Népszabadság * Gyurgyák János * 2007. április 4.
Minden általam ismert statisztika, saját tapasztalatom, valamint könyvkiadó kollégáim ugyanarról a megállíthatatlannak látszó folyamatról számolnak be. A KSH szerint 2005-ben a tudományos címek száma az előző évi felére (!) csökkent.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülésének statisztikája azt mutatja, hogy a tudományos és szakkönyvek forgalma az elmúlt három évben (miközben az általános könyvforgalom valamelyest nőtt) jelentősen, mintegy 2,5 milliárd forinttal csökkent, s az utóbbi évben a szakkönyvek száma ezerrel (!) zsugorodott. Az átlagos példányszámok a tudományos művek esetében ezer, a szakkönyvek esetében ezerötszáz alá estek. Ezek a számok egyértelműen azt mutatják, hogy financiális értelemben megrendült a magyar könyvkiadó szakmának ez a része. Magyarul: piaci alapon nem érdemes ilyen kiadványokat kiadni és forgalmazni, mert ezer-ezerötszáz példány alatt – a jelenlegi árak mellett – e művek veszteségesek. Végső soron ez az igazi oka a visszaesésnek. Ezen könyvek nagy részénél fel sem merül a kockázat kérdése, ugyanis holtbiztos a bukás. Ezek után két logikus kérdést kell feltennünk: 1. Ki fizeti most már a révészt? 2. Ki az az ostoba fajankó, aki ezek után sem hagyja el a süllyedő hajót? Az első kérdésre viszonylag egyszerűen lehet válaszolni: ma senki sem akarja megfizetni a révészt, sem az olvasók (akik alapvetően mást olvasnak, ha olvasnak egyáltalán), sem a könyvtárak (Amerikában a miénknél tízszer magasabb ár mellett mindig akad kétszáz könyvvásárló könyvtár, nálunk negyvenezer forintos szakkönyvet a könyvtárak nem tudnak vagy nem hajlandók megvenni), sem a gazdasági elit (számukra marketingszempontból nem elég jó termék az alacsony példányszámú tudományos könyv), sem a civil szféra (ők maguk is támogatásra szorulnak), sem a kultúrpolitika (ha ugyan létezik nálunk egyáltalán ilyen). A második kérdésre sokkal nehezebb őszinte választ adni, ugyanis egyrészt senki sem szereti bevallani magának, hogy itt az út vége, s amit eddig csinált, nos, az senkit sem érdekel… Másrészt kollégáimat sem szeretném megsérteni, akik még mindig hisznek abban, ami éppen most hal meg a szemünk előtt. A hit mellett mellesleg ezek a kiadók (Argumentum, Atlantis, Balassi, Enciklopédia, Gondolat, Medicina, Napvilág, Mezőgazda, Typotex stb.) az elmúlt másfél évtizedben európai szintű felsőoktatási és tudományos könyvpiacot teremtettek. A piac szót kétszer aláhúznám, hiszen a magyar kultúra területén ez az egyetlen szakma, amelyet a politika teljes mértékben piacosított, bár kezdetben bőséges alapítványi támogatást ígért. Ennek utolsó állomása a napokban csendben, fű alatt felszámolt ún. felsőoktatási tankönyvpályázat volt. (A Nemzeti Kulturális Alap ún. könyvtámogatási programja blöff, szemfényvesztés, a kulturális kormányzat rossz lelkiismeretének megnyugtatása, a mit sem sejtő társadalom képmutató becsapása, végül a könyvkiadók egymásnak ugrasztása. A tájékozatlan olvasók általában nem tudják, hogy a könyvszakma többet fizet be kulturális járulék formájában, mint amennyit visszakap. Mint a támogatottak egyike, azonnali megszüntetését kérném, természetesen az általunk befizetett egyszázalékos járulékkal együtt!) Ha piac, legyen piac! De halkan szeretném felhívni a döntéshozók figyelmét arra, hogy fordítva ülnek a lovon. Nem tudományos, ún. piaci könyvet ugyanis nem olyan ördöngösség kiadni (nincs három korrektúra, lábjegyzetek, illusztrációk, ábrák, táblázatok, görög és egyéb mellékjelek, tárgy- és névmutatók stb.), még ha garantáltan magas példányszámokról ebben az esetben sem beszélhetünk, de itt legalább létezik értelmes kockázatvállalás. De hát akkor ki fogja kiadni a tudományos könyveket? Na, ez itt a kérdés!
