GYÖRGY PÉTER
A muzeológia múzeuma
Néprajzi Múzeum, Budapest
1974-ben a Nemzeti Galéria a Kúria épületéből felköltözött a budai Várba, s a Kossuth téri, üresen maradt palota egy részét a Néprajzi Múzeum kapta meg. Függetlenül az épület városi kontextusától, illetve külső megjelenésétől, ami a múzeum remélt jelentőségére mutat, Hauszmann Alajos művének belső terei alig alkalmasak kiállítások bemutatására. Az egykor hivatali helyiségeknek, tárgyalóknak épült termek egymásba nyíló hosszú sora, a térélmény monotóniája igen szűk lehetőségtartományt kínál a muzeológusoknak. Általában egy néprajzi gyűjteményről nehezen mondható el, hogy a benne őrzött tárgyak mérete, ennek megfelelően bemutathatóságuk milyen nagyságú tereket, mekkora távolságokat követel meg, azaz miként valósítható meg egybeláthatóságuk. Ám tény, hogy a nagyobb, tehát az átnézeteket lehetővé tévő termek hiánya olyan adottság, ami eleve behatárolja a múzeumi fantázia lehetőségeit.
A Kúria hajdani társadalmi rangját igen határozottan reprezentáló, XIX. század végi high tech megoldásokat alkalmazó hatalmas központi csarnok, a belső lépcsőházak ünnepi hidegsége további problémákat vet fel. Az épület egészéhez mérten is hatalmas, egybefüggő tér az állam előtti hódolat kikövetelésére alkalmas volt, de nem használható a múzeum rotundájaként. Kora délelőtt, délutánokon áthaladni a még vagy már árnyékos, félhomályos, rosszul megvilágított, mindig üres és néma csarnokon, a múzeumban szerzett tapasztalatok megkerülhetetlen része. Így, függetlenül attól, hogy a látogató mit látott vagy láthatott, a Néprajzi Múzeum mindig az elhagyott hely benyomását kelti. Figyelembe veendő tehát, hogy az épület alkalmatlan azoknak a XXI. századi funkcióknak és elvárásrendszereknek a kiszolgálására és érzékeltetésére, amelyekkel egyébként a múzeum jelenlegi igazgatója, Fejős Zoltán is tisztában van.
1974 után kezdhette meg a múzeum a meglévő gyűjteményeit bemutató állandó kiállításainak megrendezését. 1980-ban nyílott meg (a pár éve elhunyt) Boglár Lajos és Kodolányi János rendezésében Az őstársadalmaktól a civilizációig című kiállítás, amely 1995-ig volt látható. Azóta a múzeum különböző etnológiai gyűjteményeit csak – gyakran remek – időszaki kiállításokon mutatják be; több mint egy évtizede annak, hogy Budapesten nem láthatóak sem az európai, sem az Európán kívüli kultúrák gyűjteményben lévő dokumentumai. A hajdani állandó kiállítás – amely annak idején oly sokak számára tájékozódási pont volt – emléke éppúgy eltűnt a köztudatból, mint a 80-as évek számos más jelentős időszaki kiállítása. Holott jó néhány olyan bemutatóra emlékezhetünk, amely már azokban az években kísérletet tett arra, amit az 1991-es, A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállítás kapcsán ma is hiányolhatunk, hogy a tárgyi néprajz és kulturális antropológia szemléletmódjának egymást kiegészítő, együttes használatát ismertesse. A Szuhay Péter rendezte A népművészet születése (1981-1982) vagy az Utunk, életünk – életmódbeli változások Magyarországon 1944-től napjainkig című, Hoffmann Tamás és Szikossy Ferenc által rendezett, 1985/86-ban bemutatott kiállítás szemléletében egyaránt megjelent a kultúrtörténeti reflexió, a társadalomtörténeti öszszefüggések keresése, illetve az Alltagsgeschichte, a mindennapi történelem kutatásának igénye.
