Kiss Ádám 2007. április 7. 11:56
Meg kell érteni azokat az időseket, akik magukban hordozzák múltbéli sérelmeiket, de arra kell építeni, hogy a jövő generációk már ne ezt a sértettséget vigyék tovább, hanem az emlékezést és a felelősség érzését az iránt, hogy többet ilyenek ne történhessenek meg.
Ha a szovjet emlékmű elkerül a Szabadság térről, vagy netalán lebontják, azzal mi magyarok újra bebizonyítjuk a pitiánerségünket, és azt, hogy még mindig nem tudunk, nem akarunk a múltunkkal görcsök, aktuálpolitikai felhangok és kisstílűség nélkül bánni. Erre már csak rátesz egy lapáttal, hogy a folytonos akciók, köztük a legújabb, végül lefújt népszavazási ötlet nem számolnak a politikai realitásokkal sem.
Az 1945-ben a Szabadság térre emelt obeliszk, a rendszerváltásig az ország tereit „díszítő” társaival egyetemben a hazánkat „felszabadító”, és különösen a harcban elesett szovjet hősöknek állított emléket. Hiába magyarázták bele, ebben még nem volt különösebb ideológiai töltet, az csak utólag rakódott rá az emlékművekre. A rendszerváltás után, a Szovjetunió eltűnésével azonban eltűnt a mögöttes tartalom is, és csak a kő maradt, emlékeztetve háború és megszállások rémségeire.
Ez lenne a szerep, ami miatt nem lenne szabad az obeliszkhez hozzányúlni. Mementó, ami emlékeztet a huszadik század szörnyűségei közül legalább egyre. Vannak azonban sokan, akik különféle okokból azt gondolják, ennek nincs helye a Szabadság téren.
*
A legfontosabb érvek szerint az obeliszk a barbár orosz megszállóknak és a kommunizmusnak állít dicsőítő emléket, a Szabadság téren áll, ahol egykor az Ereklyés Országzászló és a négy irredenta szobor, ráadásul önkényuralmi jelképek, és hasonló tartalmú feliratok díszítik.
Cáfolatot minden érvre lehet találni. Utólagos magyarázat, hogy a kommunizmus emlékoszlopa. Az obeliszk katonai győzelmi jelvény, egyben emlék az elesett harcosoknak, akiknek az emléke az oroszok számára ideológiáktól függetlenül mind a mai napig szent. Ők, az elesettek a halállal megszerezték a jogot, hogy a német, magyar és a többi nációhoz tartozó halott katonákkal egyetemben legalább az emléküket tisztelje az utókor. Ezért is volt külön barbarizmus a tévészékház ostromakor összetörni azokat a kőtáblákat is, melyek a holtak nevét tartalmazták.
Az önkényuralmi jelképekről és a Szabadság térről, mint helyről lehet vitatkozni, bár azt tegyük hozzá, a „szabadság” terére hivatkozni Batthyány Lajos kivégzésének helyéből kiindulva elég nyakatekert logika.
Az viszont, hogy ott állt, és leromboltatott az Ereklyés Országzászló és a négy égtáj-szobor alkotta Trianon-emlék, nem indok. Ezek a Horthy-kor irredentizmusának jelképei voltak, visszaállításuk visszatérést jelentene ahhoz a két világháború közötti dacos revizionizmushoz, mely sajnos a rossz oldalra sodort minket. Ezek ráadásul mára már esztétikailag sem felelnének meg a kor követelményeinek.
A mai országzászló ott áll a Kossuth téren: remélhetőleg, ha a teret átépítik, méltóbb kivitelben lesz majd látható. A Trianon-emlékműről pedig annyit, hogy itt lenne az ideje végre egy hivatalos emlék állításának, de természetesen nem a siránkozós nemzeti giccs kategóriájából.
