A brit tengerészgyalogosok elrablása és túszul ejtése lapzártánkkor érkezett hír szerint még húsvét előtt megoldódik. Az iráni kalózakció azonban így is a háború irányába terelte az eseményeket, mivel Teherán az „atomtúszokkal” egyértelmű jelzést adott a Nyugatnak, hogy konfrontáció esetén minden eszközzel kész bosszút állni, nemcsak a fő ellenségnek tekintett Amerikán és Izraelen, hanem az őket támogató európaiakon is. Iránt nem érdeklik az ENSZ-szankciók, és az sem, hogy a korábban csendes támogatójának számító Oroszország és Kína is kihátrál az Ahmadinezsád-rezsim mögül.
üntetők a teheráni brit nagykövetség előtt. Kísért a múlt
Kenneth Timmerman amerikai szakértő szerint több jel mutat arra, hogy a teheráni vallási-politikai vezetők az öngyilkos merénylők mintájára készek lennének Iránt „kamikáze országként” belevezetni a Nyugattal való háborúba. A válságot pedig a túszejtéshez hasonló kisebb incidens is berobbanthatja.
A Bush-kormány közel-keleti szakértőjeként is dolgozó Timmerman a Front Page című konzervatív folyóiratban megjelent cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy a ma inkább mérsékeltnek tekintett volt iráni elnök, Haszemi Rafszandzsani 2001. december 14-én a teheráni egyetemen az Izraellel való atomháború lehetőségéről kijelentette: „Az atombomba bevetése Izrael ellen teljesen elpusztítaná Izraelt, míg Iránnal szemben csak veszteségeket okozna. Nem elképzelhetetlen egy ilyen forgatókönyv bekövetkezte.” Öt éve az iráni atombomba még távoli fenyegetésnek tűnt, ma azonban csak abban van véleménykülönbség a szakértők között, hogy 2008-ban vagy 2009-ben éri el Teherán ezt a célt.
A szavakra Irán esetében ma is érdemes odafigyelni. Alig egy héttel a brit katonák elrablása előtt az Ahmadinezsád elnökhöz közel álló Reza Fakr író az Iráni Forradalmi Gárda hetilapjában a következőt írta: „Rendelkezésünkre állnak az eszközök ahhoz, hogy elfogjunk egy csokorra való kék szemű, szőke hajú tisztet, és odavessük őket a harci kakasaink elé. Irán elég sok olyan emberrel rendelkezik, akik – ha kell – elérik Európa szívét, vagy amerikaiakat és izraelieket rabolnak el.” A világos beszédet néhány nappal később tettek követték. A Iráni Forradalmi Gárda parancsnokai csak annyit módosítottak a lapjukban megjelent programon, hogy amerikaiak helyett a jobban zsarolható Nagy-Britannia katonáit rabolták el.
A két hétig tartó iráni túszdráma közben a Perzsa-öbölben állomásozó amerikai hadsereg nagyszabású hadgyakorlatot hajtott végre, mely alapján sokan úgy vélik, hogy Irán elleni katonai támadásra lehet számítani, akár már április első felében. A válság másik kézzelfogható eredménye volt, hogy az olajárak újra a magasba szöktek.
Teheránban több száz diák tüntetést szervezett a brit nagykövetség előtt. A köveket dobáló tüntetők az 1979-ből ismert, „halál Nagy-Britanniára”, „halál Amerikára” jelszavakat kiabálták, valamint azt követelték a kormánytól, hogy száműzze az angol nagykövetet, és zárja be a követséget. Hétfőn az iráni hírügynökség bejelentette, hogy mindegyik katona beismerő vallomást tett, bár a videofelvételeken a britek hangja nem volt hallható. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök a világhatalmakat „arrogánsnak” nevezte azért, hogy nem kérnek bocsánatot; iráni tisztviselők pedig nemtetszésüket fejezték ki arra vonatkozóan is, hogy Nagy-Britannia az ügyet az ENSZ elé vitte.
A Biztonsági Tanács „súlyos aggodalmát” fejezte ki a vitával kapcsolatosan. Angela Merkel német kancellár közel-keleti látogatása során a jeruzsálemi Héber Egyetemen mondott beszédében felszólította Iránt, hogy bocsássa szabadon a foglyokat. Bush elnök pedig következetesen „túszok”-ként emlegette az elfogott katonákat. Margaret Beckett brit külügyminiszter azonban leszögezte, országa továbbra is nyitott a párbeszédre, és a válságot békés úton kívánja rendezni. (folytatás)
