Népszabadság * Artner Annamária * 2007. március 29.
Úgy tűnik, hogy aki ma Magyarországon hatalmon van, hatalomra tör, vagy a hatalomhoz dörgölőzik, annak az ország 1945 és 1989 közti történelmét „kisiklásként”, a világ „szerencsésebb” részének történelmét pedig diadalmenetként kell értékelnie.
Marosán György (A globálkapitalizmus védelmében, 2007. február 23.) megvédi a globálkapitalizmust Krausz Tamástól, aki kritikával illette Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek a múlt rendszerre és a kapitalizmusra vonatkozó értékítéletét. Marosán érvei azonban nem állják ki a valóság próbáját.
Először is a Marosán által felhozott GDP/fő-értékeket (nem tréfa, kérem, tessék utánaszámolni) az y = 15,175e0,7791x függvény képezi le. Az ilyen, úgynevezett exponenciális függvények olyan speciális eseteket írnak le, mint például a baktériumok szaporodási üteme korlátlan táplálék és tér feltételezése mellett. Alkalmazhatósága az emberi társadalom fejlődésére tehát finoman szólva kétes.
Szakmailag erősen vitatható az is, hogy az egy főre jutó GDP-vel jellemezzük a fejlettséget. Egyrészt mert a GDP az országban lévő külföldi vállalatok termelését is tartalmazza, másrészt mert éppen a lényeget takarja el. Ha Hajninak nulla forintja van, Ferinek pedig egymilliárd, akkor kettejüknek átlagosan 500 millió forintjuk van. Ez nyilvánvalóan üres absztrakció.
Marosán szerint a kapitalizmus kibontakozásával a társadalmakon belüli helyett az azok közti egyenlőtlenség vált jelentőssé. Erre azonban éppen saját maga cáfol rá, amikor tudatja velünk, hogy 1900-ban az egy főre jutó osztrák GDP 72%-kal haladta meg a magyart, s ugyanakkor az osztrák főváros lakosainak 10%-a hajléktalan („ágyrajáró”) volt. Hiszen nyilvánvalóan képtelenség, hogy a bécsi társadalom felső tizede csak kevesebb mint 72 %-kal lett volna gazdagabb az alsó tizednél. A társadalmon belüli egyenlőtlenség a globalizációban éppen hogy nem csökken: Magyarországon a rendszerváltás előtt a társadalom felső és alsó jövedelmi tizede között 4-4,5-szeres volt a különbség, ma 8-9-szeres.
Marosán érvelésének talán leggyengébb pontja az, hogy az egész XX. századot beledugja a GDP/fő-növekedés kalapjába, majd előhúzza belőle Dániát és Ausztriát mint a globálkapitalizmus mindenekfelettiségének bizonyítékát. A nagy világgazdasági válság, a két világháború a maga több tízmillió halottjával, a fasizmus és a holokauszt, a „globálkapitalizmus” jótéteményeitől szabadulni igyekvő fejlődő országok felszabadító harcai, a közel-keleti olajért folyó háborúk emberi és anyagi áldozatai, a 70-es évek olajárrobbanásai, az adósságválság, a spekulációs tőke által indukált 1997-98-as délkelet-ázsiai válság rombolása, a terrorizmus, a Föld légkörét és egész élővilágát fenyegető környezetpusztítás stb. mind-mind eltűnik Marosán bűvészkalapjában.
Marosán akkor is csal, amikor azt állítja, hogy Magyarország azért maradt le Dániától, mert a második világháború után kimozdult a „normális” (értsd: globálkapitalista) fejlődésből. Először is: 2000-ben a magyar GDP/fő a dán adat 42%-át tette ki. 1990-ben azonban még 46%-át! Az áldásos globálkapitalizmusba való bekapcsolódás első évtizedében tehát nem felzárkózás, hanem lemaradás következett be. Másodszor: a „kimozdulás” ugyan megtörtént, de pontosan ellenkező előjellel, mint Marosán állítja. A KSH adatai szerint 1950 és 1989 között a magyar nemzeti jövedelem és annak egy főre jutó értéke is 5,3-5,6-szeresére növekedett. 1989 után a GDP csökkent, és csak 1999-ben érte el a rendszerváltás előtti szintet. Az az évszázados fejlődés tehát, amiről Marosán beszél (a GDP/fő nyolcszorosára emelkedése), lényegében az 1950-1989 közötti időre esik. Az egész azt megelőző fél évszázadban és a XX. század utolsó évtizedében együttesen is csak 45-50 százalékkal nőtt az egy főre eső magyar GDP.
