Forrás: ÉS

Forgács Zsuzsa Bruria

Pisti ajándéka a Kékragyájú hercegnek

Azt, hogy az ajándék én voltam, csak most értettem meg, mikor végre rászántam magam, hogy nekiüljek ennek a történetnek. Egyébként nem is volt ragyás, csak bibircsókos. Bibircsókok borították arcát, karját és kezét. Valószínűleg mindene bibircsókos volt, viszont a szikkadtan sovány végtagjain kidagadó ereken kívül semmije sem volt kék, és távolról sem állt szándékában feleségül kérni, ellenben volt egy szobája, ahová semmiképpen sem akarta, hogy bemenjek, legalábbis feltűnően sokszor kérte, hogy ne tegyem. Úgyhogy ide persze mindezen ösztökélés hatására végül behatoltam, mert ösztönösen megéreztem, hogy ez minden vágya, amit én jókislányos megfelelni akarással nem tudtam volna nem beteljesíteni. Akkor persze még évtizedekre jártam attól, hogy Jungot olvassak, aki szerint Kékszakáll tudatosan választott magának naivákat, akik majd sorsszerűen beinvitálják őt tulajdon tudatalattijának leghátsó zugaiba, hogy ott végül is szembesülhessen saját rettegett csúfságos, rémséges gondolataival és tetteivel, minek következtében aztán végül rútul megbünteti (akár a rossz hírek hozóit) készséges idegenvezetőit saját rejtekei mélyére…

De nem akarok ennyire előreszaladni. A lényeg, hogy semmi sem úgy állt össze, ahogy előírásszerűen kellene egy kirakós játékban, semmi sem volt a helyén – már ha elfogadjuk, hogy a dolgoknak van eleve elrendelt helyük -, hanem minden kicsit dőlt, csúszott, rézsútosan vetült és látszólag felcserélődött, vagy egyenesen foghíjas volt, következésképpen sehogyan sem akart kiadni egy kerek egészet, így a magától értetődően adódó értelmezési lehetőségek is sorra buktak. Például a szobába, ahová nem mehettem be, nem volt feleségeinek hullái hevertek, sőt kiderült, hogy egyik volt felesége még mindig él és el sem vált tőle, továbbá annak hét arab bátyja sem mészárolta le Kékragyájút, mert hitetlen létére meggyalázta húgukat még az esküvő előtt, viszont előre tökéletesen megjósolhatatlanul Kékragyájú mintegy mellékesen megkért, hogy vigyem el a nőt moziba a londoni Sohóba. Ahová persze nem én vittem el őt, hanem ő vitt el engem, mert ő volt otthon Londonban, nem én. Mert mindez persze nem Budapesten történt, ugyanis Kékragyájú nem saját hazájában és várában búslakodott rémségein – amelyek valójában ártalmatlan mosatlan, törékeny apróságok voltak, hadd ne áruljam el előre, micsodák -, hanem idegenben, ahová az ötvenhatos tragikus események sodorták.

De visszatérve a filmre, na azt aztán végképp sehogyan sem tudom értelmezni, hogyan került történetünkbe, hacsak nem Kékragyájú lemészárlását volt hivatva pótolni feleségének fivérei által, mint egy pót C-vitamin, amiben csak épp a C-vitaminnak nincs nyoma. Ebben a filmben ugyanis egy vörös kabátos kis törpe végzett Michael Keith-szel Velencében, akiben Michael Keith hőn keresett elvesztett fiát vélte megtalálni – hátulról (vagy nem is Keith volt az?). Mindenesetre ez volt életem első horrorfilmje. Korábban még hírből sem hallottam ilyesmiről, és akárhogy is gondolkodom erről, csak arra tudok gondolni, hogy a kötelességtudó, szomorú arab feleség büntetésből választotta ezt a filmet számunkra, talán, mert azt hitte, férje szeretője vagyok, vagy leszek. Holott a férje szerintem csak mind a kettőnket le akart rázni, és talán szimplán örült volna, ha egymásnál keresünk vigaszt, hogy ő eközben nyugodtan tudjon szívni és Ady- meg Babits- és Kassák-verseken meditálni, ugyanis nem volt olyan vers a magyar költészetben, melyet ne citált volna kívülről, és nem létezett olyan gondolat a végtelen vizekben, melyről neki ne egy magyar verssor jutott volna eszébe.

