GARAI LÁSZLÓ
Az is bolond…
Miért van az, hogy az utóbbi időben a tudományról egyre az irodalom jut eszembe? Csehov negyedik felvonásai, ahol már elsült az a bizonyos pisztoly, amely már ezt megelőzően ott lógott a falon; jelenetek, ahol szomorúan vagy örvendően lehet megállapítani, hogy elmentek, akikre vagy akik elsütötték a fegyvert, s ugyanott tartunk, ahol az első felvonásban, a dráma előtt.
*
Nem akaródzott megírni ezt a cikket.
Pedig néhány hónappal ezelőtt sokan biztattak rá, majdnem követelték. Olvastam-e az ÉS-t – kérdezgették; láttam-e a Friderikusz műsorát. „Mintha csak a te történeted lett volna elbeszélve” – tették hozzá többen, motiválandó, hogy miért kérdezik.
„Nem inkább az ellenkezője?” – kérdeztem vissza, amitől rokonaim, barátaim, felebarátaim, mind az interpelláló kollégák elképedtek.
Pedig tény: csaknem fél évszázada tartó tudományos pályámon személy szerint én nem tapasztaltam olyasmit, hogy a pálya szeniorjai mint – hát igen – ambiciózus juniort kirekesztettek volna elismerésből, távol tartottak volna kutatási pénzek forrásvidékétől. A nagy meg a nagy hatalmú öregjei a tudományágnak, amelyet majd életfogytiglan művelni akartam, indítottak el pályámon. Amint megvédtem kandidátusi disszertációmat, 35-éves koromra tagja lettem az MTA Pszichológiai Bizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság pszichológiai szakbizottságának, a Magyar Pszichológiai Társaság vezetőségének, vezetője lettem egy magam által szervezett tudományos osztálynak az MTA Pszichológiai Intézetében, Magyarországot képviseltem az UNESCO egy fontos(nak látszott) tudományos konferenciáján…
Lehet bólintani: aha, a pofa világos, hogy nagymenőként nem érzi kényelmetlennek az akadémia által a magyar tudományra és a magyar tudósokra mért kereteket. Mindjárt nekiáll majd ő is előadni a „Variációk egy sértődött témára” című opust: hogy az akadémián nincs különösebb baj, csak azok verik most a tamtamot, akik úgy akarnak eladott lapok példányszámán meg tévéműsoruk nézettségén javítani, hogy iskolázottabb közönséget szórakoztatnak valóságshow-val, szappanoperával, Győzikékkel, akik nem is értik, amiről beszélnek.
Lehet, mondom, bólintani, a dolgokon átlátó ember modorában. De nem érdemes. A pofa, ugyanis – tudniillik, jómagam – a másik táborral még kevésbé ért egyet, és erre jó oka van. Elmondom, micsoda.
Távolról sem első a mostani alkalom, hogy viták folynak arról, mit kellene megváltoztatni az MTA szerkezetén ahhoz, hogy ez a tudománycsinálást inkább segítő, mint gáncsoló működést állítson elő. A viták egyike hét évvel korábban folyt és diszciplína-vitaként híresült el. Kezdeményezőjének, Lipták Andrásnak az előterjesztése meggyőzően érvelt amellett, hogy az akadémia számára, ahol a diszciplínák mindegyikét egymással egyenrangúként kezelt tudományos osztály képviseli, a régi diszciplína-határok kezelhetetlenné váltak. Egyrészt, írta, „a különböző diszciplínák átlépik egymás láthatatlan határait és kölcsönösen megtermékenyítik egymást, esetenként valóban új diszciplínákat hozva létre”; másrészt „a korábban homogénnek vélt diszciplínák (matematika, fizika, kémia, biológia stb.) olyan mértékben differenciálódtak, hogy vizsgálati módszereikben, terminológiájukban esetenként távolabb kerültek egymástól, mint pl. a heterogénnek tartott diszciplínák szubdiszciplínái”.
