„Minden ország támasza, talpköve
a tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledől, s rabigába görbed”
(Berzsenyi Dániel)
Nem csupán Magyarország, de emberi fajtánk nehéz korszakában Berzsenyi Dániel intése manapság fellengzős prédikációként hat. Nem csoda, hiszen az ENSZ prominenseitől kezdve, európai nagyhatalmak vezetőin folytatva, ázsiai, afrikai és amerikai politikusokig a hűtlen kezelés, csalás, sikkasztás, a hivatali hatalommal való visszaélés, a korrupció minden válfaja a napi ügyintézés menüje. Nem is szólva a nemzetközi mamutvállalatok naponta kirobbanó korrupciós botrányairól.
Berzsenyi Dániel szavai, bár a Naivitás Múzeum kiállítási tárgyai, éppen manapság a legidőszerűbbek, ezért leghelytállóbbak. Sokkal inkább szólnak hozzánk, mint a bármely korban élő generációkhoz valaha. Nem más tekintély, mint a történelem tanúskodik érvényességükről. Hiszen Róma akkor kapott jó osztályzatot a történelemtől, amikor még nem kebelezte be az ókori világ csaknem egészét. Amikor még tetteikben és nem szónoklataikban hazájukat szerető konzulok irányították. Amikor Cincinatust a földeken szántás közben kérték fel a konzuli tisztségre. Az ókor szuperhatalma akkor kezdett „ledőlni” majd „rabigába görnyedni”, amikor tisztességes férfiak helyett az őrült és vérszomjas császárok, Nero, Caligula, Tiberius és korrupt szenátorok taszították a szakadék felé a Balkántól Egyiptomig terjedő birodalmat.
A konzuli Róma vezető férfijai nem harsogták Róma olthatatlan szeretetét, csak szerették. Míg – különösen a kései császárság – szenátusa és fórumai visszhangoztak a Róma dicsőségét ajnározó tirádáktól. Közben pedig a hajdan dicső Róma a barbárok „rabigájába görnyedt”.
Eldönthetetlen, vajon mi vészjóslóbb, az anyagi vagy a szellemi korrupció? Nem is kell eldönteni, hiszen a kettő együtt jár. Mint ahogy azt is nehéz és szükségtelen is eldönteni, vajon a gyűlölet szavai vagy a csőre töltött ágyúk veszedelmesebbek, hiszen a kettő együtt jár. Egyik követi a másikat. Azt tapasztaljuk, hogy miközben a politika csatahajói a hazaszeretet frázis-tengereit szelik, az ország lakosai egyre riadtabban tapasztalják, hogy a közélet szereplői Jeremiás próféciájának csupán első felét tették vezérelvükké, amely így hangzik: „Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el.” Mintha az intés második fele nem is létezne: „Ama napokban nem mondják többé, az apák ettek savanyút, és a fiaik foga vásott bele, mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg.”(Jeremiás 31. fejezet 29-30. vers.)
A hatalmi mámor közéleti foglalkozású emberei nem akarnak tudni a történelmi idő szédítő felgyorsulásáról, amelynek következménye, hogy az özönvíz, bármennyire is szeretnék, nem utánuk, hanem előttük van. Pedig a próféta erre int. És ha nem is intene, akkor is csak az nem tud erről, aki ragyogó fényben látja a hatalmat, miközben megveti a tényeket, amelyek – ítélete szerint – a hatalomszerzés útjában állnak. Nincs tisztességtelenebb és vészjóslóbb, a magánéletben csakúgy, mint a köz életében, valós tények helyett meghamisított vagy kiagyalt tényekre építeni a jelent, amely majd jövővé lesz.
