Forrás: 168 Óra

2007.03.30., 2007. évfolyam, 13. szám

forrás: 168ra

cimke: glóbusz

Különös ősze volt, és különös tavasza van Magyarországnak: nagygyűlések, tüntetések és utcai csaták „színezik” mindennapjainkat. Munkatársaink arról számolnak be, miként is reagál erre a nagyvilág.

Németország

Fotó: Kovalovszky Dániel Először Seppi, az autószerelő-inas véleményét hallottam. A téli gumik lecserélése közben mondta, hogy az utazási iroda tanácsára nem a Bakonyban, hanem valahol Romániában tölti barátnőjével a húsvéti szabadságot, „mert Magyarországon bizonytalan a helyzet”. Nem tudom megítélni, mennyire általános ez a reakció. Tény, hogy a berlini belügyminisztérium honlapján megjelent a tanács: „Aki teheti, kerülje Magyarországot a zavargások miatt.” Egyébként több fapados légitársaság már az őszi felfordulás után beszüntette budapesti járatát.

Ez az alaptalan félelem el fog múlni. Talán már a nyárra. De attól tartok, hogy egy másik, ennél sokkal veszélyesebb érzés maradandó lesz. Az, hogy Magyarországon – a németek számára a régió legrokonszenvesebb országában – a demokratikus berendezkedést kérdőjelezik meg egyesek. Hagyományos demokráciákban hasonló rendbontások fel sem vetik a társadalmi berendezkedés veszélyeztetésének lehetőségét. Nálunk igen. Mi tudjuk, mert tudni akarjuk, hogy az aggodalom túlzó. De létezik, számolnunk kell vele.

A német közvéleményben, sajtóban az utóbbi hónapok során fokozatosan alakult ki az érzés, hogy Magyarországon veszélybe kerülhet a demokrácia. A ZDF egyik riportműsorában hangzott el a vélemény, hogy „a magyarok ezúttal nem örömteli várakozással, hanem félelemmel tekintenek legkedvesebb nemzeti ünnepük elé”. A félelem jogos voltát látszott igazolni a Mazsihisz elnökének tanácsa, hogy március 15-én a zsidók maradjanak otthon, ne menjenek ki az utcára. Aztán az ünnep napján a MIÉP nagygyűlésén felléphetett és beszédet mondhatott a több európai országban persona non gratának minősített, holokauszttagadó David Irving. (Stuttgarban ugyanezen a napon, március 15-én ítélték harminchavi börtönre holokauszttagadásért Germar Rudolf kémikust.) Ijesztően hatott „a magyar győzelemre született nemzet” kifejezés felbukkanása. (Ezt Hitler mondta a németekre.) Aztán jött a nyilasokra emlékeztető, árpádsávos zászlók alatti felvonulások, tüntetések híre. A nevetségességbe torkolló nacionalizmust jelezte a Tárki közvélemény-kutatásának eredménye is (a legtöbb német médium közölte), amely szerint a magyarok 68 százaléka „ellenzi a pirézek bevándorlását”. Németországban két szó van, amire igen érzékenyen reagál a társadalom: antiszemitizmus és nacionalizmus. Mindkettőt egyre gyakrabban emlegetik velünk kapcsolatban.

Aztán Orbán Viktor személye került előtérbe. Értetlenséggel fogadták, hogy „vasfüggönynek” nevezte a Parlament védelmére épített kordont. „Hányan haltak meg a kordon mellett? – kérdezte egyik ismerősöm. – Azt, hogy az Európát fél évszázadon át kettéválasztó vasfüggöny mentén sok ezren, tudnia kellene Orbán úrnak is.” És amikor a Fidesz-képviselők az elnök vezetésével lebontották a kerítést, s ezt maguk is törvénytelen aktusnak nevezték, erősödtek a hangok, hogy baj lehet a demokráciaértelmezéssel ott, ahol a törvény alkotói maguk szegik meg azt, és még büszkék is rá. Orbán beszéde március 15-én, amelyben az utolsó alkotmányos próbálkozásnak nevezte a népszavazást, és utána kilátásba helyezte a kormány „elzavarását”, végleg árnyékot vetett az ellenzék vezérének demokratikus elkötelezettségére.