Jaj, nagyon megbolondult ez a történet, de csak azért, mert egyszerre próbálom az egészet kibökni, akár egy hieroglifát, amelynek minden rálátási szögből más a jelentése… Úgyhogy próbáljunk meg visszagombolyodni a történet elejéhez, ha van még neki egyáltalán ilyesmije, vagy ha ki lehet még bogozni a szörnyen összekuszálódott és csomókba ragadt szálakat ennyi év után. Elöljáróban még annyit, hogy nem tudom, melyek azok a történetek, melyeket maga Kékragyájú mesélt nekem magáról, illetve amiket mások meséltek róla, ezek ugyanis szintén összecsúsznak és megtekerednek az időben, nyilván a szintén változó történettér görbületeinek megfelelően, és nem tagadom, valószínűleg még az én képzeletem is fényezett, csiszolt rajtuk csöppet, alkalmi szükségleteimnek megfelelően. Mindenesetre azt valószínűleg már csak halála után tudtam meg róla egy őt megélhetésében bőkezűen támogató washingtoni matematikustól, hogy Kékragyájút egyszer felkereste londoni lakásában hét arab báty, hogy végezzenek vele húguk meggyalázása okán. Mire Kékragyájú azonnal felajánlotta, hogy elveszi a leányt még aznap hajnalhasadás előtt, ám a bátyok ragaszkodtak mindkettejük lemészárláshoz, mivel Kékragyájú hitetlen gyaur, tehát tisztátalan, amin utólag már semmit sem lehet szépíteni visszafele. Ami történt megtörtént, és maradjon is úgy, és legyen meg a tisztes, előírásszerű következménye a megváltoztathatatlannak, becsületgyilkosság formájában.

Ám miközben fojtogatták és rugdosták és betörték a fejét, hogy, hogy nem, Kékragyájú nekiállt meggyőzni őket, engedjék őt betérni az iszlámba, hogy elvehesse húgukat az Örökkévaló előírásainak megfelelően. Mire a bátyok dühödten kiröhögték, képtelenségnek nevezték, hogy bárki be tudjon térni az iszlámba, hiszen ahhoz oly rengeteg tudást kellene elsajátítani, amelyhez talán egy élet sem lenne elegendő. Ám Kékragyájú csak egyetlen hetet kért, hogy hivatalos vizsgát tehessen a bátyok által szabadon választható imámnál. Őszintén megmondom, a körülmetélés körül nem tudom, volt e valami gubanc, felteszem, azt már nem kellett külön elvégezni a betéréshez, hiszen Kékragyájú rendes zsidó családból származott, ám könnyen meglehet, hogy még zsidónak is hitetlen gyaur volt ő és összes felmenői a Talmudban, de a történet ezen szála itt oly tökéletes homályba vész, hogy szerintem ne is piszkáljuk tovább fantáziánkat vele mindhiába.

A lényeg az, hogy csodák csodájára, a bátyok végül könyörületesen kíváncsinak bizonyultak, és adtak neki egy hetet a betéréshez, így legalább húguk is élhetett még egy pár napot, ők meg Allah színe előtt tiszta lelkiismerettel dörzsölhették kezüket, és fenhették késeiket, mert Kékragyájú bukásában oly biztosak voltak, mint abban, hogy Mohamed a Próféták pecsétje, és hogy „Allah a legjobb cselszövő” (3.54), amiképpen az a Koránban is olvasható, ám eközben valószínűleg elfelejtkeztek arról a másik részről, mely szerint az emberek „csupán maguk ellen szövik cseleiket, anélkül, hogy tudnának róla” (6.23).

Washingtoni matematikus barátom szerint pedig Kékragyájú egy hétre beült a British Múzeum könyvtárába, ugyanabba a terembe, sőt a rege szerint ugyanabba a székbe, melyben Marx is írta a Tőkéjét, majd egy hét múlva vizsgát tett a leghíresebb londoni imámnál, aki oly nagyon el volt ájulva Kékragyájú szent iratokról való ismereteinek szinte határtalan gazdagságától és mélységétől, hogy azon nyomban minden teketória nélkül befogadta, sőt, mintegy berántotta az iszlám kebelébe. Hogy milyen nyelven vizsgázott Kékragyájú? Azt nem tudhatom, mint ahogy senki sem tudhatja, de egy biztos, szinte fotogenikus memóriája segítségével nem volt olyan nyelv, amelyet szükség esetén ne tudott volna elsajátítani, akár a villám. Pisti legalábbis váltig állította, hogy a budapesti forradalom alatt bármilyen anyanyelvű újságírónak és diplomatának simán tolmácsolt Kékragyájú – azt persze nem nagyon lehetett tudni, mit, elképzelhető, hogy a helyszínen rögtönzött oda és vissza, ami épp eszébe jutott.