Mindez még az USA teljes GDP-jéhez mérten is felzárkózást hozott. A magyar GDP 1960-ban az USA-énak 1,26 százalékát, 1982-84-ben viszont 1,74-1,75%-át tette ki. Pedig ebben az időszakban Magyarország lakosainak száma alig 6-7%-kal, az USA-é ellenben több mint egynegyeddel nőtt. Ezt követően előbb lassan, majd 1989 után meredeken csökkent a magyar/amerikai GDP-arány, hogy mára a 90-es évek közepén meginduló növekedéssel együtt is csak a 60-as évek végi szintet érje el.
Ami pedig a KGST-országokat illeti, tény, hogy 1950-től évtizedekig messze felülmúlták a fejlett tőkésországokat úgy a nemzeti jövedelem egészének és egy főre jutó értékének, mint az ipari és mezőgazdasági termelésnek vagy a külkereskedelmi forgalomnak a növekedési ütemében. Dinamizmusuk csak a 80-as években lassult le, de térvesztésükről csak az évtized végétől, és különösen a 90-es években beszélhetünk.
És végül, az ember testmagasságát 20%-ban a genetika, ám 80%-ban az életviszonyok összessége határozza meg. Nos, az elmúlt két évszázadban a testmagasság legnagyobb növekedése Magyarországon éppen az inkriminált „kisiklott” évtizedekben következett be.
Magyarországot a rendszerváltás a GDP/fő tekintetében egy évtizeddel vetette vissza. Mire elértük az 1989-es szintet, a teljes termelés több mint 40, az ipari export több mint 80%-a külföldi vállalatoktól származik, a hazautalt profit meghaladja az évi 2 milliárd eurót. A megtermelt jövedelemből egyre kisebb mértékben részesednek a dolgozó tömegek, a reálbérek a 70-es évek végi szinten állnak, a gazdagság eloszlásának egyenlőtlenségét jelző GINI-index egyre nő. A K+F aránya az 1989-es 2,1%-ról 1% alá süllyedt, a belföldön megadott szabadalmak száma a 80-as évekre jellemzőnek csak a töredéke. Az egy főre jutó agrártermelés mélyen a 80-as évek szintje alatt van.
A világon rendületlenül nő a munkanélküliek száma és aránya, a foglalkoztatási ráta pedig csökken. A fejlett világ is a munkahelyek „elolvadásától” szenved. A munkanélkülieken belül egyre több a tartós munkanélküli, miközben gyarapodik a munka mellett is hiányt szenvedők („dolgozó szegények”) tábora. Mint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO megállapítja, mindez nem a véletlen műve, hanem nagyon is a rendszerből következik („rendszerkockázat”). A rendszeren belül tehát nincs megnyugtató megoldás.
A profittermelés követelménye, hogy minél kevesebb ember minél kisebb bérért és minél intenzívebb munkával állítson elő minél több terméket. A termelés technológiájának fejlődésével kiváltott élőmunka nem a dolgozók szabadidejét növeli és munkaidejét csökkenti, hanem a munkanélküliek seregét szaporítja. Soha nem látott pazarlás folyik a legfőbb termelőerővel, az emberrel, ami azzal a következménnyel jár, hogy a megélhetésükben fenyegetett emberek elégedetlensége nő. Történelmi perspektívavesztésünk okán ez a helyzet a szélsőjobboldalnak kedvez.
Ehhez asszisztál a tények megkerülésével született miniszterelnöki világkép, az arra épülő gazdaságpolitika, és az elvei helyett vezérét követő MSZP-tagság. Mondanám, hogy lelkük rajta, de a játék a mi bőrünkre megy. No meg az övékre.
Mert mint a fent említett, nagyon is létező Hajni mondta a nem kevésbé létező Ferire vonatkozóan: „Hogy fogunk mi rájuk szavazni, ha éhen halunk?”
Artner Annamária, közgazdász