Így hát nem igaz, hogy a 2006 őszét szégyenletessé silányított – „hazudik, hazudik, takarodjon” – szomorújáték oka a miniszterelnök párttársai előtt mondott beszéde. Az a beszéd és az ország színpadán azt követő komédia nem ok, hanem cinikusan kiagyalt ürügy volt. Ezt bizonyítja, hogy a vészterhes és véressé fajult komédia szerzői és rendezői az ország demokratikus-adminisztrációs szerkezetét jól ismerve a Központi Statisztikai Hivataltól kezdve a Nemzeti Bankig és a Számvevőszékig minden fellelhető adat birtokába juthattak, és jutottak is. Kormányzás közben csakúgy, mint ellenzékként. Ezért az ország lakossága kárára rendezett, és véressé fajult komédia vezérszólamává avatott „hazudik, hazudik, mondjon le, takarodjon” helyett, a „hazudtunk, hazudtunk, mondjunk le, takarodjunk” jelszavakat kellett volna skandálniuk országszerte. Majd immár világszerte. Mi mást? Hiszen a komédia rendezői mindent tudva, szenvedélyesen, riválisaikra minduntalan rá-rálicitálva vetették bele magukat az ígéret-infláció gerjesztésébe. A komédia rosszhiszeműségét bizonyítja, hogy a színjáték függönyét éppen akkor húzták fel, amikor a hisztérikusan gyűlölt rivális zártkörű nyilvánossága előtt hadat üzent a tisztességtelen politizálásnak.
Mindez azonban a vezérré silányult politikus Erdélyben megtartott szónoklatához képest csupán aktuálpolitikai csínytevés! Nem több, mert Tusnádfürdőn ezek a szónoki szavak szárnyaltak: „A magyar baloldal, amikor csak teheti, ráront nemzetére!” Nem csodálkoztam volna, ha eme szónoklat közben a Magyarországot és Erdélyt takaró égbolt leszakad. Minthogy azonban az ég közömbös a földi történések iránt (ugyan miért?) – nem szakadt le.
A vezéri állítás a legdurvább hamisítás, ami a 20. század hazai történelmét illetheti. Hogyan lehetséges ilyen földöntúli valótlansággal előállni? Hogyan lehetséges ilyen történelemhamisítással politikai sikereket aratni? Vissza a hanyatló császári Rómába. A tehetetlenné silányított római tömeget a szakadék felé tartó császári Róma rabszolga-gladiátorok, rabszolgák és vadállatok közötti küzdelemmel, boldogítás közben megalázta és mérgezte.
Korunk labdarúgó-stadionjaiban pedig felhangzik a „Hajrá Fradi!”, majd az „Indul a vonat Auschwitzba!” csatakiáltás. A politikai stadionok ennek megfelelően: „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” csatakiáltástól visszhangoznak. (Az olasz stadionok „Forza Italia!” csatakiáltásának magyar változatát másolva.)
Ha egy közügyekkel foglalkozó gyűlés szónoka harci csatakiáltással fejezi be szónoklatát, akkor a csatakiáltás előtt már bármit mondhat. Bármit. És a bármi ellenkezőjét is.
A vezéri történelemhamisítást bizonyító tények: A magyar baloldal a történelemtől nem kapott időt, hogy minduntalan „rárontson nemzetére”. A magyar történelmi időt – a Tanácsköztársaság kilencven napját leszámítva – a manapság is élők, az írásos, a képi és mozgóképi dokumentumok bizonysága szerint nem a bal, hanem a jobboldal foglalta le. Az 1919-től 1945 áprilisáig tartó jobboldali uralom a tatárjárás pusztításával vetélkedő nemzeti népirtásba torkollott. A honi jobboldal 600 ezer zsidó és 200 ezer keresztényhitű magyart küldött a másvilágra. A gáz- és fagyhalált haltak 800 ezres számát messze meghaladja a gyászba borított családok tagjainak száma. Magyarország hazát ajnározó politikusai megtizedelték hazájuk lakosságát.
Ám ahol a szónoklatokat a valódi szándékok leplezésére a haza és a nemzeti öntudat szakadatlan ajnározásával díszítik, majd a mindenkori történelmi arénákban felhangzó csatakiáltással zárják, ott se a múlt, se a jelen valós tényeinek nincs helye. Ilyen helyzetekben a múlt és a jelen történelmét pártirodákban eszelik ki, majd népgyűlések szónokai tudatják a néppel.
Nem új találmány. Hiszen az első világháborús vereség után már a vereség napján, Hindenburg vezértábornagy parancsára, így írták át az aznapi vereséget győzelemmé: „Fegyverletételre a dicső német seregeket a pacifisták, szabotőrök és értelmiségiek áruló tőrdöfése, a Dollstoss kényszerítette.” Ezt a fajta történelemírást Hitler vezér a parancsára felgyújtott német parlament lángjainak fényénél folytatta. (folytatás)
