GEREBEN ISTVÁN
Számadás március idusán
A szabadság nemes eszméje mindig a magyarság tudatának sarkalatos része volt. S különösen így volt ez az elmúlt két évszázad során. A szabadság iránti vágyunk, tiszteletünk, az érte minden áldozatra kész eltökéltségünk nekünk magyaroknak születésünk pillanatában énünkké vált. Ennek az eltökéltségnek tavaszi megünneplése már-már rutinszerűvé vált, tartalmát vesztette. Az ilyen ünneplés a jövőnk építésében elengedhetetlen tanulságok levonásához szükséges tárgyilagos történelemszemlélet kialakítását megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi. 2007. március idusán nyitott aggyal, lelkiismeretet ébresztő őszinteséggel tekintsük át – vázlatosan, de alázattal – annak a két évszázadnak eseményeit, amelyek megelőzték és alapjában meghatározták jelenünket.
1848 ténye, az azt megelőző reformkorszak vitái útmutatásul szolgálnak az ország mai problémáinak megoldásához. A kiegyezés körülményeit, az abban elágyazott, másfél évszázadra kiható hibákat, az azt elkövető mulasztásokat már kevésbé regisztrálta, regisztrálja a köztudat. Magyar és nem magyar történészek elemzései hozzáférhetőek, ám ezek az érthetően és meggyőző logikával prezentált tanulmányok elkerülték, elkerülik a politika, az oktatás és a közvélemény figyelmét. Pedig ezekben a tudományos értekezésekben sok lecke van az ország jövőjét alakító – politikusok, értelmiségiek, kétkezi munkások, szavazópolgárok – reményteljes magyarok részére.
II. József 1790-ben bekövetkezett halála és törvényeinek, rendelkezéseinek hatálytalanítása utat nyitott részint a megegyezés, a reform, részint a további elnyomás felé. Utódai nagyon pragmatikusan alkalmazták ezek egyikét vagy másikát, annak megfelelően, ahogy azt a körülmények – az ő megítélésük szerint – szükségessé tették. Ekkor, 1787-ben az ország túlnyomó részben magyar és nem magyar parasztokból álló 8,5 milliós lakosságának öt százaléka tartozott a nemességhez, amely ellenzett minden olyan törekvést, ami privilégiumainak megszorítását célozta. A török birodalom visszavonulása megváltoztatta az ország etnikai képét is a nem magyar eredetűek javára. Következésképpen II. Lipót az 1790-ben megtartott Országgyűlésre meghívta a szerb ortodox metropolitát és hét püspökét. A Martinovics-összeesküvés 1795-ben történt brutális leverése után reformra vonatkozó terv, lehetőség kútba esett, a politikai ellenzéket a király elnémította.
Az 1815-ben lezajlott bécsi kongresszus következményeként létrejött Szent Szövetség sorsdöntően befolyásolta az események alakulását. I. Ferenc császár Metternichre hallgatva 1825-ben összehívta az Országgyűlést, amely azért is nevezetes, mert ennek során, az egyik vita résztvevőjeként lépett elő az akkor huszárkapitány Széchenyi István, javasolva a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, felajánlva birtokainak egyéves jövedelmét, hatvanezer forintot. Széchenyi 1830-ban az Akadémia megalakulásakor annak első elnökhelyettese lett. 1828-ban jelent meg első könyve – a Lovakrul – magyarul, későbbi munkája, az 1830-ban publikált Hitel kihívás volt barátnak és ellenfélnek egyaránt. Leszögezi benne, hogy a hazához való elkötelezettség nem egyenlő a vaksággal, és az igazság tisztelete előbbre való az önámításnál. A múlt dicsőségének kritikátlan bámulata helyett Széchenyi figyelmeztet: „A múlt örökre kicsúszott kezünkből, de jövőnknek mesterei vagyunk, ne foglalkozzunk hiábavaló emlékezésekkel, de édes szülőhazánkat célratörő, teljes hazafisággal és kitartó egységgel ébresszük fel egy fényes virradatra. Sokan mondják, hogy Magyarország volt! Én szeretném hinni, hogy lesz!” – üzente apatikus honfitársainak.