Míg a helyzetértékelésben valamennyire biztosnak érzem magam, a válaszadásban már korántsem vagyok ilyen határozott. Az első válasz kézenfekvő: nem is kell magyar nyelvű könyvkiadás. Aki tudományt akar művelni, írjon angolul, esetleg németül vagy franciául. Aki pedig ilyen könyveket akar olvasni, tanuljon idegen nyelvet, s vegye meg azokat a fenti nyelveken. De ha nincs magyar tudományos nyelv, akkor nincs magyar nyelvű felsőoktatás sem. Vesszen tehát ez is.
De vajon fel vagyunk-e készülve arra, hogy a magyar konyhanyelvvé válik? S akkor valakinek be kell jelentenie, hogy a reformkori nagy nemzeti projekt momentán nem időszerű, se Széchenyi, se Kossuth, se Eötvös. De akkor fel kellene világosítani miniszterelnökünket is arról, hogy víziója a tudásalapú magyar társadalomról, paszszé. Most ugyanis az a szomorú helyzet, hogy mindez csak – jobb esetben – a realitásokkal nem számoló álmodozás, roszszabb esetben meghökkentő tájékozatlanság.
A második megoldás is kézenfekvőnek tűnik: minek is kell nekünk a könyv? Ott az internet, pakolja fel mindenki a kéziratát szabadon oda. Ez rendben is van. De ismét csak csendben megkérdezném azoktól, akik ezt gondolják: láttak már szerzői kéziratot? Továbbá, jól hangzik a teljes – kiadóktól mentes – szabadság, csakhogy az angol nyelvterületen korlátlanul felrakott versek (vagy inkább versszülemények) egyszer már káoszt okoztak. Fel kell tehát fedezni az internetes kiadókat. De most megint csak ugyanoda jutottunk vissza: ki fizeti a – most már internetes – révészt?
A harmadik válasz már nem ennyire egyértelmű: az olvasók tartsák el a könyvkiadást! Ez lenne leginkább rendben. Csakhogy ilyen könyveket – lásd fent – sehogy se akarnak olvasni. A magyar társadalom többsége egyáltalán semmit se akar olvasni, inkább tévézne még egy kicsit. A baloldali olvasók (talán nem döbbentem meg túlságosan ezzel a Népszabadság olvasóit), akik eddig jobbára – bizony, kedves konzervatív barátaim! – eltartották ezt a szférát, szép lassan elpárologtak. Senki sem tudja, hova tűntek, s léteznek-e még egyáltalán. Ma inkább a jobboldal olvas könyveket, csakhogy nincs az a sumer-magyar rokonság (a hunokról és Csaba királyfiról már nem is beszélve), édes Erdély, itt vagyunk, Tarnapolból indult és csatolt részei, hungarista baromságok tömkelege, sámánizmus és új pogányság (Szent István országában!), amit – fájdalom – ez az olvasói réteg be ne venne. A negyedik megoldás se működik – sajnálatosan. Nincsenek ugyanis Széchényi Ferencek, s nincsenek Kornfeldek se, továbbá Bethlen István se él már (sajnos!), aki leszólna nekik…
Egy szó, mint száz – s ez az igazi fájdalom! – marad az állam. Ez mind közül a legrosszabb megoldás, de pillanatnyilag nincs más jelentkező. Most azonban az államnak nincs pénze, igaz, az Állami Operaházra fordított pénz harmadából (a filmes pénzek ötödéből) az egész tudományos könyvkiadást (sőt még a szépirodalmit is!) szanálni lehetne a piacbarát skandináv modell szerint. De a filmes lobbi erős (a színháziról nem is beszélve!), s ahogy szűk baráti körben egy kultúrpolitikus bevallotta, őt az egész magyar kultúrából két dolog érdekli igazán, ne legyen túlságosan nagy ricsaj és botrány, továbbá őt és pártját négy év múlva is megválasszák. Ez érthető s legalább őszinte álláspont!
1877-ben, egy a mainál sokkal kevésbé válságos időszakban Hóman Ottó (Hóman Bálintnak, a későbbi kultuszminiszternek az édesapja) a következőket írta: „amely nemzet nem emancipálja magát tudományos irodalom tekintetében a külföld alól, az annak szellemi rabszolgája marad.” Mindenfajta indulat és vád nélkül, de a reménytelennek tűnő helyzet fölött érzett szomorúsággal és némi rezignációval kérdem (nem a szó mai, hanem 1848-as értelmében) a felelős kormányzattól, továbbá a ma (még!) uralkodó politikai és gazdasági elittől, a rendies előjogait védő Akadémiától, végül pedig a szétesett, szerepét betölteni és felelősségét felfogni képtelen értelmiség színe-javától: valóban ezt akarjuk?
A szerző az Osiris Kiadó főszerkesztője