Ami a bibircsókokat illeti, fivérem és cenzorom szerint, aki vállam fölé hajolva és a képernyőre meredve épp most gázol szügyig bele készülő szövegembe, Kékragyájúnak nemcsak ragyája, de bibircsókja sem volt, viszont feltűnően jó arcú, fess ember hírében állt. Nos, Kékragyájú múlhatatlan érdemeire való tekintettel nem kívánom ezt tovább bolygatni, lényeg az, hogy hamvas tinédzserként nekem élemedett, szikkadt nagypapa benyomását keltette, akit nem nagyon kötött le küllemének ápolása, mivel szellemi ember lévén elsősorban világmegváltó gondolatainak újságpapírszélekre való feljegyzésével volt intenzíven elfoglalva. De az érthetőség és követhetőség szempontjából tényleg jó lenne visszatérni ennek a történetnek valamelyik elejéhez vagy legalább valamely széléhez, tehát ott kezdeném el, hogy bébiszitterként nyüglődve London mindenhez képest végtelenül távoli kies külvárosában, Pisti javaslatára, időről időre felhívtam a Kékragyájút, hogy egészségi állapotáról tájékozódjam, és találkozót kérjek tőle.

Kékragyájúnak nem volt kifogása a találkozó ellen, bár jelezte, hogy épp most költözött, és ezért, bár szívesen fogad lakásán, készüljek fel lélekben a költözéssel járó elkerülhetetlen következményekre. Mivel hetente egyetlen nap kimenőm volt, de heti bérem viszont kevesebb, mint az oda-vissza út költségei busz- és metróátszállásokkal, hiába laktunk látszólag egy városban, mégis hetekbe telt, míg összegyűjtöttem az utazáshoz szükséges összeget. Mikor végül másodszor is felhívtam, hogy pontosítsuk az időpontot, újra figyelmeztetett, hogy vegyem figyelembe, nemrégiben költözött, majd hosszú szünetet tartott, hogy időt adjon nekem az információ beépítésére. Aztán fixáltunk ugyan egy két héttel későbbi időpontot, de lelkemre kötötte, hogy aznap indulás előtt még egyszer csörögjek rá emlékeztetőül, amit meg is tettem, amikor is újfent rákérdezett, említette-e már, hogy nemrégiben költözött.

A télies hideg ellenére egy sorház külső lépcsőjén állva várt rám, részben nyilván, hogy alaposan szemügyre vegyen (ha nem vagyok szimpatikus, esetleg be sem enged? most már sohasem fog kiderülni), részben, hogy idejében figyelmeztethessen: nemrégiben költözött.

És valóban, matraca kicsit átlósan foglalta el helyét a szobája közepén, valószínűleg ugyanabban a véletlenszerű pozitúrában, ahogy a szállítómunkások szállításkor ledobták a földre, a ruhásszekrény pedig még mindig az oldalán feküdt szintén rézsútosan (a ruhák praktikusan fekve lógtak benne), a matraccal egyvonalban, az íróasztal lapjával fejjel lefele, ágaskodó lábacskáival a plafonnak meredve, a könyves dobozok közül pedig egy-kettő már megbontva tornyosodott egymás hegyén-hátán.

De a legfeltűnőbbek az egész szobát egyenletes rétegekben borító újságpapírhalmok voltak. Ami magát a költözést illeti, a sokadik szabadkozás után nem bírtam tovább és rákérdeztem, mikor is volt az a híres költözés, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy már több mint három évvel azelőtt. Mint kifejtette, azóta még nem sikerült egyetlen koncentrált pillanatot sem szakítania az örökkévalóságból, hogy bútorai pontos helyét megálmodja, és végleg berendezkedjen. Sőt kijelentette, hogy igyekszik minél kevesebb könyvet kipakolni a dobozokból, ha netán váratlanul újabb költözködésre kényszerülne.