Erőteljes üzenet, mai országnak, mai magyaroknak is szóló intelem.
A következő években az ország magyar liberális nemzetállammá alakításának gondolata egyre inkább tért hódított. Az 1839/40-es évek Országgyűlése, helyt adva a növekvő magyar modern nacionalizmus igényeinek, törvénybe iktatta az addig hivatalos nyelv, a latin helyett a magyar használatát, határozatot hozott a gyermekmunka szabályozására, engedélyezte az országban letelepedett zsidóknak lakóhelyük szabad megválasztását, ingatlanok tulajdonjogát és bármely ipar, szakma vagy értelmiségi foglalkozás gyakorlását. Az Országgyűlés továbbá amnesztiában részesítette a politikai tevékenységük miatt börtönbüntetést töltő elítélteket.
Kossuth Lajos egyike volt a kiszabadultaknak. A megbékélés szellemében, Metternich hozzájárulásával, a Pesti Hírlap főszerkesztője lett. A lap Magyarország radikális átalakítása mellett kötelezte el magát. Ezzel Kossuth szembekerült Széchenyivel, akinek az volt a meggyőződése, hogy a bécsi kormány – felszámolt alkotmányellenes gyakorlatával – hajlandó elfogadni a magyar nacionalisták közös célját, a közélet magyarosítását. Új könyvében, a Kelet Népében Széchenyi éles támadást indított a Pesti Hírlapban közölt radikális állásfoglalással szemben. Dessewffy András, a magyar modern konzervativizmus doktrínájának megteremtője, Széchenyi és Kossuth nézeteit elemezve megállapította: Kossuth politikai hitvallása a megyék kritikus autonómiájára, a szabad sajtóra alapult, Széchenyi kevesebb hangsúlyt fektetett az államvezetés alkotmányos tényezőire, ő a gazdasági és szociális célok teljesítésében látta a Kossuthéval azonos célok elérésének lehetőségeit.
1842-ben Széchenyi István, a „tetthazafi”, az Akadémia ülésének megnyitásán elmondott beszédében a „szájhazafiak” nagyhangúságát ostorozta: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó korántsem hazafi. S hány ilyen külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. – S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt, nem legtisztább a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilizációi szimpátiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosabb magyar polgári erényi is odakünn. Ám mert annyi botor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.”
Széchenyi ezen szavai bizonyítják, hogy a rohamosan közelgő vészt, a kisebbségekkel szemben alkalmazott erőszakos politikában, a nacionalizmusban rejlő romboló erőt évekkel az 1848-as forradalom előtt felismerte, és rámutatott annak már akkor meglevő és a későbbiekben várható következményeire. Szavai a mai napig pusztába kiáltó figyelmeztetésnek bizonyultak, bizonyulnak.
1846-ra a parasztság helyzete és a magyarság és nemzeti kisebbségek közötti kiélezett helyzet került a problémák középpontjába. A körülményeket súlyosbította, hogy a magyar Országgyűlésben a Horvátországot képviselő küldöttek egyre erősebb nyomás alá kerültek, hogy parlamenti felszólalásaikat magyar nyelven tegyék, és az ortodox román kisebbség egyre erőteljesebben követelte a vallási és etnikai egyenlőséget. Ekkor, az 1840-es években, a többnemzetiségű Magyarország 12,9 milliós lakosságának (Horvátország és Erdély lakosságát magában foglalva) kevesebb mint negyven százaléka, 4,8 millió volt magyar. Az országban 2,2 millió román, 1,6 millió szlovák, 1,3 millió horvát, 1,2 millió német, nyolcszázezer szerb és négyszázezer rutén vallotta Magyarországot hazájának. Karakterisztikusan az eredetileg Kossuth által fogalmazott, de végső formában az óvatosabb Deák Ferenc által szerkesztett, 1847 júniusában nyilvánosságra hozott Ellenzéki Nyilatkozat nem említ a nem magyar nemzetiségű lakosok részére biztosítandó nemzetiségi jogokat, de hangsúlyozta a magyar nemzet igényeit, a magyar alkotmány sérthetetlenségét, határozottan állást foglalt Bécs autokrata kormányzása ellen és alkotmányos intézmények felállítását követelte minden megyében.