Hogy nem egy pillanatnyi ötlet felejthető felvillantásáról volt itt szó, mutatja, hogy most, hét évvel később egy vele kapcsolatba nem hozott, de mégis szorosan érintkező felismerés köré szerveződik annak a cikknek a – kitűnő – gondolatmenete, amelyet szándékolt célállomása, a Magyar Tudomány előtt az ÉS-ben is megjelentetett Pléh Csaba (2006/21.). Az akadémia főtitkárhelyettese nem kevesebbet állít, mint hogy „a sorsfordító felfedezések kulcsa eredetileg egymással nem összekapcsolt területek közötti új összefüggések teremtése”. És illusztrációul bemutat eseteket, például Helmholtzét, aki „összekapcsolta egymással a hangok fizikáját és a belső fül szerkezetéről vallott felfogását, s ezzel az élettanból örökölt „specifikus érzékszervi energiák” Johannes Müllertől származó elvének egy sajátos fizikai értelmezést adott, és ezzel az emberi hallást [kiemelések tőlem – G. L.]” merőben újszerűen tudta felfogni. Az idézett írás több más példát is említ, és rajtuk kívül felmutat egy „n plusz egyediket”: a sajátját, amikor is a szerző a kutatás szabadságának tudományelméleti témáját úgy kezeli, hogy összefüggést teremt közte és Sir Frederick Bartlett gondolkodás-pszichológiai elmélete között. Nos, az említett példák, és ez, amelyet a cikk magán megvalósít, egytől egyig interdiszciplináris teljesítményt képviselnek.
A hét évvel ezelőtti diszciplína-vitába én az interdiszciplinaritás problémájának mentén kapcsolódtam be, s bekapcsolódásomat egy aktuális kutatásommal való koincidencia is motiválta.
Véletlenül úgy adódott, hogy éppen abban az időben egy olyan munkán dolgoztam, amelyben egyebek között a másságuk miatt diszkriminált kisebbségek viszonyairól volt szó. Ennek során kiderült, hogy ezeknek a viszonyoknak a formája nem csak cigányoknak, zsidóknak, mozgáskorlátozottaknak, munkanélkülieknek, hajléktalanoknak vagy vallási szekták tagjainak viszonyára illik. Hanem éppolyan tökéletesen arra a kisebbségi pozícióra is, amelybe az a tudós kerül, akire egy intézményes tudomány elitjének a keretében méri egy hatalmon lévő többség a maga hatalmának érdekében a kisebbségi sorssal járó joghátrányt. A másságból eredő mindenféle kisebbségi sorsnak leglényegesebb alkotója tudvalévően a diszkrimináció által teremtett feltörhetetlen bűvös kör: minden olyan eszköztől megfosztani az embert, amely kisebbségi státusának bármilyen megváltoztatásához nélkülözhetetlen. Márpedig ha tudománnyal foglalkozó embertől, csak mert tudományágának fontos kérdéseiről másképp gondolkodik, e diszciplína túlsúlyos képviselői elveszik például a lehetőséget, hogy a maga szakmájának egyetemi képzésében részt vehessen, akkor az ő felfogása továbbra is kívül fog rekedni a mértékadó tudományos nézetek körén, mivel a mértéket továbbra sem olyanok fogják megadni, akik az ő logikája szerint tanulhattak volna gondolkodni. Ugyanilyen bűvös kör rekeszti ki az egyszer kirekesztettet, amikor folyóirat- és könyvkiadói szerkesztőségeknek nem sorolják döntéshozói közé, s ezért a másképp-gondolkodók tudományos írásait többnyire nem közlik, valahogyan mégis megjelent szövegeiket nem referálják.
