Népszabadság * Friss Róbert * 2007. március 30.
Párhuzamos könyvet írt a magyar holokauszt történetéről Lebovits Imre, maga is túlélő: vaskos, és igen tanulságos kötetet.
Párhuzamot említünk, mert a könyv első fele azt az utat mutatja be, amelyen haladva az ország politikai elitje eljutott a zsidótörvények kiteljesedéséig, hosszú út volt ez, amelynek végén magyar állampolgárok váltak jogfosztottá, másodrendűvé, s juttatták őket haláltáborokba. Része volt ebben a magyar Országgyűlés mindkét házának, a zsidóellenes uszítások évtizedeinek. A szerző dokumentumokat válogat: parlamenti jegyzőkönyveket, kormányprogramokat, pártprogramokat, rendeleteket, törvényeket idéz az 1920-as numerus clausustól a harmadik zsidótörvényig, hogy a tények alapján világos képet kapjunk az útról, amely Auschwitzba vezetett.
Lebovits Imre a következő dokumentumrészben sorra veszi a munkaszolgálattal kapcsolatos tényeket: hogyan működött a kötelező közmunka, közreadja a munkaszolgálattal kapcsolatos parlamenti vitákat, néhány munkaszolgálatos esettanulmányt, visszaemlékezést, s a legpokolibb vesztőhelyek – Kőrösmező, a délvidéki Zsablya, Dorosics, Bor, Kiskunhalas, Pusztavám – leírását.
A könyv második felében páratlan vállalkozásba fog a szerző: mintegy hétszáz zsidómentő történetét írja le hátborzongató tömör tényszerűséggel. Olyanokról, akik a legszörnyűbb körülmények között is képesek voltak embernek maradni. Hétszáz történet, olyan emberek története, akik utóbb tetteikért Izrael államtól kiérdemelték, hogy a Világ Igazai közé kerüljenek az üldözöttek mentéséért.
Itt teljesedik ki a párhuzam: ott az előítéletekből táplálkozó, s azokat tápláló politika, itt a néhány soros jegyzőkönyvekbe szorult emberi életek sora. Ott a szóvirágokba öltöztetett habos machinéria. Itt a hétköznappá lett pokol.
Lebovits Imre: Zsidótörvények– Zsidómentők. Ex Libris Kiadó, 419 oldal, 2000 Ft.
