A Teremtés könyvében szereplő ősi ígéret szerint születni fog egy ember, a jövő embere, aki az álnok kígyó fejét összezúzza, a rossztól az embert megszabadítja. A kereszténység legfontosabb ünnepének, a húsvétnak középpontjában ez a személy, a Békekötő áll, aki a jövőben nyugalmat hoz a földre, és a népek neki hódolnak. A türelmetlen emberiség régóta igyekszik saját választottjaival betölteni az űrt, amelyet Jézus hagyott a földön feltámadása és mennybemenetele után.
Jeruzsálem, az Olajfák hegye. Ahol a történet folytatódik
Volt, amikor politikai messiásokról kellett hinni, hogy ők nyerik meg a békeharcot. Ma inkább a szabad világ alapjának hitt szekularizáció és a közgondolkodást és közízlést meghatározó kultúra igyekszik megrendíteni a Jézusba mint feltámadott Messiásba vetett hitet, de még azt a tiszteletet is, ami általában az emberek részéről megnyilvánul Jézus mint szent, igaz és jó ember felé. Eddig a média általában megelégedett a keresztények vagy az egyház tekintélyének lejáratásával, illetve bibliaellenes előítéletek lelkekbe oltásával. A Krisztus utolsó megkísértése, A Da Vinci-kód és a Jézus sírja című produkciók új korszakot jelölnek: magát Jézus Krisztus személyét és művét támadják meg. A tartalmától kiüresített, céljában eltorzított húsvét békehőse immár bárki lehet.
Egyszer Jézus utasította tanítványait, hogy keljenek át a Genezáreti-tó túlsó partjára. A tanítványok erős ellenszélben haladtak, ráadásul besötétedett, a Mester pedig a fárasztó nap után a csónakban elaludt. Mikor vihar csapott le a tóra, a tanítványok kis csónakja megtelt vízzel, úgyhogy kiáltozni kezdtek. Ez a történet akár a kereszténység mai helyzetét is ábrázolhatja. Mintha az elemek összeesküdtek volna ellene, a kereszténység csónakja erős ellenszélben halad. A külvilág ellenséges eszmeáramlatokkal akarja feltartóztatni a semmi közepén, ahol már nincs part és földi támasz, a cél pedig még messze van. A víz és a csónak úgy aránylik egymáshoz, mint az erős többséghez képest a maroknyi kisebbség.
A történet még nem ért véget. Nem dőlt el, hogy a népek tengerén a víz-e az úr, ami bezúdul a hajóba, és ezzel elsüllyesztheti azt, vagy elcsitul-e az ellenszél, ami egyre csak hajtja a hullámokat a küldetést vállalókkal szemben.
Európa megválik a zsidó-keresztény gyökereitől, hiszen döntéshozói nem tartják fontosnak, hogy az EU alkotmányában bármilyen utalást tegyenek arra az örökségre, ami ezer éven át a kontinens arculatát és identitását formálta. Amit a politikai színtéren látunk, az az európai elvekről történő lemondás valami homályos békesség érdekében, amiből hiányzik a tartás és a jövőbe vetett hit, mintha Európa örökségében minden csak rút és szégyenletes volna, és nem lenne semmi előremutató, vállalható érték önmaga és a jövő nemzedékek számára. Az ünnep kiüresedését jelzi, hogy mi lett az EU-polgár hódolatának tárgya, mára már közösségi szinten: a hedonizmus. Az európai tömegek engedelmességre bírásának eszköze, a köznyugalomnak a záloga és a fejlődés motorja a folyamatos fogyasztás lett, egyfajta közös pótvallása e népeknek, ami szokásainkat is nagyban egyesíti. A húsvét többnyire az eszem-iszom ideje, a hipermarketeket ellepik a húsvétitojás-, húsvétinyuszi- és kiscsibe-motívummal díszített csokihegyek, és egész polcokat foglal el az alkohol – Európa kereszténység előtti pogány rítusainak dekorációvá szelídült mágikus kellékei. Maga a húsvét szavunk jelzi a szokások lényegét, hogy a nagyböjtöt követő időszakban az élvhajhászat töltötte ki az emberek szabadidejét.
Félelem és vád
A görög kultúra és a Biblia együttesen formálta azt a civilizációt, amely mélyen hisz az egyén szabadságában és boldogulásában, és amelynek kutató, igazságkereső szelleme megalapozta a természettudományos kutatást, és megteremtette a modern életvitel technológiai feltételeit. A felvilágosodás óta mégis él a tévhit, hogy a civilizáció áldásaiból részesedő tömegeknek már nem lesz szükségük vallásra, így az fokozatosan elhal. Heller Ágnes A zsidó Jézus feltámadásáról írt tanulmányában a közös örökség és a közösségi tudat nevében igényli a korábbi kizárólagosság feladását, és felveti egy új hellenizmus lehetőségét, amit elvárásnak is értelmezhetünk: „Létrejön-e egyfajta szinkretizmus a különböző keresztény vallások között? (…) Végül vajon a kölcsönös érdeklődés és tolerancia fogja-e felváltani egymás abszolút kizárását, a gyűlölködést és vádaskodást?” Heller szerint „ennek az új [ökumenikus] vallási identitásképzésnek – melyben bibliakutatók, történészek, filozófusok és teológusok vesznek részt – ma már nem a tudománnyal kell megharcolnia, hanem a fundamentalizmussal. Mások tehát a konfrontáció terei, mint ezelőtt. (…)
A vallásoknak a fundamentalista nyomásnak ellenállva kell nyitottságukat és ezzel párbeszédre való képességüket megóvniuk ahhoz, hogy hitelesen tudjanak kritikusak és ugyanakkor modernek lenni.” (folytatás)
