Nem kigyúrt sztáralkat, nem róla szólnak a bulvárlapok, és nem is ő a nőnemű rajongók szívének közepe. Mindezek ellenére utánozhatatlan humora, gesztikulációja és arcjátéka lenyűgözi, és megnevetteti a nagyérdeműt. Ezért talán megér egy cikket – de nem egy pletykalap hasábjain.
Roberto Benigni1952 egy gyönyörű őszi napján, október 27-én látta meg a Benigni család utolsó, és egyben egyetlen fiúgyermeke a napvilágot a toszkán Veragio városkában. Az állandóan pénztelenséggel küzdő négygyermekes család anyagi nehézségei következtében a kis Roberto – játékok, és mesekönyvek híján – saját képzeletvilágába merülve töltötte első éveit. A kisfiú nem volt épp kis kedvenc – kétbalkeze és nem kifejezetten előnyös testi adottságai miatt igazi rút kiskacsának számított. Édesanyja szilárdan hitte, hogy Roberto el van varázsolva, ezért különféle kotyvasztott főzetekkel próbálta fia külsejét előnyösebbre „varázsolni” – nem sok sikerrel.
Tizenkét éves korában egy pap meginvitálta a fiút egy firenzei papneveldébe. Azonban az iskolát egy év múltán egy árvíz elpusztította, így a fiú egyházi karrierje hamar véget ért. Hazatérése után nem sokkal a Drolin cirkusz látogatott városukba, ahova a Benigni gyerekek is beszöktek egy-egy előadás erejéig, a bűvészek és akrobaták produkciói valóssággal lenyűgözték őket. A rútkiskacsára ráköszöntött rövid időre a szerencse, ugyanis az egyik bűvész állást ajánlott neki -a tűzzel való trükköket Robertónak kellett ezután bemutatnia. De mikor édesanyja észrevette a kezén az égési sebeket, vissza kellett utasítania az ajánlatot.
Tinédzserkorában fedezte fel a celluloid világ csodáit – többek közt a William Wilder által rendezett Ben Hur című film is mély benyomást tett rá. Ebben az időben egy másik pap is hívta egy papképzőbe, azonban ekkor Luigi, Roberto édesapja szólt közbe. A toszkán tradíció által motiválva Aristo és Spenser verseinek rögtönzésébe vezette be fiát. Az ifjú Bengini a versmondás művészetébe és a vulgáris nyelvvel való improvizálás kulisszatitkaiba kóstolt bele.
Egy évre egy földalatti színházhoz szegődött el, felfedezve művészi hajlamait. Rómába költözött, és Sheakspeare műveit, illetve Chaplin testmozgásainak nüanszait elsajátítgatva képezte magát, megtanulva, hogy „sokkal könnyebb a szenvedés, a nyomorúság mélységét a humoron, mint a tragédián keresztül bemutatni. Találkozott Guiseppi Bertoluccival, akivel kis monológokat kezdett el improvizálni szülővárosáról. A közönség rajongott érte, így hamarosan Olaszország legnagyobb komikusa vált belőle. 1977-ben feltűnt a televízióban is, felkérést kapott ugyanis, hogy egy film forgatókönyvét megírja („Berliunger ti voglio bene”). Szülei életükben először ezt a filmet látták moziban. Hamarosan Benigni, Bunuel-el és Federico Fellini-vel is találkozott, akinek a Hold hangjai c. filmjében játszott is később.
című filmbenA siker kapuit az 1983-ban elkészült „Tu mi turbi” c. filmje nyitotta meg számára, ahol Nicoletta Braschival együtt alakított. A filmbeli love story a való világban is folytatódott, és végül 1991-es házasságkötésük pecsételte meg. Az általában hősünk szíve hölgyét, vagy hercegnőjét alakító Nicoletta a nemzetközi közönség előtt a legismertebb férjével való együttműködéséről. Két leghíresebb közös alakításuk a „Johnny Stecchino” és „Az élet szép” című filmek voltak.
Nemzetközi elismerés és díjak tekintetében „Az élet szép” című film (1998) tekinthető a legsikeresebbnek, ami „A humor életet menthet!” elven keresztül zseniálisan, és nem nyomasztó módon mutatja be a 30-as években Európában eluralkodó, zsidókat kirekesztő, majd végül megsemmisítő antiszemita légkört egy „akkor is élni akaró” zsidó származású olasz férfi, és kisfia sorsán keresztül. A film készítésében Robertót, apja által mesélt emlékek is késztették, ugyanis Luigi Benigni 1943-ban otthon hagyva feleségét, Isolinát útnak indult, hogy egy jobban fizető állást találjon. De mikor Albániába érkezett, rögtön a nácik hálójába esett, egy munkatábor kellős közepébe, azonban két év múlva sikerült elszöknie, és épségben hazajutnia. A remekmű az értékelés során három Oscar-díjat, az 1998-as Cannes-i filmfesztivál Zsűri Nagydíját, illetve 1999-ben a BAFTA-díjat is elnyerte.
