Forrás: MNO

2007. április 4. 16:07

MNO-összefoglaló – Udvardy Zoltán

„Számunkra a legdrámaibb mozzanat az ezeréves magyar állam összeomlása volt.” „Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája. Magyarország mintha visszaesett volna a hódoltsági korba.” Kovács Imre már sejtette, mennyire nehezen heverhető ki történelmünk talán legsötétebb, kerek 44 esztendeig tartó korszaka. 1945 tavaszán egymillió magyar lakost tartottak fogolytáborokban a szovjet megszállók.

„Ne számold a napokat, ne számold a mérföldköveket! Ne habozz! Ne csendesedjen dühöd! Gyilkolj” – e szavakkal fanatizálta a Vörös Hadsereg soraiban nagy példányszámban osztogatott írásában Ilja Ehrenburg a szovjet katonákat.

Kellett-e a biztatás nekik, vagy sem, de Magyarország kegyetlenül megszenvedte a rövid időn belül bekövetkezett második megszállást, amely – a trianoni határok között fekvő területeket tekintve – április első napjaiban, általános felfogás szerint 4-re (egyes források szerint még ezután is folytak harcok német csapatokkal az ország területen – a szerk.) az ország utolsó falvaiban is megtörtént.

„A kísértetvárosban, Hevesen őreink nyolcóránként váltották egymást. (…) A Kossuth Szálloda nagytermében lehettem, középen villanylámpa égett, s mintegy száz ember feküdt a csupasz padlón. Valóságos utcák képződtek foglyokból, ahogy két sorban lapultak egymás mellett, és a fejük összeért. Piszkosak, szakállasak, rongyosak és ápolatlanok voltak; amikor beléptem, felemelték a fejüket, tekintetükben az őrültek kétségbeesése és elborult értelme remegett. (…) Ez a Magyarországon harcoló II. ukrán hadsereg börtöne, vegyesen vannak itt mindenféle nemzetiségűek, katonák és civilek.”

Kalandfilmbe illő körülmények között került Kovács Imre, a fenti sorok szerzője a szovjetek által megszállt magyar területeken bejárt, hosszas kálváriájának első állomására. Magyarország megszállása című könyvében a népi írók táborának közismert tagja, (a koalíciós időszakban a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese) tanulságos élménybeszámolót ad mindkét okkupációról: szenvedő alanya volt ugyanis mind a német, mind a szovjet inváziónak.

Kovácsnak közismert németellenessége miatt szó szerint a német megszállás első órájától kezdve bujdosnia kellett; lélegzetelállítóan izgalmas emlékirataiban megírja, hogy a városból hazatérve azt észlelte: házuk előtt 1944. március 19-én géppisztolyos SS-katonákkal megpakolt autó várta őt. Kovács, aki Bajcsy-Zsilinszky Endrével részt vett a német megszállókkal szemben megszervezett ellenállásban, s hajszál híján úszta meg a kivégzést, társaival 1945 elején szökött át az oroszok által már ellenőrzött területekre, hogy a németek által megszállt országrészben működő Felszabadítási Bizottság nevében összeköttetést keressen a magyar hatóságokkal.

A szovjet hatóságok automatikusan kémként, „partizánként” kezelték, így Kovács különféle, az ország területén létrehozott rabtáborokban, illetve a táboroktól táborokba hajtott fogolymenetekben sínylődött. Időnként kihallgatásra vitték, megpróbálták rákényszeríteni, hogy vallja be: angol kém. Azt, hogy egyáltalán túlélte kálváriáját, bátorságának köszönhette: Gödöllőn megszökött, mielőtt a hatalmas, főleg a Pesten elfogottakat összezsúfoló fogolytáborba értek volna vele.

Kovács írja le: „Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája. Döbbenetesen befejeződött valami, amit visszahozni, visszacsinálni nem lehet. (…) Nemzeti fejlődésünket gyakran megszakították drámai események (1241, 1514, 1526, 1848-49, 1918-19), anélkül azonban, hogy menetét és jellegét megváltoztatták volna.”

Most viszont megváltoztatták. Az iszonyatos trauma mellett, ami nemcsak az jelentette, hogy a fegyveres megszállók minden járókelőt kiraboltak, minden háztartásba betörtek, kislányoktól az öregasszonyokig nők tömegeit erőszakolták meg, agyonlőve a tiltakozó hozzátartozókat, hanem a magyar történelemben eddig példátlan módon az országot kiszakították az európai vérkeringésből.

A szovjet történetírás később Budapest és Magyarország elfoglalásáról írt; szó sem esett arról, hogy bárki „szabadítani” akarna. A beözönlő, hordaszerű hadsereg ugyan kiszabadított fogságából olyanokat, akiket származásuk vagy nézeteik miatt az előző, zavaros időszak keretlegényei vetettek oda; ám e pozitív szerepet azonnal „árnyalja”, hogy a lakosság szinte teljes egészét ellenségként kezelték; Kovács becslése szerint egymillió embert tartottak fogva Magyarországon a minden általuk megszállt területen azonnal felállított rabtáborokban az új hódítók.

Az április 4-i megszállás jellemző mozzanata volt báró Apor Vilmos győri püspök vértanúhalála: a keresztény magyar állam elestét is jelzi, hogy a főpap nem sokkal korábban, április 2-án halt bele lőtt sebeibe egy szovjet katona „jóvoltából”. A győri Püspökvárban, a Káptalandomb alatti pincerendszerben mintegy 400 menekült zsúfolódott össze a szovjet invázió napjaiban. A korábban németek és a szálasista keretlegények elől bujdosó zsidókat bújtató Apor most megszervezte, hogy a nélkülözők számára gulyáságyúk biztosítsák a pincékben a túlélést, dinamók pedig a világítást arra az esetre, ha a város áramszolgáltatása szünetelne. Amikor részeg orosz és ukrán katonák nőket követeltek fegyvereikkel hadonászva, a püspök személyesen utasította ki őket a pincéből. A martalócok távoztak ugyan, ám egyikük visszafordult, és géppisztolyával végigkaszálta a helyiséget. Ekkor szenvedett halálos sérülést Apor, aki néhány nap múlva hashártyagyulladásban vesztette életét.

Április 4.: egy megszállás kezdete, amely egy másik megszállást váltott fel; egy korszak kezdete, amikor -mint azt Faludy György is megírta Kádár Jánoshoz címzett versében – egy országot toltak vissza Ázsiába.

Források: Kovács Imre: Magyarország megszállása