Ma azonban a múzeum egyetlen állandó bemutatója az 1991-ben létrehozott, s 1997-ben felújított, Selmeczi Kovács Attila által rendezett A magyar nép hagyományos kultúrája – a magyar népi kultúra két évszázada 1720-1920 című kiállítás. Ez a kiállítás az, ami a Néprajzi Múzeumot a muzeológia, tehát a múzeumi tárgyi néprajz tudománytörténeti múzeumává változtatta. E helyt az alkalmi vagy visszatérő látogató a múzeumi montázs, másként fogalmazva, a szürrealizmus élményével találkozik, mint minden olyan állandó kiállításon, amelynek tudományos, kritikai és esztétikai szemlélete az idők során túlhaladottá vált. Amíg a közelmúltban be nem zárták, a párizsi Musée de l”Homme keltett hasonló érzéseket a látogatóban. Egy koszos üvegtárlóban porosodó koponya mellett egy messzi kultúrából származó maszk napszítta tárgyleíró kartonján már csak a leltári szám maradt olvasható.
A befogadás új korszaka mindig akkor kezdődik el, amikor a nézők már nem elsősorban a tárgyakat, hanem a bemutatásuk módját látják idegennek, érthetetlennek. Egy kiállítás osztályozási elvei, a vizuális reprezentáció eszközei jóval kevésbé kritikusak a művészeti múzeumok esetében, mint a kulturális rendszerek reprezentációjára hivatott dokumentumok esetében. A néprajzi, etnológiai, antropológiai múzeumokban a muzeológusok által elképzelt, rekonstruált kultúra (néző számára láthatatlan rendszerének) megalapozottsága és elfogadottsága teheti a tárgyakat érthetővé. Ha a kulturális rendszer osztályozási elvei érthetetlenek, akkor a tárgyak jelentése is elnémul. Aki például az oxfordi Pitt-Rivers múzeumba lép, az nem különböző kultúrák tárgyi dokumentumaival találkozik, hanem a formális összehasonlíthatóság tanát reprezentáló gondolatmenet becses múzeumával. A Pitt-Riverst az angol antropológiatörténet és a kolonializmus kultúrtörténetét tanulmányozandó érdemes felkeresni, s nem a benne összehordott tárgyak származási helyeiről való tanulás végett.
A Néprajzi Múzeum állandó kiállítása azt a benyomást kelti, mintha rendezői nem reflektáltak volna arra a szemléletmódbeli változásra, ami a tárgyi néprajzot, s így a múzeumi tárgyak jelentéstanát illeti. Az etnológia, etnográfia, illetve a néprajztudomány és kulturális antropológia elmúlt évtizedek során lefolytatott vitái, a nagy határátrendeződések ugyanis hidegen hagyták a kiállítás rendezőit. Holott a megértés technikáiról, a kultúrák leírhatóságának szemléletmódjairól szóló viták sorsdöntőek a múzeumok szempontjából is. Mindaz, ami a múzeumi néprajztudomány számára evidens kiindulópont volt: ugyanis a tárgyak tényként való értelmezése, s ennek megfelelően bemutatásuk módja, a 80-as évek során tudománytörténeti szemléletmóddá vált, s 1991-ben már cseppet sem volt magától értetődő. „A” kultúra reflektálatlan leírhatóságának szemléletét ekkorra már felváltotta a kultúrák határai közötti párbeszédek óvatosságot teremtő diskurzusa. Ez a fordulat vezetett arra, hogy ma a kulturális antropológia egyre inkább kérdez, s egyre kevéssé állít. Az ok-okozatokot generáló, általános jelentésteremtő gépezetként tekintett kultúra képe mára a szociológia és antropológiatörténet kritikai elemzéseinek tárgya. A reprezentációs masinériák mibenlétének kérdése sem egy szakma belügye többé. Ha igaz, hogy a múzeum az eltérő normák, szokások találkozási területe (contact zone), úgy a viták különösen akkor érdekesek, ha a bemutatott kulturális rendszerek elválaszthatatlanok a kortárs társadalom mindennapi életétől. A „magyar nép” hagyományos kultúrája nem megbonthatatlan, zárt világ, hanem az egymásra hatást gyakorló kulturális rendszerek egyike, amelynek határait nem a természet törvényei, hanem a konstrukciók kidolgozói szabják meg.