Ezek az események váltották ki azokat a kommentárokat, amelyek szerint Orbán „a tűzzel játszik”, amikor olyan kijelentéseket tesz, amelyeket felhívásként értelmezhetnek az utcai terrorra (konzervatív Die Welt), vagy hogy a magyar ellenzék vezére „részeg huligánokkal szövetkezve akarja aláásni a demokratikus választások eredményét” (liberális Süddeutsche Zeitung). Az csak nálunk okoz meglepetést, hogy a konzervatív lapok is ilyen határozottan, keményen lépnek fel a demokrácia védelmében mindenféle nacionalizmussal, antiszemitizmussal szemben. Ebben a kérdésben eltűnnek a napi politikai ellentétek, nincs konzervatív, liberális, szocialista újság, csak demokrata vagy antidemokrata van. És ez Európa konzervatív politikusaira is vonatkozik. Egyre határozottabb formát ölt elhatárolódásuk Orbántól. Angela Merkel utalása legutóbbi interjújában a populizmus veszélyére csak egy jel. Beszédesebb, hogy egyetlen jelentős nyugat-európai konzervatív politikus sem fogadta el a Fidesz meghívását legutóbbi kongresszusára. Ez nemcsak Orbánék tekintélyének árt, hanem az országénak is.

És van még valami, ami német ismerőseimmel folytatott beszélgetéseimben újból és újból felmerült: „Hol voltak március 15-én az erőszak ellen akár csak megjelenésükkel állást foglaló magyar demokraták?” Ha Németországban utcára mennek a neonácik, rendre kétszer-háromszor annyi ellentüntető jelenik meg. Már csak azért sem volt jó válaszom, mert sokadmagammal és is elmentem (elmenekültem?) Budapestről. Meg sem álltam Münchenig. Egyedül hagytuk Demszky Gábort az állításával, hogy „mi vagyunk többen”.

Kasza László

(München)

Franciaország

Ritkán szerepel Magyarország a két vezető francia tévé esti híradójában. Múlt szeptemberben és októberben többször láthattunk riportokat az MTV-székház ostromáról, az utcai zavargásokról vagy a Kossuth téren létesített „hazafias vadkempingekről”. Néhány nappal ezelőtt pedig a tévék néhány gyorsképet sugároztak a március 15-i randalírozásról, de csupán a „futottak még” hírek végén.

Egy bizonyos: Magyarországot itt szeretik és becsülik, de igen kevesen értik, ami mostanában arrafelé történik. Kevés az érdeklődés, és kevés a szakszerű tájékoztatás (ami persze egy másik történet). Ebből következik, hogy szép számmal akadnak olyan franciák, akik a helyzetismeret hiányában aggodalmaskodnak, és a múlt őszi események megismétlődésétől tartanak. Akár szeretik a Gyurcsány-kormányt, akár nem. Ennek pedig egyik veszélyes következménye lehet a jelenleg kitűnő országimázs romlása.

Köztudomású, hogy a Párizs és Budapest közötti kapcsolatokra egykor milyen negatív hatással volt Trianon. A kép változásában nagy szerepet játszott a második világháború. A francia ellenállási mozgalomban nagyszámú magyar önkéntes vett részt, és legalább annyi német internálótáborokból megszökött francia hadifogoly kapott menedéket Magyarországon. Az igazi „áttörés” 1956-ban történt, amikor a forradalom leverését követően több mint tízezer menekült talált új otthonra Franciaországban. Többségük integrálódott. És jórészt nekik köszönhető, hogy évről évre erősödtek a bilaterális kapcsolatok.