*
Gyávaság, tolerancia-hiány és kisstílűség. Ez jellemzi azt a gondolkodásmódot, mely szerint minden ilyentől, mint az obeliszk, meg kell szabadulni. Amelyik a háborútól sokévnyi távolságra sem tudja elfogadni, hogy végre nem a gyűlöletet és az egymás ellen acsarkodó ideológiák kérlelhetetlenségének lángját kellene táplálni. Amelyik úgy képzeli, hogy az öregekkel megesett sérelmekből eredő fájdalmakat, keserűséget, bosszúvágyat a fiatalok újabb generációira is tovább kell hagyományozni. Akik mindenáron be akarják beszélni maguknak, hogy folytonos harc folyik ma is ellenük, és válaszként csak a zéró toleranciát és az agressziót tudják elképzelni, legyen bár az újságcikk vagy eldobott utcakő.
A szovjet emlékmű egy rossz kor emléke. Pontosan kifejezi azt a felemásságot, amilyen a huszadik századunk volt, mikor egyik rossztól a másik rossz szabadított meg bennünket, rengeteg áldozat és szenvedés árán, melynek sajnos nemcsak az elszenvedője, hanem sokszor a tevőleges résztvevője is volt a magyarság. Az obeliszket emlékként kell megőrizni, hogy az utókor tagjainak bármikor, ha ránéznek, az áldozatok jussanak eszükbe, és az, hogy mindenki felelőssége, hogy ez újra ne történhessen meg. Ne pedig a gyűlölet lángoljon bennük, főleg bármelyik aktuális politikai erő iránt.
Ehhez az emlékműhöz ugyanúgy hozzátartozik, hogy a Szabadság téren áll, mint az, hogy önkényuralmi jelképek és rossz emlékeket idéző feliratok vannak rajta. Így kerek egész. A múltat különben is csak diktatórikus rendszerekben szokás szelektíven megőrizni, pláne „végképp eltörölni”. Legfeljebb az emlékmű környezetét, a tér nevét kell úgy megváltoztatni, hogy értelmezze az oszlopot, mint egy felemás történelmi momentum jelképét.
*
Ezért nincs értelme a Szoborparkba vinni, ahol a városi térből kiszakítva, tucatnyi társával együtt egy mondanivaló nélküli fotókulisszává silányulna. Ezért kell rajta maradnia a jelképeknek is. Ami hazánkban az önkényuralmi jelképek körül zajlik, az jobbára amúgy is csak buta és álszent prűdéria. A sarló, a kalapács és a csillag itt ugyanúgy nem önkényuralmi eszmét propagál, ahogy például a Terror Háza pengefalán lévő hatalmas csillag és nyilaskereszt, a szovjet katonasírokon lévő csillagok, vagy akár az Árpád-sáv, eredeti környezetében, a történelmi zászlók és állami szimbólumok között.
Berlinben és Bécsben is áll szovjet emlékmű, szintén szerződés által védve, de azokat senki sem akarja elbontani. A haláltáborok egyike-másika is megőrizve hirdeti a nácizmus szörnyűségeit. Belgiumban, az Ardennekben pedig falvakban, főtereken állnak háborúban ottmaradt német tankok, felújítva, oldalukon annak a megszálló német hadseregnek a felségjeleivel, mely már a háború elejétől a belgák nyakán ült.
Nekünk, magyaroknak is végre meg kellene próbálnunk szembenézni a múltunkkal, annak elhallgatása helyett, még ha ez kellemetlenségekkel is jár. Meg kell érteni azokat az időseket, akik magukban hordozzák múltbéli sérelmeiket, de arra kell építeni, hogy a jövő generációk már ne ezt a sértettséget vigyék tovább, hanem az emlékezést, és a felelősség érzését az iránt, hogy többet ilyenek ne történhessenek meg.
Ehhez pedig nem kisstílűen elrejteni, lebontani, letagadni, pláne nem barbár módon lehugyozni, leköpni és összetörni kell mindent, hanem megtanulni szembenézni, és együttélni velük.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