A jelenlegi állandó kiállítás azonban múzeumi tárgy/tény megfeleltetés bizonyosságán alapszik, s ezzel összefüggésben koherens képet kínál választott tárgyáról. De egyetlen ponton sem reflektál arra. A néző nem tudhatja meg, hogy miért a XVIII. századdal kezdődik a kiállítás, s miért a XX. század korai éveivel ér véget. Az egyes termeken végighaladó látogató egy zárt rendszerben halad: a paraszti világ intézményei, a munka, a viselet, a kézművesség, a vásár, a házak, az életút dokumentumai, s ritkábban dramatizált jelenetei követik egymást. A magyar paraszti kultúra immanens történetét tehát múzeumi tárgyak mondják el, és fotográfiák, különböző nagyítású képek illusztrálják, ami önmagában is kérdéseket vet fel. A néprajzi, antropológiai fotográfia ennyire reflektálatlan használata szinte érthetetlen. A múzeumi kontextusban a fénykép ugyanis nem pusztán a tárgyak háttereként szolgáló segédanyag, hanem autonóm reprezentáció, bonyolult, magyarázatot adó és követelő vizuális narratíva. Ez a vizuális médiummal kapcsolatos naivitás, kicsit élesebben: a pretudományos képhasználat azért is feltűnő, mert az időszaki kiállítások némelyike épp ezt a kérdést választja tárgyául. Így például a Fejős Zoltán rendezte Ősfoglalkozási képek (2003) vagy épp a Boldog/Képek (2004), amelyek a néprajzi tudás, a tárgyak és azok vizuális reprezentációja közötti viszony elemző reflexiójára épülnek. Azaz ezek a bemutatók épp ott kezdik meg a múzeumi értelmezés munkáját, ahol az állandó kiállítás elkerüli az interpretáció kérdését.
A „néprajzi tárgyak rendszere” ugyanis sem nem zárt, sem nem evidens, mint ahogy a kiállításon feltűnik. Egy múzeum szinte bármit néprajzi tárggyá változtathat, így azok jelentése nem önmagukban, hanem egy feltételezett kulturális rendszerben való használatuk rekonstrukciójában áll.
Épp ezért fontos kérdés, hogy miként reflektál a múzeum a nép fogalomtörténetének jelentésváltozásaira, arra a folyamatra, ahogy a néprajztudomány felfedezte – állandóan változó – tárgyát. E kiállítást látva úgy tűnik, hogy a nép a társadalmon kívül, egy imaginárius térben élt. De vajon a „hagyományos kultúra” tere nem csupán a múzeumi néprajz adott állapotában volt érvényes elképzelés? Mi a helyzet tehát a különböző társadalmi időkkel? A falu népe más ritmusú társadalmi időkben élt volna, mint a városoké? Ha így lehet is, mindez mégsem azonos a változatlanság mitikus konstrukciójával. Hol húzódnak a politikatörténet határai, s kezdődnek el a mikrovilágok saját kronológiái? Hol és miként voltak érvényesek a különféle modernitások terei? Fenntartható-e a hagyomány és modernitás szembeállítása, amikor maga a kiállítás számos modernizációval összefüggő folyamatra is utal? A múzeumon kívül a kulturális terek miért is lennének homogének? Miért nem láthatóak a parasztságot megosztó, átjáró, regionálisan eltérő társadalmi konfliktusok? Miért áll meg a kiállítás a kisvárosi lét határán? S miért látjuk egyik vagy másik ipari tevékenységet a kézműves kultúra részeként, s miért nem tűnnek fel ott mások? Milyen léptékű tehát az a fogalmi rács, amelyet a kiállítás alkalmaz? Mit tesz láthatatlanná, s mit nagyít fel? Mindezek olyan kérdések, amelyekre nem válasz a néprajzi tárgyak funkcionalista szemléletébe vetett naiv bizalom.
Látjuk, hogy a zárt struktúra mögött meghúzódó fogalmi rendszer, a társadalomtudományi apparátus, az a konceptuális mátrix, amely a kategóriák beváltságának előfeltétele, amely láthatóvá s értelmezhetővé tesz, e helyt nem működik. A múzeumi tárgyi néprajz magától értetődőnek tekinti mindazt, amire az etnológia és kulturális antropológia a vizsgálat tárgyaként tekint.