Arra az izgalmas kérdésre, hogy miből finanszírozta életét és költözködéseit Kékragyájú, egy évtizeddel később némi fényt vetett washingtoni matematikus barátom, aki elmesélte hogyan nem írt meg Kékragyájú egy világhírű, 18 nyelvre lefordított könyvet Trockijról és a trockizmusról. Történt ugyanis, hogy csodák csodájára az egymással is küzdő londoni trockista csoportocskák egyvalamiben egyetértettek, illetve közös nyugvópontra jutottak: mindannyian imádattal csüngtek Kékragyájú Trockijról szóló briliáns eszmefuttatásain. Ebből következően éveken át egymással versengve könyörögtek neki, hogy vesse mindezt papírra, amit Kékragyájú meg is ígért, ám zseniális gondolatai újságpapírszéleken maradtak (vagy még ott sem, hiszen beszélgetésünk közben tanúja voltam annak, hogy időnként, mikor felállt, hogy a klóra vonuljon, véletlenszerűen kiválasztott és magához vett egy-egy széljegyzetekkel dúsan teleírt és felszentelt újságpapírt, majd a kló hosszas, panaszos zubogása után nélküle tért vissza). Egy idő után valamelyik trockista csoport nem bírta tovább cérnával, és heteken át beszéltették Trockijról, majd a titokban készült felvételeket nála hagyták, hogy ezek segítségével írhassa meg végre könyvét. Egy évvel később belátták, hogy így nem fog egy centit sem haladni hőn áhított projektjük, úgyhogy elmentek a kazettákért, szorgos munkával legépelték az anyagot, majd az így keletkezett kéziratot ott hagyták nála szerkesztésre. További évek telt el, mire rájöttek, hogy Kékragyájú még csak ki sem nyitotta a dossziét, ami állítólag valamelyik költözködés során egy doboz mélyére süllyedt, így aztán elmentek hozzá, könyörtelenül felforgatták Kékragyájú lakását a dossziéért, majd megszerkesztették és kiadták. A többi már történelem, ahogy mondani szokás, a könyv világsikert aratott, sokszoros kiadást ért meg, és az innen-onnan csepegő jogdíj sikeresen egészítette ki a helyi nagy-britanniai szociális segélyt, illetve a távoli, a világban szétszóródott, jól kereső barátok magánadományait.

De térjünk vissza ahhoz a mozdulathoz, amikor Kékragyájú felcsippent egy széljegyzeteivel felszentelt újságpapírt, és a fürdőszoba felé indul. Nem egyszer és nem is kétszer, de háromszor kért meg rá, hogy a szomszéd szobába semmiképpen se nyissak be, mert a szomszéd szoba mindenki számára off territory. Magától értetődően állt szándékomban ezt a kérést betartani, hiszen mi okom lehetett volna benézni oda? Semmi az égegyadta világon. Azonban egésznapos ott-tartózkodásom során háromszor is előfordult, hogy amikor Kékragyájú elindult a fürdőszoba felé, visszafordult, és nagyon határozottan megkért, hogy távollétében ne nézzek be a szomszéd szobába. Megmondom őszintén, semmi kedvem nem volt benézni a szomszéd szobába, sőt eszem ágában sem volt benézni a szomszéd szobába, nem is nagyon értettem miért akarja ennyire, hogy benézzek a szomszéd szobába, de késő délutánra beláttam, nincs okom nem benézni oda, vagyis egészen pontosan nem foszthatom őt meg a szembesüléstől. Valamiért irtó fontos volt neki, hogy benézzek oda, hogy tanúként eszközévé váljak, és rémülten vegyem szemügyre mindazt, amit ő a világ és maga elől ott rejteget. Ezért, amint Kékragyájú egy gondosan kiválasztott újságpapírral eltűnt a fürdőszobában, szófogadóan és közönyösen felálltam, és a tiltott ajtóhoz léptem. Ám még le sem nyomhattam a tiltott szoba kilincsét, Kékragyájú kipattant a klóról, és vadul, velőket rázóan feljajdult, aztán rám sziszegett, mint aki egész nap erre a pillanatra várt: de hát mondtam, hogy oda ne nyiss be!

– Nem is nyitottam még – feleltem -, csak most fogok – és ezzel lenyomtam a kilincset, és belestem a résen. A látvány drámainak bizonyult.