Francia részről a hatvanas évek közepétől növekvő rokonszenv kísérte a magyarországi liberalizálódási folyamatot. A ma már jórészt hozzáférhető külügyi iratokból tudjuk, milyen fontosságot tulajdonított Budapestnek a politikai véleménykülönbségek ellenére a párizsi diplomácia. Nem véletlen, hogy 2006 őszén Párizsban és tucatnyi nagyvárosban általános érdeklődéssel kísért és pozitív sajtóvisszhangot kapott összejöveteleket rendeztek a forradalom 50. évfordulója alkalmával. Hangsúlyozandó: ezeken a franciaországi magyarok egységesen vettek részt. Akarva-akaratlanul példát mutattak az otthoniaknak: nagy kérdésekben együtt tudnak szerepelni anélkül, hogy bárkit is politikai nézetei feladására kényszerítenének. Ezt úgy hívják, hogy demokrácia.

Thomas Schreiber

(Párizs)

Ausztria

Ausztriában feltétel nélkül, töretlenül rajonganak a magyarokért. Felderülnek az arcok, ha meghallják a hamisítatlan magyar akcentust, s nincs osztrák, aki ne igyekezné kierőltetni magából azt a néhány magyar szót, amit az idők folyamán felszedett. Nem kevesen otthonról hozzák csekélyke tudásukat: a legtöbb valóban barátságos osztrákról hamar kiderül, hogy felmenőjének a családjában akadt magyar beütés. A burgenlandiak többsége pedig eleve magyar környezetben nőtt fel, játszótársa, iskolai padtársa révén ráragadt egy-egy szó, amit aztán szívesen és viccesen használ is.

Aki élvezője e kiváltságos helyzetnek, óhatatlanul elkezd töprengni az okokon. Közrejátszanak a monarchiás emlékek, az, hogy már a soknemzetiségű birodalomban is eszesebbnek, kreatívabbnak, ügyesebbnek tartották a magyarokat, mint a többieket. Ezeket a tulajdonságokat ma sem vitatják el, s ha mindez párosul is az errefelé ritka slendriánsággal, nem mindig pozitív csalafintasággal, ez még belefér a „könnyed bohémság” kategóriájába…

Mindez ezernyi könnyebbséget jelent az Ausztriában boldogulni akaró magyaroknak, s nemcsak az EU-belépés óta. A lakáshirdetés rideg, „csak belföldieknek” kitétele soha nem vonatkozott ránk, barátságos ügyintézésre, mosolyra számíthatunk a legbürokratikusabb hivatalban is. Ezzel aztán persze vége. Munkavállalási engedélyre pusztán magyarsága miatt senki nem számíthat, igaz, a kellő jogosultságot felmutató magyar származású pályázót előnyben részesítik, s ez nemcsak érzelmi kérdés, hanem a képességeibe vetett bizalom jele is. A munkavállalási tilalom ellenére nekünk csöndben nyitnak hátsó kapukat, „kétoldalú megállapodás” felirattal.

Az „56-os segítségnyújtás még elméletben sem ismétlődhetne meg – nemcsak azért, mert ilyen helyzet elő se fordulhat, hanem mert azóta az osztrákok is jobban meggondolják, megosztják-e bárkivel is megsokszorozódott javaikat. Imázsunknak azonban sajátos alkotóeleme, hogy ez a bizonyos „56-os nagyvonalúsági hullám beépült az osztrák nemzeti büszkeségbe – hiszen bizonyítja, milyen önfeláldozóan adakozó (volt) ez a nép. Az idősebbeknek szinte kivétel nélkül van emlékük a hősi napokról, s az érintett magyarok készséggel tanúsítják: ezeket nem csak az idő szépítette meg. Ráadásul az akkor befogadottak – már akik itt maradtak – többnyire igazolták a bizalmat.