Ilyen előzmények után került sor az 1847/1848-as évek Országgyűlésére. A magyar történelem akkori alakjai, Széchenyi, Kossuth, Deák, Batthyány, Eötvös József, Dessewffy, Kisfaludy, Batsányi, Kazinczy, Szalai László, Kemény Zsigmond a magyar liberalizmus nagyjai, áldatlan körülmények között, önzetlenül bábáskodtak a magyar reformok életre keltésén. Ritkán adatik meg egy országnak, hogy annyi kiváló fia tudjon egy időben, egymást tisztelve, egymással vitatkozva, de személyükben egymást soha meg nem sértve vitatkozni. Magyarország ebben a kiváltságos helyzetben volt a XIX. század első felében. A reformnemzedék tagjainak elhivatottsága, tisztessége, áldozatos önzetlensége olyan példát állított, amelynek követése a XX-XXI. század magyar politikai elitje részére nehéznek bizonyul.
Az 1848/49-es évek történelmének felidézésére nincs szükség, hiszen a XIX. század ezen két éve minden magyar szívében, tudatában élénken él. Egy vonatkozását azonban mégis meg kell említenünk. A nemzeti kisebbségek ügye centrális helyet foglalt el a forradalomban, annak leverésében és a későbbi események alakításában. Június 12-én a szerbek, szeptember 11-én – az öt hónappal előbb horvát bánnak kinevezett Josip Jelaèiæ vezetésével – a horvátok keltek fel a magyar forradalom ellen. Forradalmak a forradalom ellen. Mindkét tábor azonos zászlók alatt, a Habsburg-hadsereg volt tisztjeinek parancsnoksága alatt harcolt.
1867-ben Deák Ferenc és Andrássy Gyula tárgyalásai eredményeként megszületett az új alaptörvény, a kiegyezés. „Egyik cél a birodalom szilárd fennállása, amelyet nem kívánunk semmi más tekintetnek alávetni” – írta Deák Ferenc nevezetes húsvéti cikkében. De hozzátette: „második cél fenntartása Magyarország jogainak, törvényeinek biztosítása, melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállása megkíván, nem volna sem jogos, sem célszerű.”
A kisebbségek megint csalódtak. A kiegyezés nem biztosított területi autonómiát, nyelvük közéletben való használatát, nem ismerte el a különálló nemzetiségek létét, nem biztosított részükre kollektív nemzeti jogokat és független politikai szervezeteket, intézményeket. A magyar liberális vezetők hittek egy egységes nemzetállam létrehozásában. Nem hiába vált a kiegyezés a XX. századi magyar történeti közgondolkodás neuralgikus pontjává. A ma is észlelhető jelenségek arra utalnak, hogy még egy jó ideig az is marad.