– Tudod, egy szép nap felfogadok valakit, aki mindet elmosogatja, és nyitok egy edényboltot – racscsolta meghunyászkodva és megkönnyebbülve, hogy beavatott a szörnyű titokba (igen, mert raccsolt is, de azt tényleg, bár van, aki szerint meg nem). Kékragyájú ugyanis minden étkezéshez új edényt használt, amelyben hívei szállították neki a kosztot, a régieket meg mosatlanul halmozta az erre kijelölt szomszéd szobában. Senkit, még az őt hetente látogató volt feleségét sem engedte az egyre növekvő edényhalom közelébe. Vajon Kékragyájú hány és hány híve álmodhatott arról, hogy egy szép nap beront ide, ráront az edényhalomra, hogy dühödt kéjjel elmosogassa és csillogó-villogó sorokba rendezve bemutassa őket a mindenhatónak? Ám Kékragyájú galádul elállta kielégülésük és megnyugvásuk útját, miután felzaklatta őket a rút titokkal, és leküzdhetetlenül rájuk testálta e kihívást. Mert vajon mi célból akarta, hogy tudjak e sötétnek nem, inkább csak bizarrnak nevezhető titokról?

Mielőtt erre rákérdezhettem volna, csöngettek, és Kékragyájú tiszta erőből belém kapaszkodott, megszorította vállamat, és esdekelve nézett rám, mint aki élete első gyónásáról szeretne haladéktalanul lemaradni:

– Ugye elviszed őt moziba?

– Kit? – kérdeztem a fájdalomtól összerándulva.

– A volt feleségemet – suttogta felindulva, és elindult.

– De hát nincs egy vasam se! – kiáltottam kétségbeesetten utána.

– Nem baj, majd ő fizeti – kiáltotta vadul vissza, ahogy lesietett a lépcsőn.

Nem sokkal később egy kicsi, filigrán, szomorú szemű, harmincas arab nő követte Kékragyájút felfelé. Zavartan nyújtottunk kezet egymásnak. Legszívesebben több ezer kérdéssel bombáztuk volna egymást a helyzetet illetően, de az általunk részleteiben sem ismert vonatkozó illemtan félénkké tett bennünket, és a kérdések bennünk rekedve rúgkapáltak tovább, miközben agyoncsócsált, és az adott pillanatban számunkra érdektelen igazságokkal nyugtatgattuk egymást a kelet-nyugati átjárás képtelenségeiről.

Nem emlékszem, hogyan kerültünk végül a Soho egyik központi terének mozija elé – hiszen mindez épp 33 éve történt -, ahol a hideg és eső ellenére hosszú sorok kígyóztak a pénztárak előtt. Csak Kékragyájú búcsújára emlékszem, ahogy az ajtóban állva egy Ady-verssel próbált indulásra ösztökélni:

„Nincs szebb ima a rémületnél

S a hörgésből szabadult jajnál”

Úgy látszik, ő pontosan tudta, miért nem jön velünk. Az arab feleség bocsánatkérő, szomorú mosollyal szabadkozott, amiért nem egy művészfilmet fogunk megnézni, hanem egy frissen bemutatott, Velencében játszódó, úgynevezett romantikus thrillert, de most ez az aktuális kult film Londonban. Én pedig vadul drukkoltam, hogy ne sikerüljön bejutnunk, hanem ehelyett inkább menjünk vissza Kékragyájúhoz, főzzünk neki mákteát extra altatóval, és mikor kidől, előre megfontolt aljasággal mosogassuk el a tiltott szoba kincsét tetőtől talpig, és állítsuk fenséges, csillogó sorokba az edényeket Isten és a magunk dicsőségére. Nem tudom, miért, de hirtelen úgy éreztem, küldetésemmé vált ez a mosogatás, tökéletlen világunk összes horpadásából, pont ezt az egyet kell fényesre, gömbölyűre kalapálnom, pont ezt a bút-bajt kell kiegyenesítenem és megtisztogatnom a rárakódott dzsuvától.