Az érzelmekre ugyan nem hatnak, de a kétségtelen rokonszenv jegyében aggódva figyelik a Magyarországról érkező legfrissebb – s nem túl megnyugtató – híreket. A kiváltó okot nemigen értik: a „hazugságbeszéd” itt inkább tetszést aratott. Mert – vélik Ausztriában – a politikusok mind hazudnak, végre akadt egy, aki bevallotta, és jelezte: ő maga felhagy ezzel a szokással. Itt egyébként az ingerküszöb magasabb, a szomszédos Németországból avagy éppen Dániából, Görögországból is ömlenek a riasztó jelentések, s Ausztria sem az a nyugodalmas, sztrájk- és tüntetésmentes ország többé, mint évtizedeken át. A budapesti utcai csaták borzolják a kedélyeket – nem is beszélve az itt egyáltalán nem szalonképes rasszista, antiszemita felhangokról. Mindezt nem próbálják a túl fiatal demokrácia számlájára írni. Itt eltérő a demokráciafelfogás avagy az emberi jogok értelmezése. Vannak korlátok, mindenki jól felfogott érdekében, s bizonyos tilalmak – törvénybe iktatott – érvényesítése az itteni szemlélet szerint nem sért jogot. Hogy a parlament körbekerítése és védelme a huliganizmussal szemben miért kelt felhördülést, nem is értik: a bécsi tüntetők a törvényhozás szentségét axiómának tekintik, s az épület megközelítésének tilalmát betartják.

A forrófejűnek minősített magyarokat az utca embere kevésbé ítéli el némi hőzöngésért, mint a sajtó, amely mellesleg huligánoknak nevezi a huligánokat, s szélsőjobboldalinak a cigányozókat, zsidózókat. A befektetők – nincsenek kevesen – nem túl izgatottak: majd elmúlik ez az időszak. Őket inkább a jogbiztonság hiánya zavarja, az érthetetlen újabb adók. Többségük azonban új beruházásra amúgy se gondolt, van már elég cég és vállalkozás „ott lent”, mennek keletebbre, délebbre, mert az kifizetődőbb. Ha persze az Ausztriában holokauszttagadásért elítélt és bebörtönzött David Irving eleget tehet a magyarországi meghívásnak, az nehezen bocsátható meg: legutóbb az osztrák református egyház kérte ki magának a szélsőjobboldali magyar református lelkész ténykedését, barátkozását a történelemhamisító angollal.

De hogy a magyarok imázsa úgy általában csorbát szenvedne, az nem mondható. Distinkció is van a világon, s az osztrákok nagymesterei a magyarázkodásnak, mentegetésnek. Más kérdés, így lesz-e mindig. Avagy nem nagydobra verve, a kulisszák mögött, úgy „osztrákosan”, szépen, lassan, egyszer csak elkopik ez a dicsfény.

Szászi Júlia

(Bécs)

USA

Itt nem pontosan értik, hogyan hívhatták meg David Irving holokauszttagadót a magyarság nagy ünnepén. A Chicago Tribune március 18-án adott elképedésének hangot, majd Schmidt Máriához, a Terror Háza igazgatójához fordult magyarázatért. A magyarok még mindig a második világháborút vagy a hidegháborút vívják – nyilatkozta a történész.

Itt nem pontosan értik, hogyan hívhatták meg David Irving holokauszttagadót a magyarság nagy ünnepén (Fotó: Simon Márk) A magyarok jó hírét az „56-os forradalom öregbítette. René Magritte híres képén egy pipa alatt azt hirdette a felirat, ez nem egy pipa. Az „56-os forradalomra egy hirdetés emlékezett a Times Square épületeinek csúcsán azzal, hogy ez nem egy mozi. Nem is az, hanem egy hirdetés a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatójának elmeszüleményéből. A hirdetés ára dollárban százezres nagyságrendű volt. Kiötlője azt nyilatkozta, hogy egy kicsit ironikusan szeretne emlékezni. „Azért az nagy dolog – mondta az Indexnek -, hogy borzalmas ruhákban járó zombi emberek egyszerre fegyvert ragadnak, és életüket áldozzák egy absztrakcióért. És hát „56-ra akár büszkék is lehetünk.” Akár. A plakáthely bérlőinek fogalmuk sem volt, ki van a képen. A New York Times 2006. október 6-i számában derítette ki, hogy Legendy Károly szerepel rajta, „56-os menekült, akinek a fia most Bagdadban szolgál. A napilapban Legendy azt nyilatkozta, hogy az „56-os forradalom szabadságharcát az iraki háború folytatja. Ezért érdemes volt mozizni a Times Squaren…