De vajon nem az lenne-e a dolga a Néprajzi Múzeum állandó kiállításának, hogy kijelentések helyett párbeszédbe bonyolódjon a látogatókkal? Vajon miről beszélünk, amikor a „népről” ejtünk szót? Nem azt látjuk-e vizsgálatunk tárgyának, amit saját ítéleteink, kategóriáink látni és látszani engednek mint tényt s mint tárgyat? Szeretném felidézni az amerikai antropológus, Clifford Geertz intellektuális önéletírásának (After the Fact) egyik kiváló történetét, megvilágítandó, mit érthetünk a tények konstruálhatóságának első pillantásra absztraktnak tűnő tézisén. 1957-ben a terepmunkán Bali szigetén tartózkodó harmincegy éves antropológus arra ébred, hogy kertjében nem kevés helybeli férfi várakozik mozdulatlan csendben. Geertz, mint megjegyzi, a legroszszabbtól félve ment ki közéjük. Az élénk fantázia vad rémképeket fest. Végül az egyik férfi, évtizedekkel idősebb, mint az amerikai kutató, a „Father” megszólítással élve megkérdi, hogy igazat mondott-e a rádió, miszerint az oroszok fellőttek egy műholdat. A rádió ugyanis az államé, s a helyi rizstermelőknek jó okuk volt kételkedni abban, amit hallhattak. Az autentikusnak tekintett BBC-t hallgató külföldi tudós megerősítette a hírt. Nos, vonták le a következtetést a férfiak, akkor az amerikaiaknak igyekezniük kell. S mentek vissza a rizsföldekre: hiszen amolyan harmadik világbeli parasztok lettek volna. „The Cold War in real time” – szól Geertz öngúnnyal teli kommentárja.
A magyar nép hagyományos kultúrája akkor tűnhet önálló, a múzeumi térben, az egymás mellé rendezett tárgyak narratívája által reprezentált történetnek, ha – többek között – azzal a feltételezéssel élünk, amivel Bali szigetén az antropológus: hogy a helyi lakosok más időben, más térben éltek. Ha azt feltételezzük, hogy a nagy társadalom, a kizárólagos modernitás története nem ér le a paraszti társadalomig. S ez a nehezen tartható konstrukció az, amely aztán ennek igazolására kiválasztott tárgyakból összeállított zárt univerzumot állít a néző elé: bizonyítékként bemutatva mindazokat a tárgyakat, amelyek megfelelnek a koherencia elvének. Attól tartok, a társadalomtörténet léptéke túl nagy ahhoz, hogy a finom kulturális különbségek, az eltérések, a nehezen kategorizálható eseti különbségek láthatóvá váljanak. Az elmúlt években több alkalommal, többféle motivációt követve láttam a kiállítást – szinte mindig egyedül, mindig az elfelejtett helyen járó utazó különös hangulatában -, s nem szabadultam meg konfliktusmentességének, sterilitásának élményétől. A tárlat, részben a funkcionális társadalomtörténet, részben a romantikus népfogalom normarendszerét követve egy olyan életvilágot állít a látogató elé, amelyben a születéstől a halálig az életút minden egyes mozzanata funkcionális, elrendezett, jól működik. A „magyar paraszt” személytelen lény, múzeumi manöken, élettörténetek, nevek, konfliktusok nélkül. Nincsenek elvarratlan szálak, nincsenek párhuzamos alternatívák, nem láthatunk semmi zavarosat, nehezen érthetőt. Megannyi hiányra nincs válasz. Az ok-okozat gépezet sajnos mindent megmagyaráz.
Egy sor érdeklődésre számot tartó mozzanat válik így láthatatlanná. Miként ért véget a hagyományos kultúra a húszas években? S akkor ért-e véget? Mi történt a magyar faluban 1945 után? Miként zajlott a földosztás? Mi történt a Rákosi- és a Kádár-rendszerben? Biztos-e, hogy ezek a kérdések egy másik, a Nemzeti Múzeumban lennének csak bemutathatók? Mégsem gondolhatjuk, hogy a modernitás és a történelemgépezet érintetlenül hagyta a hagyományos kultúrát a XVIII. és a kora XX. század között.