És épp az imént, 33 évvel a mozilátogatás után, le is ugrottam a Vértanúk terére itt, Budapesten, hogy kinyomozzam a helyi videotékában, mi is lehetett a 33 éve Londonban bemutatott film címe. Legnagyobb elképedésemre, a fiatalember a pult mögött meggyőzött, a film hősét valójában nem Michael Keith, hanem Donald Sutherland játszotta, aki nem fiát, hanem halott kislányát véli hátulról felfedezni egy, a csatornák közt el-eltünedező piros kabátos alakban, akit előírásszerűen üldözőbe is vesz, és akiről végül kiderül, hogy nem más, mint a Velencét rettegésben tartó tömeggyilkos, ámokfutó késelő törpe, aki rendeltetésszerűen le is mészárolja hősünket, egy angliai építési vállalkozót, abban a minutában, amint az a beteljesülés reményében megkocogtatja a kis piros kabátos vállat. Ezt onnan tudom, hogy sajnos annak idején bejutottunk a moziba. Én egyébként irtózom a horrorfilmektől, de ezt nem mertem bevallani az arab feleségnek, mert nem akartam megbántani érzéseiben, és hasonlóképpen, lehet, hogy ő is végig azzal küszködött (időről időre fülemre tapasztott kezem és görcsösen behunyt szememre pillantva), hogy kinyögje végre, hagyjuk a francba a horrort, és menjünk inkább kávézni, mert egyetlen vágya, hogy megtudja tőlem, milyen további terveim vannak a férjével.

Hogy mit csináltunk a film után, az a tökéletes, mindent felfaló londoni ködbe vész. Egy biztos, nem mentünk együtt vissza Kékragyájúhoz, és nem kötöztük őt le matracára, hogy markunkba röhögve elmosogathassunk. Akárhogy is rágom magam, nem tudok rájönni ennek a filmnek az értelmére ebben az általam épp most kifundált történetben. Ha Kékragyájúnak valójában Donald Sutherland felel meg, akinek „kislánya” a Kékszakállú várában raboskodó Judit, aki valójában egy ámokfutó törpe, akkor mit keresek én az arab feleséggel a moziban egy filmen, melynek Most ne nézz oda! a címe? De ha az arab feleség Judit, akkor melyikünk a gyilkos törpe? Jung persze biztos azonnal átlátna a szitán, és fél kézből megoldaná az általam kreált talányt.

És ahogy ezt most így leírtam, azt hiszem, meg is pillantottam egy általa küldött fénysugarat átsüvíteni a kulcslyukon. Teljesen rossz irányban kutattam mindeddig, és rossz felé ráncigáltam magammal a tisztelt olvasót is persze. A lényeg a cserében van. A felcserélésben, az összetévesztésben. A film utat mutat, hogy rájöjjek, nem a koszos edényekben bújt meg a marhavész, dögvész és pestis. A koszos edények csak az elterelő bűnbakok voltak, melyek elfedték előlem a valódi gyilkost, az újságpapírokat, melyek végig ott feküdtek az orrom előtt Kékragyájú egész lakását egyenletesen beborítva. Naná, hogy csak utólag ilyen okos az ember!

Történt ugyanis, hogy sok-sok évvel később Kékragyájú, akinek se ragyája, se bibircsókja, legfeljebb itt-ott pár zsírpúpja volt, a legnagyobb egészségnek örvendett, mikor szívás közben elaludt egy égő jointtal a kezében. Füstszagra ébredt, és ahelyett, hogy kirohant volna az ajtón, az ablakhoz ugrott, feltépte, és a hirtelen beáramló nagy mennyiségű oxigén lángra lobbantotta az addig csak parázsló újságpapír-rengeteget. Az utcán többen is látták, amint lobogó, égő hajjal és ruhával áll a harmadik emeleti ablakban, és segítségért kiált.

Prológus

Mindenképpen azonnal fel kellett volna tűnnie, hogy a film címe – Don”t look now! – mennyire összecsengett Kékragyájú ismételt kérésével, hogy ne nyissak be a szomszéd szobába. Az ember, naná hogy azt csinálja, amit épp értelmetlenül megtiltanak neki. Bár az is igaz, hogy ha jól figyeltem volna a koszos edényekre, megpillanthattam volna az igazi veszélyt az újságpapírokban. Vagy hogy néha többet lát az ember, ha éppenséggel behunyja a szemét, és egy kicsit elgondolkodik. De mit számít ez most, vagy akkor? Úgysem engedte volna meg, hogy én vagy bárki más a papírokhoz nyúljunk rendrakás céljából, hiszen akkor sohasem talált volna meg többé semmit. Különben is elemi szüksége volt a káoszra, mert ez éltette a fejében kigyúló világosságot, a tiszta rálátást a létezés nagy összefüggéseire -, és még további ezer arab feleség vagy célt tévesztett kelet-európai ajándéknő sem menthette volna meg attól a rossz szokásától, hogy égő jointtal a kezében elaludjon. Egyébként épp most hívott washingtoni matematikus barátom, hogy kijavítsa a Kékragyájút eltángáló bátyok számát, ami szerinte nem hét volt, hanem csak négy, bár olyanok is akadnak, akik szerint lehet, hogy nem is bátyok voltak, hanem szimplán az após által felbérelt orgyilkosok. De erre is csak azt tudom mondani, hogy nem oszt és nem szoroz a végeredményen, szemben azzal, ami talán egy darab időre valóban másfelé kanyarinthatta volna történetünket, és késleltethette volna az egyébként mindnyájunkra váró elkerülhetetlen, tragikus végkifejletet.

