MEGYESI GUSZTÁV
Menza
Hetek óra őrzök egy cikket, az van benne, hogy Török Béla hetvennyolc éves magyar állampolgár és felesége, Török Béláné, szintén hetvennyolc éves magyar állampolgár a bíróságon felelnek azért, mert nem ették meg rendesen az ebédet a menzán.
Ez nem vicc. A hír szerint a két nyugdíjas tíz évvel ezelőtt vásárolt egy apartmant a Napfény Otthon Alapítvány egyik épületében, jól el is voltak, a nap aranyló fénnyel sugarazta be öreg éveiket, egyedül az eléjük tett étel nem felelt meg nekik, ezért máshová jártak ebédelni, a menzát pedig nyolc éve nem fizetik. A nyugdíjasotthon most ebédmegtagadásért pontosan 1 millió 12 ezer 260 forintot követel rajtuk (más források szerint hárommilliót), ami hagyján, ám az intézmény vezetői még arra is kérik a bíróságot, hogy kötelezze a házaspárt az intézményen belüli étkezésre.
Azt nem tudni, hogy mi lesz az ítélet, mindenesetre kíváncsi volnék, hogy mit lépne állásfoglalásilag Lomnici főbíró, ha a bíróság esetleg úgy döntene, hogy ezután a házaspárt erőnek erejével kell megtömni menzai paradicsomos káposztával és Stefánia-vagdalttal; amúgy pedig hol vannak ilyen hír után a híres magyar sztárügyvédek, alkotmányjogászok és közelemzők, hogy ennek az esetnek az ürügyén töltsék meg a tévéstúdiókat?
Azt gondolom ugyanis, hogy ha Magyarország végre eleget tenne annak a nagy formátumú politikai igénynek, hogy normális ország legyen, akkor ennek legelébb is az volna a jele, hogy Török Béla és Török Béláné ebédmegtagadásáról beszélne mindenki, eme kérdés mentén szakadna ketté az ország, tudniillik ennek legalább volna értelme. Mert tényleg szép és üdítő március 15., a kordon, háromszáz ember föl-alá masírozása, de azért az már túlmegy az abnormalitáson is, hogy teszem azt, ha egy Budaházy nevű polgártárs símaszkban elfingja magát, hogy hatodmagával fegyveres ellenállásilag körbezárja Nagy-Budapestet, sőt lehet, hogy a húgát is magával hozza, akkor a magyar értelmiség krémje heteken át azt elemzi, mi több, világképet épít arra, hogy mi ennek az üzenete, és hogy vajon miért pont március 15-én kapták el a körözött polgártársat, miért nem előbb.
Hát azért, mert épp 15-én volt olyan hülye, hogy négy rendőr előtt akart parókát váltani a Deák téren.
A Török házaspár ügye nem azért izgalmas és életbe vágó (így vegyél magadnak apartmant öregkorodra), mert ember nincs e hazában, pláne jogi diplomával a zsebében, aki csak érintőlegesen meg tudná tippelni az ítéletet. Hiszen előfordulhat, hogy örök időre kitiltják a házaspárt az ország összes olyan épületéből, ahol ebédhez lehet jutni, de lehet, hogy csak Török Bélát, Török Bélánét pedig nem (vagy fordítva), mint ahogy felmentő ítélet is elképzelhető első fokon, hogy aztán a táblabíróságon a fal adja a másikat az alperesnek, ahogy az a magyar bírósági gyakorlatban már megszokott.
Hanem, hogy a Török házaspár nyugdíjas házaspár. Ennek ellenére tudtak maguknak apartmant vásárolni öregek otthonában, optimisták voltak, hogy jó lesz nekik, és a tíz év alatt se épültek le nulla igényszintre, azaz megmaradt az a képességük, hogy megkülönböztessék az emberileg is fogyasztható, ételnek látszó élelmiszert a menzai ebédtől. Ez fontos. A magyar közéletben a nyugdíjas az mindig hajlott hátú, ötven kiló és szívbeteg, akit bácsizni kell, a felesége pedig egyenesen rőzseszedő nénike, aki állandóan sóhajtozik, és mindent meg lehet csinálni vele. A magyar média szociális érzékenységét csakis ilyen nyugdíjasokon keresztül képes felmutatni; megjegyzem, többek között ezeknek a nyugdíjasoknak kell majd záros határidőn belül az új arisztokráciát meg a Bach-huszárokat elkergetniük, amint azt a nép spirituális vezére jelentette be azon a délutánon, amikor Budaházy polgártárs parókát kívánt váltani, és közben nem indultak meg a tokaji szőlőhegyek és nem omlottak be a kőbányák.
Nem. A Török házaspár megtette azt, amire se spirituális népvezérek, se szabadságharcosok s ezek hívei sem képesek: nem csinált magából hülyét, megőrizte méltóságát, és nem ette meg a szart, ami persze, lehet, hogy sokba kerül még nekik. Ez annyiban lehet fontos, hogy miközben az új arisztokráciáról zengett a szónok, egy olasz parkolóban magyar kamionosok születésnapra készülődvén úgy összeverekedtek, hogy az egyik halálra késelte a másikat. A hírek szerint a magyar belpolitikán, Gyurcsányon vitatkoztak össze, s ez a legújabb magyar trendi szerint zsidózásba torkollott.
Na most, ezt azért nem hittem volna. Ami népvezér-berkekben és körülötte folyik, arra rá se ránts – gondoltam én, mármint, hogy a vérhülyékre azért végül is immúnis a lakosság; a kamionosok mindig nő vagy pedig seft miatt mennek neki egymásnak, esetleg, ha valaki beleiszik a sörükbe, de a fentről rászakadt pártgörénységek alól kiugranak. Hát most nem ugrottak ki, és ez szomorú. Mert azon, például, hogy a hódmezővásárhelyi kórházigazgató-főorvos népirtásról szónokol, és bilincsbe verve akarja elvezettetni a kormányt, nem csodálkozom. A debreceni kollegáján sem, aki kiváló pártkatonaként Gyurcsány személyes bosszújának értékelte a vizitdíjat, hogy aztán pár héttel később az egészségbiztosítási felügyeletnek kelljen megbüntetnie a kórházát, mert nem adott kemoterápiás kezelést a rászorulóknak, hanem hazaküldte őket, amint arra az orvosi esküje nyilván kötelezi. Mint ahogyan olimpiai bajnokok, művészek, közéleti személyiségek teljes szellemi leépülése, önmeggyalázása se bír ma már hírértékkel, a katolikus egyetem polgári jogi tanszékének vezetője, például, épp a napokban fordult a megyei főügyészhez, hogy indítson pert a kaposvári színház ellen, mert nem tetszik neki egy általa nem is látott, ötvenhatról szóló darab. Vegyük észre: egyre több setét igazgató főorvossal, setét tanárral találkozni, de ez még tán túlélhető, ámbár fölvetődik a kérdés, hogy ilyen szellemi állapotban lehet-e közveszélyesség nélkül gyógyítani, tanítani.
De hogy már a kamionosok is… Mi több, hét elején már a Tulipán presszó felszolgálója is arról panaszkodott, hogy a több pártra szakadt Kossuth téri szabadságharcosok e nemes műintézményt nevezték ki főhadiszállásnak, ami nem volna baj, ám szinte semmit se fogyasztanak, „harminc ember már jó egy órája itt népgyűlik, és összesen egy pohár sört bírtak rendelni”, mondta elkeseredetten az újságnak.
Tán be kellene küldeni mindet a menzára.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