Oscar-díjat szerettünk volna egy rövidfilmnek. Mindenki sajnálhatja, hogy nem kaptuk meg, holott egy miniszteri különkeret huszonhétmillió forintja bánja. Los Angelesben ebből külön főfoglalkozású publicistát szerződtettek az animációs filmnek, hirdetéseket vettek a szaklapokban. Mindez kevésnek bizonyult – feltehetően azért, mert mire a stáb megérkezett, a szavazatok javát leadták.

Az anyaországból induló kezdemények a magyar kultúra képviseletére gyámoltalanok, hatástalanok. Amerikai magyar évre készülnek, ideje lenne tehát reálisan felmérni a terepet. A Magyar Kulturális Központ weblapja a világháló legüresebbje. A legolvashatóbb rajta a kivitelező költségvetése az intézet felújításáról. Négy ajtó és a megfelelő kilincs stb. A többi titkos és csak jelszóval elérhető. Rejtelmes okokból egy Üvegzseb rovat is ott díszeleg a weblapon – ugyan miért? Talán aktuális?

Az Országgyűlés elnökét sem készítették fel kellőképpen amerikai látogatására, melynek eredményességéről a honi sajtó tájékozatlanul tájékoztatott. Beutazási vízumügyekről nem az Országgyűlés elnökének tiszte tárgyalni. Minderről senki sem tudhat többet, mint a páratlanul felkészült nagykövet, Simonyi András. Lehet, hogy éppen őt nem kérdezték?

Ám a magyarság spontán jelenlétét, kultúrájának természetes kisugárzását a honi kétbalkezesség sem fojthatta el.

A magyarság „56-jának dicsőségét szolgálta Gáti Károly professzor magyarul is olvasható könyve. A teljes elismerést kollégájától, a Columbia professzorától, Deák Istvántól kapta a New York Review of Booksban. Mértékadó forrás egy mértékadó, jelentős történésztől.

A Time International február 19-i számában interjút közölt Kertész Imre Nobel-díjas magyar íróval. Bölcs és rezignált nyilatkozata túllép e mai kocsmán. Soraiban ott a hitvallás a nyelvről, amelyen ír.

Valójában reális képet alkotnak a magyarságról az Egyesült Államokban. Tekintélyben vitathatatlanul az elsők között van Tom Lantos rangidős demokrata a kongresszusban. Egy élet munkájával szolgálta régi és új hazáját. Gáti, Deák vagy éppen Szelényi Iván vitathatatlan tekintély, nevük hallatán mindenki a küldő kultúrára kapcsol. Márai ott van a nagyobb könyvesboltokban.

Nem hamis a kép. Magyarországon ez a vízválasztó: David Irving vagy Kertész Imre, demokrácia vagy demagógia? A New York Times a Kossuth teret mutatja képen, a rendőröket, amint bontják a biztonsági kerítést. A hírügynökségek azonban máris jelentették a rendbontás új telepeseit. A zavargások hírei kikezdik a valóságos forradalom örökségét, hitelét.

Ungvári Tamás

(Los Angeles)

Anglia

A legtöbb brit hallotta, hogy a golyóstoll feltalálója magyar volt, tudja, hogy a magyar csapat verte meg az angolokat 1953-ban, ismeri a Rubik-kockát, és olykor az étteremben gulyást rendel (amely persze nyomokban hasonlít csak a magyarra). Bartókot és Kodályt csak azért nem említem külön, mert ők már közös európai kultúrkincsnek számítanak. Míg az átlagember többnyire még mindig Puskás nevét köti Magyarországhoz, a komolyzenét értő és értékelő britek rajonganak Schiff Andrásért, Kocsis Zoltánért és a Fesztiválzenekarért, az edinburghi nemzetközi kulturális fesztivál és a londoni PROMS koncertsorozat programjából nem hiányozhatnak Ligeti, Kurtág és Eötvös Péter művei, Bozsik Yvette-nek és Tar Bélának kifejezetten kultusza van a szigetországban – és a sort még hosszan folytathatnám.

