Népszabadság * Kertész Imre * 2007. március 31.
Hölgyeim és Uraim! Mindenekelőtt köszönöm Bodoky professzornak és a Magyar Klinikai Onkológiai Társaságnak, hogy mai, rendkívüli ülésére előadóként meghívott. Az emberi élet értékéről kellene Önök előtt beszélnem, s már maga ez a cím is olyan, akár egy segélykiáltás; mintha az emberi élet értéke vitatható, nem pedig a természetszerűen legmagasabb érték volna, mintha a rákbetegségben szenvedő embert a betegsége folytán egyszerre a társadalom problematikus, költséges, s azért értékét vesztett alakjának kellene tekinteni, akit betegségének magányába száműznek.
Ezt a rideg pragmatizmust az állami költségvetés egyensúlyigényével indokolják, s még azt sem mondhatjuk, hogy valami légből kapott kifogással, afféle mesterségesen kiagyalt álproblémával állunk szemben. Az államháztartás eladósodása valóban létező gond, a GDP százalékarányainak kiegyenlítése halaszthatatlan feladat. Ez mind igaz – csakhogy a mi dolgunk itt nem a belátás; ahol az emberi élet értékéről van szó, ott radikálisan kell eljárnunk, a követelésnek azzal a méltóságával, amely a természeténél fogva elháríthatatlan.
Jól tudjuk, hogy csupán szegényes érvek állnak rendelkezésünkre; arról kell meggyőznünk a társadalmat, hogy ne rekessze ki a gyógyulás esélyeiből a daganatos betegségben szenvedő embert, pusztán mert a gyógyítás költségei – de velük a gyógyulás esélyei is – jelentősen növekedtek. A társadalom szolidaritását kívánjuk megnyerni tehát, s tudjuk, hogy ez nem könnyű feladat; hiszen a jogfosztottság állapotának négy évtizede elsősorban a szolidaritás képességét őrölte fel az emberekben, a tizenhat év, amely a rendszerváltozás óta eltelt, mit sem változtatott ezen. „Bűnösek vagyunk, mert európaiak vagyunk – írja Márai Sándor -, mert itt éltünk, és eltűrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a humanizmus«.”
Igen: elmúlt egy kor, egy bizonyos emberi magatartás immár visszahozhatatlannak látszik, akár az életkor, a fiatalság. Mi volt ez a magatartás? Az ember ámulata a teremtés fölött; az áhítatos csodálkozás, hogy a felbomló anyag – az emberi test – él, lelke van, a világ fennállásán való csodálkozás múlt el, és vele – tulajdonképpen – az élet tisztelete, áhítat, öröm, szeretet.
Tény és való, ebben a században minden lelepleződött, legalább egyszer minden megmutatta az igazi arcát, minden igazabbá vált. A katona hivatásos gyilkossá, a politika bűnözéssé, a tőke hullaégető kemencékkel fölszerelt emberpusztító nagyüzemmé, a törvény a szennyes játék játékszabályává, a világszabadság a népek börtönévé, az antiszemitizmus Auschwitzcá, a nemzeti érzés népirtássá. Mindenütt átüt az igazi szándék, századunk valamennyi eszméjét átvérezte a nyers valóság, az erőszak és a destruktivitás. Hazánkat két világháború anyagi és morális pusztítása rázta meg, kétféle totális parancsuralmi rendszert, negyven évig tartó idegen megszállást szenvedtünk el.
És mégis; a történelem véres kavargásában, bombazápor, öngyilkos robbantások, esztelen háborúk közepette szemem előtt minduntalan fel-felvillan az orvos fehér köpenye, amint romok porfellegeiben létesített hevenyészett műtőkben az életért, a reménységért küszködik. Ha a jelenlegi válságból a kiutat keresem, talán ez a kép, a gyógyításnak ez a szorgos és elszánt aprómunkája szolgálhat vigaszul. Lehet, hogy a valóság szétfoszlatta illúzióinkat, lehet, hogy nem csupán anyagi, de morális, etikai értelemben is mindent újra kell kezdenünk. De az is lehet, hogy a túlélésnek, a teremtőerők megőrzésének egyetlen lehetősége, ha e nullpontot felismerjük. Miért ne lehetne termékeny e tisztánlátás? A nagy felismerések mélyén még ha meghaladhatatlan tragédiákon alapulnak is, mindig ott rejlik a szabadság mozzanata, amely valami többlettel, valami gazdagsággal árasztja el életünket, ráébresztve létezésünk való tényére és az érte való felelősségünkre.
Szememre vethetik, hogy egyetlen konkrét, kézzelfogható javaslatot sem hallottak tőlem. Valóban, sem a politikához, sem a gazdasághoz, sem a közigazgatáshoz nem értek. Nem tudom, hogyan kell megoldani a menekültkérdést, a szociális problémákat, a szegényebb országok s az értékes emberek felkarolását, nem tudom, hogyan kell védekezni a terror ellen, s hogyan kellene létrehozni egy igazságos biztosítási rendszert, ahol egyetlen beteg sem marad orvosi gondoskodás nélkül. Egyvalamit azonban határozottan tudok; az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeket cserben hagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép. Akkor majd mások fogják kimondani ezeket az értékeket, s e mások szájában azok már nem értékek lesznek többé, hanem megannyi ürügy a korlátlan hatalomra, a korlátlan pusztításra. Sokan emlegetnek mostanában egyfajta „újbarbarizmust”: nos, ne felejtsük el, hogy mire a barbárok elözönlötték Rómát, addigra Róma már magától barbárrá lett.
Igen, mi vagyunk jelen, mi vagyunk a sors, mi leszünk a történelem. Éljük életünket, tesszük, amit teszünk, s ahogy múlnak az éveink, észleljük, hogy a világ változik körülöttünk, jobb lesz vagy rosszabb. Mi, itt a teremben bizonyára mindnyájan arra törekszünk, hogy jobb legyen. Miként lehetséges mégis, hogy tetteink egyszerre oly távolra kerülnek tőlünk, mintha valamely természeti erő egyszerűen elcsente volna őket a birtokunkból, s mintegy a tömeges cselekvések szakadatlanul zúgó malmába hajította volna, amelyből a történelem őrleménye a rostán át kizúdul, s amelyből aztán a gyakran oly keserű kenyerünket sütik? Mi a jó? Hogyan kell helyesen élni? Csehov, a nagy író és orvos szava cseng a fülembe több mint egy évszázad távolából: „Nem tudom, lelkemre, becsületemre nem tudom…” De, mintegy az orosz művész mondatának visszhangjaként, vagy tán betetőzéseként hadd fejezzem be egy másik nagy író, Camus annyira ide kívánkozó mondatával: „És akkor még nem beszéltem a legabszurdabb alakról: az alkotó emberről.”
Ezzel a beszéddel nyitotta meg Kertész Imre Nobel-díjas író az onkológusok tanácskozását.