Attól tartok, hogy a számos fontos probléma tűnt még el a kiállításról. Aki végighalad ezen a steril történeten, nem nagyon értesül arról, hogy mikor és mi történt a svábokkal, a romákkal, illetve a pár vallási kegytárgy erejéig reprezentált zsidósággal. Hányféle történet, konfliktus, fájdalom és öröm maradt elhallgatva, ítéltetett némaságra egyetlen határozott névelő: „a” magyar kedvéért. Az olvasóban, amint a látogatóban is felmerül a kérdés, ugyan miért van, hogy épp Magyarországon maradt meg a Néprajzi Múzeum ilyen különös archaikus állapotban? A válasz nyilván nem egyetlen okot feltételez, s magam csak néhányat ajánlok megfontolásra egy minden bizonnyal szélesebb összefüggésrendszerből. Ami a volt gyarmatosító országok példáját illeti, esetükben a posztkolonializmus kritikai szemlélete volt az, amely előbb vagy utóbb kikényszerítette az etnológiai, antropológiai múzeumok átrendezését, s az átalakulás alkalmanként fájdalmas társadalmi vitákra vezetett. Az előbb vagy utóbb adandó alkalommal a tegnapot jelentheti, mint azt a párizsi Musée de l”Homme-ot is felváltó, a nem európai civilizációkat bemutató Musée Branly esetében is látjuk. Németországban, illetve – némi késéssel – Ausztriában a nemzetiszocialista örökség radikális kritikája volt az, amely kikényszerített egy új fogalmi rendszert és identitást, s amelynek olyan néprajzi múzeumok köszönhetik létüket, mint az Museum Europaischer Kulturen Berlinben. Magyarországon az érintett társadalmi csoportok egyike sincs abban a helyzetben, hogy komoly nyomást gyakorolhatott volna bármely múzeumra. Sem a svábok, sem a romák, sem a zsidók, sem a szlovákok, románok, örmények, hogy csak a tradicionális etnikai, vallási csoportokat említsük, ahogyan a szintén képviselet nélkül maradt a városi szegények sem, akiknek létező és fontos kulturális öröksége ugyancsak felfedezésre vár.
A Néprajzi Múzeum persze csak részben azonos az állandó kiállítással. Akik az időszaki kiállításokat keresték fel az elmúlt években, egy másik múzeumban, leginkább egy modern, a kortárs kulturális cserékkel, fontos fogalmak vizsgálatával foglalkozó mindig érdekes intézményben jártak. Fejős Zoltán munkásságához, igazgatói tevékenységéhez olyan, antropológiaelméleti szempontból releváns, a közönség számára élvezetes kiállítások köthetők, mint az Időképek (2001) vagy az Eredeti-Másolat-Hamisitvány (2002), illetve a Kitalált hagyomány (2003), végül a minap bezárt Műanyag. A fontos írásokat publikáló szerző, Fejős Zoltán igazgatóként komoly tudományszervezői munkásságot is folytat: a Tabula évente kétszer megjelenő kötetei mindig tartalmaznak izgalmas olvasnivalót. Jelentős a múzeum munkatársainak fordítási, konferenciaszervezői tevékenysége is.
Az ideiglenes kiállítások sorozata, illetve az állandó kiállítás közötti szemléletmód drámai különbsége arra vezet, hogy a Néprajzi Múzeumban két, párhuzamos, egymással nem érintkező világ látható. Értem én, hogy könnyebb az időszaki kiállítások sorozatával nyilvánvalóvá tenni, hogy a múzeum adott korszakának igazgatója mit gondol a néprajz-etnológia-antropológia viszonyrendszeréről. Az is belátható, hogy ez a múzeum nehezen formálható át – önmagában. Mert a néprajzi gyűjtemények átrendezése, jelentésük újraolvasása előbb-utóbb kikényszeríti a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Galéria identitásának, gyűjteményeinek, jelentésének kritikai elemzését is. S persze nyilvánvaló, hogy az állandó kiállítás átrendezése után a Néprajzi Múzeum neve is csak idézőjelben lesz leírható. Talán mégis helyesebb, ha a múzeum nevét tekintjük becses tradíciónknak, semmint a benne látható állandó kiállítást.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