Történt ugyanis, hogy halála előtt nem sokkal Kékragyájú megkísérelte a hazaköltözést Magyarországra. Nem számolt azzal azonban, amivel Szókratész annak idején még bölcsen számolt, mikor menekülés helyett szépen otthon ülve kiitta bürökpoharát: ha elmész, és elhagyod kicsiny és zárt közösséged, nemcsak a magad számára halsz meg, hanem a hátramaradottak számára is. A végeredmény ugyanaz. Ha pedig még vagyonkád is van, azt rögvest felosztják családtagjaid, vagy széthordják a falubeliek, és aztán már nem szívesen látnak téged holtodból feltámadva visszatérni, hogy esetleg pimaszul elkérd ősi jussod. Kivéve, ha dollárpapaként vagy dollármamaként érkezel. Ha viszont elbuktál, és szegény maradtál, mint a templom egere, magadra vess, örülj, ha éppenséggel nem vernek agyon.

De miért is evezek ilyen csúnya vizekre? Higgye el a kedves olvasó, nincs más választásom. A betört fejű Kékragyájúra egy fotós barátnőm talált rá a Körúton, több mint húsz éve, és vitte haza kicsiny albérletébe kipihenni a sokkot. Kékragyájút a már szintén élemedett korú testvére tángálta el és dobta ki a megmaradt családi vagyonka valamelyik darabkájából. Még csak az kellene, hogy hazajöjjenek ezek a bukott és egyszer már elhalálozott, leírt mihasznák, a mi megmaradt vérünket szívni!

Kékragyájú megértette, hogy számára nincs hazatérés, úgyhogy visszatért Londonba, és elaludt, mint Csipkerózsika, miközben égő jointjával felgyújtotta az őt körülölelő újságpapírtengert. A füst halálos csókjára felébredt, és mint említettem, tévedésből az ajtó helyett az ablakot választotta, és ez lett végképp a veszte. Épp ezért vagyok kénytelen ide másolni, szinte teljes hosszában a A rémület imája című Ady-verset, melyet ott-tartózkodásomkor többször is elszavalt nekem:

Óh, rémült kiáltás: „jaj-jaj-jaj”,

Kivel gyakorta riasztom föl

Magam s ördöngös éjeimet,

Be Istennek tetsző lehetsz te.

Nincs szebb ima a rémületnél

S a hörgésből szabadult jajnál

S nincs az életben hivóbb szózat,

Mint a szörnyedtség vad szózata.

Csóktól, pestistől, tűztől, víztől

Vacognak kis, bomlott álmaim.

Szégyenülés, halál és árnyak,

Irott mesékbe befonódás,

Volt ébrenlét őrült ekhói,

Tébolyodott kisértetecskék

Szoritják össze a szivemet

S riasztanak föl-föl: „jaj-jaj-jaj”.

„Jaj-jaj-jaj” csakugyan az voltam,

Milyen tovább lenni nem merek,

Milyen lenni tovább nem tudnék (…)

Van azonban a végben egy olyan fordulat, amin nem lehet nem nyöszörögve röhögni. Miután az ablakban álló lángoló hajú és ruházatú Kékragyájút kimentették a tűzoltók, még négy napot élt a kórházban. Halálának végső bekövetkeztekor pedig fivére, ifjú hitvesével azon nyomban Londonba sietett Budapestről, hogy birtokba vegye a megégett lakást, nehogy veszendőbe menjen a jó kis szociális bérlemény. Azóta is ott élnek tudatlan, ahogy csak ember tud, ha éppenséggel meg nem hal.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 14. szám