Ávodim hojinu löfáraj böMicrójim vájajciénu Ádajnaj Elajhénu misom böjod!
Rabszolgák voltunk Egyiptomban … kezdjük évről évre olvasni a Széder esti történetet, de végigolvasva az egész Hagadát, sem kapunk arra egyértelmű választ mikor ért véget szolgaságunk.
Tudjuk, hogy Mózes látszólag szabad lett, mert a fáraó udvarában gazdagnak és parancsolónak nevelkedett, de mégiscsak szolga volt, hiába parancsolt százezreknek, mert a fáraó előtt meg kellett hajolnia. Ő szabadult fel leghamarabb – és egyetlenként – az Egyiptomban született héberek közül, amikor a csipkebokorban meghallotta az Örökkévaló hangját és megértette feladatát, hogy ki kell vezetnie népét Gosen földjéről.
Nem volt elég a fáraónak a rabszolgamunka, nem volt elég a kegyetlenség, azt is elrendelte, hogy öljenek meg minden zsidó fiút aki megszületik, mert féltette hatalmát, pedig az nem félhetett volna, aki mindenhatónak hitte magát.
Mózes nem kis bátorságról tett tanulságot, amikor személyesen ment el követelni a fáraótól, hogy engedje el a népét, aki az újabb és újabb csapások alatt látszólag visszavonult, de mégsem engedte el az országát építőket.
Csak a legszörnyűbb csapás hatása alatt tört meg, de még ekkor sem értette meg az Örökkévaló hatalmát, – azt, hogy ő nem mindenható, hanem csak egy porszem a teremtés nagy művében – mert a távozókra támadt. Ekkor a kivonulás közben eleink elérték a tengert, messze maguk mögött hagyva a szenvedés földjét, de mégsem szabadultak meg, még nem szabad emberek voltak, hanem menekülő rabszolgák, akik félve néztek hátra, rettegtek az őröktől, akik a sarkukra hágtak. Hiába nyitotta meg előttük az Örökkévaló a Sás tengert s veszejtette vízbe a fáraó hadseregét, ők még mindig féltek és menekültek.
Hiába tettek meg a kivonulók több száz kilométert a sivatagban, teltek el hosszú évtizedek, lelkükből újból és újból feltört a szolgaság ígézete.
Letérdeltek és imádták az aranyborjút, amelyet saját maguk építettek, visszatértek az egyiptomiak bálványimádásához.
Eleink szolgasága lelki természetű volt, mert akik szolgának születtek, azok sohasem szabadulhatnak fel igazán. Ekként vagyunk mi is, a mai napokban is, mert mindaddig szabadok vagyunk – hiába őriznek munkafelügyelők vagy fegyveresek, amíg lelkünkben nem fogadjuk el a rabszolgaságot, és hiába jutunk el a szabadság földjére, ahol már nincsenek őrök, a szolgaság bennünk marad, ha lelkünket nem tudjuk felszabadítani. Elsősorban saját magunkba kell hát néznünk s megszabadítani lelkünket a szolgaság minden reflexétől, hogy szabadon és nyíltan nézhessünk a világba.
Erre tanít bennünket a Hagada, és a hozzá fűzött történetek. A zsidó történelemben újból és újból visszatér az önfeladás, a beolvadás réme, amikor a zsidó nép nemcsak a nyelvét, a szokásait adja fel és veszi fel az idegenekét, hanem feladja az Örökkévalóba vetett hitét, s ezzel elveszti a kiválasztottság ígéretét is, és megkezdi elsüllyedését a már nem létező népek sokaságába.
Csak az Örökkévalóba vetett hit az, amely megtartotta és megtarthatja a zsidóságot, áthidalva az évezredeket, adhat erőt, hogy a sivatagon átkelve elérjünk az ígéret földjére.
E gondolatok jegyében kívánok kóser Pészahot az egész magyarországi zsidóságnak.
Dr. Feldmájer Péter
A Mazsihisz elnöke
Mazsihisz news
