Egy autóst megtámadnak a tüntetők láncos bottal, mert az helytelenítette az utat lezáró módszert; a belvárosban hamis végzések jelennek meg a falon, amelyek a miniszterelnökre hivatkozva akarják kilakoltatni a lakókat; Dobrev Klára beszámol arról, hogy nemrég az utcán a kezébe nyomtak egy zsidók ellen uszító röplapot. Ez három infó az elmúlt hét hírei közül. (A harmadikat a miniszterelnök is elmondta a pénteki Times-ban.)
ViperaMindhármon érdemes elgondolkodni. Eszem ágában sincs a teljes kétségbeesésbe zuhanni e hírek hallatán, azt sem gondolom, hogy mindenki antiszemita a jobboldalon. De azt is el kell mondanom, hogy egy icipicit mégis aggasztanak ezek a dolgok. A kilakoltatás rémhírében szerepelt, hogy a kulcsokat le kell adni a Miniszterelnöki Hivatalban, erre sokan be is telefonáltak oda. Nem hitték el a hírt, de nem is voltak biztosak a hamisságában. Bizonytalanok voltak. A saját esetével kapcsolatban Dobrev Klárát nem az döbbentette meg, hogy létezik antiszemitizmus, hanem az, hogy ma már büszkén vállalják a gyakorlói.
A verekedés esetében a tüntetők le akarták fényképezni az autóst, az megütötte a fényképezőgépet, erre letámadták őt és autóját, a szélvédőt láncos bottal beverték. A „békés” demonstrálóknál viperát is találtak.
Az egész egy furcsa rémmeséhez hasonlít, amelybe még nem érkezett meg a mindent megoldó legkisebb királyfi. Persze nem is fog megérkezni soha, de sokan mégis ebben reménykednek. Tehát vannak várakozások és remények, de sok a csalódott és keserű alattvaló a királyságban: a vörösruhások a tönk szélére sodorták a kincstárt, János király emlékét egyre többen ápolják szeretettel. Van egy trónkövetelő is, aki merészen és vakon tör célja felé, kevés érdeklődést tanúsítva a realitások iránt. A jelenlegi udvarban nem látszik elég elszántság, de azért mennek előre. A trónt követelő csapat is megy előre. Rémhírek bukkannak fel egyre gyakrabban és bátorodnak fel egyre inkább az eddig többnyire lapuló gyűlölködők.
El kellene gondolkodni az udvarban és a trónkövetelő környezetében egyaránt azon, hogy miképpen csillapítsák le a kitörni készülő indulatokat. Még nincs ehhez késő, de egyre több a figyelmeztető jel. Ha a polgárok egymásnak esnek, ha a vipera lesz a fő konfliktust kezelő szerszám, akkor elfelejthetjük terveinket a modern Magyarországról. Jobban kellene érdeklődni a valóság iránt, szerintem ez a legfontosabb.
Kertész Imre írja egy helyen, hogy ő író, aki minden elméleti komolyságnál többre becsüli a tapasztalatot. Azt is írja ugyanitt egy értelmiségi típusról: „…a tapasztalat csak zavarja, mert a tapasztalat az, ami folyton kicsúszik a márkából és váratlan akadályokat gördít nagy céljai megvalósítása elé.” Jó lenne, ha a tapasztalat iránti érdeklődés megnövekedne elitünkben.
Bibó sokat írt az egymást erősítő kölcsönös félelmek csapdájáról, amelybe beleesett a 45 utáni magyar demokrácia. Akkor volt olyan meghatározó erő, a kommunisták, akik nem is akartak demokráciát, ezért ők örömmel sétáltak bele a csapdába. Ma más a helyzet.
Ki kellene lépni a fóbiák által motivált cselekedtek csapdájából, a félelemcsapdából. A politika legyen nagyobb részében a ráció, a tapasztalat uralmi területe, a politikai elit tehet ezért a legtöbbet. Közeledik a magyar szabadság legnagyobb ünnepe, egy szép tavaszi ünnep, egy hangsúlyozottan árpádsávmentes ünnep, egy piros-fehér-zöld ünnep. Ha fizikai értelemben nem is lehetséges a pártok közös ünneplése most még, de március tizenöt kiváló alkalom lenne így is arra, hogy az ország legalább a lélektani válságból kitörjön, megmarad úgyis a gazdasági baj.
Várom a méltó és mértéktartó beszédeket. Nem szeretném, ha láncos botok, rémhírek és uszító röplapok határoznák meg a hangulatot. Talán segít, ha leírom az idézett Kertész írás címét, jól jöhet az ünnepi beszédek írásánál. Cím: A fölösleges értelmiségi, A száműzött nyelv című kötetben – érdemes elolvasni.