1946-ban még csak George Mikes, a tiszteletbeli britté vált humorista tollából olvashattak a magyarokról – ma már sokuknak személyes élményei is vannak Magyarországról. Igaz, ezek az élmények széles skálán mozognak.

Mert van, aki a Sziget koncertjeiért kerekedik fel, és van, akit csak a legénybúcsú és az olcsó lerészegedés lehetősége csábít Budapestre.

Utoljára 1956-ban került Magyarország a britek figyelmének középpontjába: őszinte szeretettel, jóindulattal és segítőkészséggel fogadták a menekülteket. Aki akart, egyetemre mehetett, többségük szinte azonnal munkát kapott. Beilleszkedtek, el- és befogadták őket, megbecsült tagjai lettek a brit társadalomnak. Olyan esélyt kaptak, ami később, más országok hasonló tragédiáinak nyomán, azok áldozatainak már nem feltétlenül jutott osztályrészéül.

Az „56-os menekülthullám volt jórészt az oka annak, hogy a britek jóindulattal és megkülönböztetett figyelemmel tekintettek a magyarokra. Nos, ez a „különleges státus” szűnt meg részint az uniós csatlakozással, az „56 óta felhalmozott erkölcsi tőke pedig a tavaly őszi zavargások után tovább fogyott. A britek szemében ezzel Magyarország elvesztette a „bezzeg” státust, a kivételezett szerepet, immár nem a biztonság megtestesítője, beolvadt a közép- és kelet-európai térség egészébe. A zavargások, amelyekkel Magyarország (ha csak pár napra is) a lapok címoldalaira és a híradók élére tudott kerülni, bebizonyították, hogy a bizalmat felépíteni évekig tart, elveszteni egy perc alatt lehet. Azóta a gazdasági és politikai elemzések már nem önállóan, hanem mindig a nagyobb összefüggések, folyamatok keretében mint Közép- és Kelet-Európa részéről szólnak Magyarországról is. (Egyébként nem olyan lesújtó hangnemben, mint azt némely orgánum a magyar olvasókkal elhitetni szeretné.)

Hogy végül is milyennek látják Magyarországot és a magyarokat a britek? Erre a kérdésre azért is nehéz válaszolni, mert amíg szinte teljesen a magyarokon múlott, milyen képet alakítanak ki magukról, addig nem tudtak vagy nem akartak élni ezzel a lehetőséggel, és nem nagyon léptek túl a „csikós-gulyás-puszta” közhelyeken. Most viszont, amikor ez a folyamat már nem vezérelhető központilag, és a globalizáció jóvoltából igencsak esetleges, ki milyen tapasztalatokat szerez Magyarországról, mintha nem is nagyon akarnák ezt a folyamatot otthonról még csak befolyásolni sem, pedig lehetne, sőt kellene is.

Aki csak a brit sajtóból tájékozódik, az az utóbbi hónapokban például szinte kizárólag a madárinfluenza és a budapesti szélsőségesek randalírozása kapcsán találkozhatott Budapest és Magyarország nevével. Közben pedig számos újonnan érkezett vendégmunkás szerez elismerést Magyarországnak brit munkahelyeken, a brit oktatási minisztérium magyar matematikaoktatási módszerekkel szeretné javítani az iskolák színvonalát, és (a londoni magyar kulturális központ jóvoltából is) a magyar művészet értékei rendszeresen bekerülnek a brit kultúra vérkeringésébe.

Londonból nézve sokak számára úgy tűnik: a magyar társadalom egyelőre önpusztító belharcokkal van elfoglalva, és nem nagyon figyel arra, mit szeretne megmutatni magából és értékeiből a külvilágnak.

Tóth Vali

(London)