A kisebbségekkel szembeni hivatalos magyar magatartást Trianon tragikus leckéje sem tudta megváltoztatni. Erre vall Horthy Miklós 1945 májusában VI. György angol királyhoz és Churchill miniszterelnökhöz írt levelében a nemzeti kisebbségekkel szembeni érzéseit kifejező megjegyzése: „Leghőbb vágyunk lenne megszabadulni a német nemzetiségű magyar alattvalóktól, akik a leghallatlanabbul viselkedtek. Ugyancsak magyarokra lehetne kicserélni az összes többi nemzetiséget.” Levelét figyelmeztetéssel zárta: „Amint mi mindig mondani szoktuk, csupán az angol és a magyar az igazi gentleman fajta. Felség, Önben is van magyar vér.” Lábjegyzetként érdemes idézni Millard angol külügyminiszteri tisztviselő Horthy leveléhez fűzött megjegyzését: „nem hisszük, hogy szükséges kérnünk a királyt vagy a miniszterelnököt, hogy tekintsen bele Horthy levelébe, vagy bármi válasz szükséges lenne.” Kovács Imre, a Néma forradalom írója, a közismert és a magyar népi mozgalomban betöltött szerepéért jogosan köztiszteletben álló politikus sem tudott felülemelkedni a nemzetiségek iránti gyűlöletén. 1945-ben a Szabad Szóban megjelent cikkeiben a magyarországi svábok kitelepítését követelte, illetve üdvözölte örömteli hangon. A Horthy-levélben és Kovács Imre cikkeiben foglaltaknak az ad ma is időszerűséget, hogy a Bene¹-dekrétumokkal összefüggésben nemrég zajlott élénk vitákban szó esett a magyarok Szlovákiából történt kitelepítéséről, anélkül, hogy a svábok Magyarországról való kitelepítéséről szó esett volna. A kollektív bűnösség, a kollektív büntetés elleni háborgások őszinteségét megkérdőjelezik Horthy szavai, Kovács cikkei és Bene¹ mai kritikusainak ebben az ügyben tanúsított szemforgató némasága. Végül Kaltenbach Jenő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa szólalt meg tavalyelőtt, a kitelepítések hatvanadik évfordulóján: „Nem feszegetem a részleteket, a személyes és intézményi érintettségeket sem, pedig több mint ötvenévi hallgatás és máig tartó kollektív amnézia után végre nemcsak jó lenne tisztán látni, hanem ideje lenne a rengeteg hazugság, sanda felelősségáthárítás után egyenes derékkal szembenézni a múlttal, akkor is, ha belepirulunk. Jó lenne elrendezni a történteket az iskolák történelemkönyveiben is, hogy legalább az utánunk jövő generációk, akik ezt már bűntudat nélkül tehetik, megismerhessék az igazságot… Szent István híres intelmeinek üres ismételgetésén kívül ugyan mi emlékezteti a felnövő generációkat arra, hogy az ország üdvéért nem csak magyarul beszélők vére hullt, agya gondolkodott és szíve dobogott. Melyik történelemtanár magyarázza el a még fogékony diáknak, hogy az Aradon felakasztott honvédtábornokok többsége úgy halt meg a magyar ügyért, hogy az osztrák ítéletet német anyanyelvén hallgatta meg? (…) Ha mi, ma élő utódok valóban komolyan akarjuk és nem csak beszélünk róla, hogy azok és az ahhoz hasonló tragédiák, amelyekre emlékezve ma itt összegyűltünk, valóban ne ismétlődhessen meg, mindig tudnunk kell, hogy mi a teendőnk, és sohasem engedhetjük el egymás kezét.” (ÉS, 2006/25.)
Március ünnepén szabadságot, magyar reformokat, autokratikus uralom alól való felszabadulást ünnepelve ne feledkezzünk meg a magas tandíjjal szerzett tanulságokról, Széchenyi, Kossuth és társaiknak elkötelezettségéről, önzetlen áldozatairól, bölcsességéről és nem kevésbé az általuk közvetített leckék megtanulásáról és a következmények intő példájáról. Ma, amikor az 1848-ban egymással hadakozó és két évszázad során egymással békétlenkedő Kárpát-medencében élő magyar, román, szlovén, szlovák, roma, német, nemzetiségek az Európai Unió határain belül azonos esélyekkel, egyetemesen elfogadott és biztosított jogi keretek között, szabadon alakíthatják saját és közös sorsukat, elérkezett az idő ezen tanulságok gyakorlati alkalmazására.
2007 márciusának idusán elérkezett az idő a magyar nemzetpolitika Sólyom László államfő által képviselt konfrontációs gyakorlása helyett a hazai kisebbségek alkotmányban biztosított jogainak tiszteletben tartására és a szomszédos népekkel történő, a XXI. század körülményeihez igazodó kézfogásra, az engesztelő megbékélésre, a közös jövő közös építésének elkezdésére.
Gereben István
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 14. szám
