetleírások mellett vagy inkább ezekre reflektálva egyre több önmegértésre vonatkozó kérdést olvashatunk. 1835 augusztusából például a következő feljegyzéssel találkozhatunk: „Tulajdonképpen azt kell tisztáznom magamban, mit tegyek, nem azt, hogy mit ismerjek meg, bár a megismerésnek minden cselekedetet meg kell előznie. Azaz meg kell értenem a küldetésemet, azt, hogy tulajdonképpen mit is kíván tőlem az Isten; meg kell találnom az igazságot, az én igazságomat, az eszmét, melyért kész vagyok élni és meghalni.” Ezekben a sorokban minden látszólagos patetikusságuk mellett csírájában ott rejlik a gondolkodás radikális megújítására való törekvés: a korábbi filozófiáknak, a megismerés imperatívusza tarthatatlanságának fölismerése az én szempontjából. Vagyis egy olyan eszme keresésének az igénye bontakozik ki ekkortájt Kierkegaard gondolkodásában, melynek alapvető jellemzője az emberi élet (az én) részévé való válás. A személyes érintettség hangsúlyozásával és a belső útkeresés ennyire közvetlen megnyilatkozásaival találkozni a fiatal Kierkegaard írásaiban egészen kivételes élmény.
A BB jelű feljegyzések kurtábbak, de annál érdekesebbek: a korábbi filozófiai gondolkodás gyökeres megújítására törekvő ambiciózus fiatalember nem kevesebbel, mint a hegeli rendszer kritikájával és az élet négy stádiumát felvázoló történelemfilozófiai kísérletével kezdi a naplójegyzetek sorát. A bejegyzések között már Don Juan, valamint Faust és az örök zsidó alakja is gyakran felbukkan. Rendkívül izgalmas a történetmesélés művészetéről szóló 37. feljegyzés, melyben a korabeli gyerekirodalom sajátosságait vizsgálva a gyerekek fantáziavilágának és a mesélő szubjektum tulajdonságainak összefüggéseiről értekezik. A szókratészi dialektika módszerét előtérbe helyezve Kierkegaard a kérdezve tanulás kölcsönösségére helyezi a hangsúlyt, az önmagáért való megismerést éppúgy a személyes érintettség mögé helyezve, mint a korábbi feljegyzésekben. Ahogy az élet négy stádiumáról szóló töredékes vázlatban, ebben a viszonylag hosszabb lélegzetű feljegyzésben is kérdésként merül fel, miben is áll „a gyerekkor” jelentősége: nem kétséges, hogy Kierkegaard számára mint önmagában is értékes kor jelenik meg, mely után már csak a hanyatlás következik.
A rövidebb gondolattöredékekben leginkább a variáció elve érvényesül: Kierkegaard sohasem időzik hosszan egy-egy gondolatnál; miként írja, a gondolatok kergetik egymást: eszébe jut valami, le akarja írni, és máris ott a következő. Leginkább az utolsó feljegyzéssorozatra jellemző ez a szaggatott, töredezett írásmód; sok esetben csak egy-egy szó áll a dátum előtt. Előfordul, hogy saját maga vonja kétségbe a naplóírás műfaji kereteit, mintha már szűknek bizonyulnának számára: „sokszor csodálkozom, miért van ennyire ellenemre egymástól független megjegyzéseket felírni; de minél több nagyszerű embert megismertem, akiknek írásaira semmiképpen sem jellemző, hogy az ötleteket kaleidoszkópszerűen rázták volna össze, (…) annál inkább ráébredek, miért is vált egy ilyen önmagában ártatlan dolog kellemetlenné, szinte undorítóvá számomra. Nyilván azért, mert a publicisztika nyújtotta lehetőségekre gondoltam…” Ezt a 37 júliusából származó feljegyzést azonban (legalábbis a kötet alapján) még majdnem kétszáz másik követi az elkövetkező két évből, és így azt sem hagyhatjuk említetlenül, hogy az ekkor keletkezett jegyzeteknek milyen nagy hányadában kerül szóba az irónia, sőt többször az önirónia fogalma is, mely a keresztény hit egyik alapvető dimenziójaként jelenik meg. Sőt, Kierkegaard radikálisabban fogalmaz, amikor azt írja, hogy az iróniát, mely minden pillanatban új függőségből szabadítja ki magát, helyes megkülönböztetni az önmagában determinált és minden hatásra fogékony hitetlenségtől. Ezek a szöveghelyek igen érdekes dokumentumai a Kierkegaardban egyre inkább felerősödő vallásos érzületnek. Mint ahogy rendkívül izgalmasak azok az irodalmi ötletek is, melyek közül igazi csemege a Viszálykodás a régi és az új szappanospince között drámakísérlete. A későbbi „nagy művek” filozófiai belátásait előrevetítő gondolatcsírák, a gondolkodás eredetisége és frissessége, valamint a szépírói tehetség sziporkázása teszik rendkívül izgalmas és élvezetes olvasmánnyá Kierkegaard naplóját.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 14. szám
