2007.04.05., 2007. évfolyam, 14. szám
szerző: Bölcs István forrás: 168ra
cimke: vélemény
Na, ez az egyik legnehezebb. El sem tudják képzelni! Hogy ki mindenkinek voltam én már a kortársa, hajjaj, te jó isten, a puszta felsorolásukra sem volna elég ez az oldal, De tán még az újság sem.
Kortársnak lenni megterhelő feladat. Az ember mindent lát, és mindent közelről. Nincs kibúvó, nincs „ott sem voltam” meg „igazoltan hiányoztam” s effélék. Nincs szemérmes szemlesütés. Aki kortárs, az szemtanú, nem hitvány, gyönge báb. S aki szemtanú, az nem lehet vak, szemetlen, látnia kell, ami látni való. És azt is látni kénytelen, ami nem látni való, sőt egyáltalán nem való. Hanem egyenesen botrányos.
Kortársnak lenni megtisztelő feladat, és egyáltalán nem szabadon választott. Nem te döntöd el, hogy a felvilágosult II. Jóskánál akarsz-e kortárs lenni, esetleg Ferenc Jóskánál (aki új s újabb reformokkal rontott rá nemzetére, ha jól vettem ki Orbán Viktor szemrehányó szavaiból), vagy mondjuk Attilánál, a hunnál. Aki egyszerűen öltözött, de tisztán, amint arról a Demokratából értesülhettünk, meg aki az egyesült Európa gondolatának afféle nomád előfutára volt, maga alatt képzelvén el a dolgot (idézet ugyanonnan).
Nem tagadhatom el: biz kortársa voltam én a borzalmas tagságnak is, amely hol ilyen, hol olyan pártokba rendeződött, lett kisnyilasból nagy kommunista, és fordítva, aztán megint, és így tovább, amíg a kaleidoszkóp is el nem szédül. De ne csodálkozzunk e könnyed konvertibilitáson: ma már (kiművelt kortársként) tudjuk, hogy két ember genetikai állománya csupán egy ezrelékben különbözik. Azaz 999 ezrelékben mindenki azonos a szomszédjával. Valamint Árpád apánkkal és Kádár Jánossal, Dobzse Lászlóval és Matuska Szilveszterrel, Kun páterrel és Kohn bácsival. És ha ezek után azt mondjuk – kortársként -, hogy nem értjük: miképpen szakadhatott ez az ország két darabra, amikor 999 ezrelékben még az indiókkal és busmanokkal is azonosak vagyunk, nem beszélve a kiátkozott törpe pigmeusokról, akikkel szintén, akkor jogos a csóva. A fejcsóva. Mert hát ha ekkora a rokonság, akkor hogyan lehetne borzalmas a tagság? Nem úgy van-e, hogy mégis mindnyájan rokonok vagyunk? (Co. Móricz Zs.) Hinnék-e, hogy rokonunk az egész „politikai elit”? (És itt tapintatból eltekintek a bicskanyitogató, borzalmas névsorolvasástól.)
Kortársa voltam – itt-ott átfedésben – Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának is; no, az sem volt könnyű. Megismerkedésünkre is emlékszem. Tíz múltam, amikor a Magyar Kommunista Párt választási plakátjain feltűnt egy kerekre kihízott, nyakatlan fej. Könnyed kézzel verselte rá valaki: „Futort ettem, ilyen lettem.” Mint e költészeti élmény kapcsán kinyomoztam: a futor sertéshizlalásra alkalmazandó speciális táp vala. És most – még mindig kortárs-túlélőként – elképedten hallom, hogy Thürmer Gyula elkezdte feltámasztani a nyakatlan legendát, meleg és méltató szavakat ejtve Rákosi elvtársról, aki miatt pedig volt oka sírni ennek az országnak eleget.
Igaz, kortársa voltam az őrült rendszerek során az ugyancsak tömeggyilkos Szálasi testvérnek is, akinek csíkos zászlait a szittya fergetegek hordozták Kőbánya alsótól Nemesmedvesig (itt már futólépésben), és aki a Terror Házának jeles albérlője volt. Őróla azt fújták keresztbe álló szemű nyilas kortársaim: „Győzelemre visz majd a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc.” (Már a rím gyarló volta is előrevetítette a bukást.)
Ahhoz persze, hogy az ember emlékezni tudjon ilyesmikre, fontos, hogy kortársként megússza. Ha nem sikerült neki megúsznia (a Duna-partot, Újvidéket, Hortobágyot, Recsket, Kossuth teret stb.), akkor megszűnt kortársként létezni.
Pedig ugye kortárs jócskán s közelről látott balekot és mártírt, bajtársat, honfitársat, testvért, tagtársat, kartársat, sporttársat, elvtársat, polgártársat és (aztán fokozva) polgárt, panelprolit, magyart, aztán megint (széles karolással e szónoki mellre ölelve) embert, sőt újabban „plebejus polgárt” is (vakulj, magyar!). Látott sok kis lakájt a nagy Duna mentében. Kezelt ügynökkel, akiről nem tudta, sőt álmában sem tételezhette fel, és bizonyára kezelt olyanokkal is, akikről máig sem tudja, pedig haj-haj. Megcsodálhatta azokat a fiatal és demokrata, ambiciózus képviselőket, akik erejüket és eszüket megfeszítve vágytak Caligula császár lovának a státusára. Azt sajátították ki maguknak, s lettek hirtelen szenátorok. Érdekes idők.
Kortárs láthatta a rakodópart alsó kövén ülve, mint úszik el a dinnyehéj. Majd az országlakosok egy része. Majd maga az ország. Aztán láthatta, mint úsztatták fel-le a Szent Koronát ugyanazokon a habokon új habókosok. Megtapasztalhatta, hogyan praktikus államelnököt választani. („Hisz nyíltan dönt, ki ezer éve, magával döntve, mint a kéve, sunyít, vagy parancsot követ.”) S megfigyelhette, miképpen hazudott kereket a Magyar Köztársaság frissen megválasztott miniszterelnöke (nem a mostani, hanem az egyik előző) a megfigyelési ügyben. Nem unatkoztunk.
Voltak idők, amikor szinte csak ezzel vigasztalhattuk magunkat. Meg hogy kortárs nem lehet akárkiből. Erre születni kell. Hát mi beleszülettünk. Ha tetszett, ha nem. (Lehet itt valahol reklamálni?)