„Inkább ne” – válaszolták ketten is, amikor hozzájárulásukat kértem, hogy e ponton az ő esetük példájával illusztráljak. Ezért kénytelen vagyok a magam – az övékénél kevésbé markáns – esetét venni illusztráció gyanánt. Jómagam negyven évvel ezelőtt Magyarországon elsőként lettem az addig tilalmas „szociálpszichológia” minősítéssel a pszichológia kandidátusa. Kandidátusi disszertációmat akkor az Akadémiai Kiadó megjelentette, s attól fogva nem volt titok, hogy ezt a tudományágat művelem. Igaz, az 1980-as években néhány évre megszakadt szociálpszichológiai kutatótevékenységem, mert nyolc szemeszteren keresztül Franciaországban, a Nizzai Egyetemen tanítottam – szociálpszichológiát. Ezzel a megszakítással együtt a mondott negyven év alatt öt olyan könyvem jelent meg, amelynek már címe is elárulta, hogy szociálpszichológiai a témája, köztük egy Szociális identitás és tudat c. akadémiai doktori disszertáció, továbbá egy tizenegy részes televíziós előadássorozat két videokazettán és 54 nagyobb tanulmány magyarországi és külföldi tudományos folyóiratokban. S most húzzunk egy vízszintes vonalat és számoljuk össze: mindez mennyivel van jelen a jövő szakembereinek jelenlegi képzésében? Mit tetszik mondani: hogy az A4-es méretű, kb. hatszáz oldalas egyetemi tankönyvben két hivatkozás is felhívja az egyetemi hallgató figyelmét, hogy itt van valami, amiről majd egyszer érdemes lesz neki magának eldöntenie, hogy érdemes lesz-e egyszer neki majd utánaolvasnia, vagy inkább felejtse el a hivatkozást is? Megengedhetetlenül erős túlzás! A pontos válasz ennek az egynegyede: két egyetemi tankönyvben (az alaptankönyvben meg a hozzátartozó szöveggyűjteményben) összesen vonatkozik a mondott korpuszra egy hivatkozás. S miért is lenne több hivatkozás olyan szövegekre, amelyekről megállapítható, hogy zavarosak? S miért ne lenne megállapítható, hogy zavarosak, olyan szövegek, amelyek megértéséhez a szükséges logikai kulcsot sehol sem kaphatja meg a reménybeli olvasó. Egyetemista koromban több hónapot töltöttem azzal, hogy bebizonyítsam, hogy Einsteinnek mind a speciális, mind az általános relativitás-elmélete logikailag téves; magam a bizonyítást dicséretesen hibátlan logikával vezettem le – Newton elméletéből.
Az ördögi kör a hibátlan logikai tökéletességig tudja fejleszteni a diszkriminációt, ha már bármilyen ok beindította a folyamatot. Feljegyezték, hogy amikor Heisenberg az 1920-as évek valamelyikében vonatra szállt, hogy meghallgathassa Einstein előadását, megpróbálták erről lebeszélni, mondván: az előadás nem tartalmazhat mást, mint merő zavarosságot, hiszen Einstein zsidó. Vélném, nem kell különösebb mentegetőzéssel tisztázni magam olyan gyanú alól, amely az én hallgató kori buzgalmam mögött hasonló motívumot sejtene – s éppígy kellene abszurdnak tartanom, ha valaki az ellenem irányuló diszkrimináció mögött keresne ilyen indítékot. Az igazi indíték esetleg azzal állhatott összefüggésben, hogy tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt a professzor úr valamely szamárságát rosszmájúan szamárságnak mondtam. Az emlékezetben – mégoly okkal – megőrzött sérelem éppannyira külsődleges tényező a tudomány folyamataihoz képest, mint egy egyetemi hallgató buzgósága vagy egy kora náci nyilvánulás; másfelől mindegyikük elég lehet az ördögi kör beindításához. S ennek eredménye azután éppoly erőteljesen lehet kárára a tudomány fejlődésének, mint amikor a bűvös körbe érkezésnek olyan „nyomós” oka van, mint hogy te fiatal vagy, én pedig x tudomány nagy öregje, te alkalmazott kutatásban nyilvánítod erényedet, míg én elefántcsonttoronyba való alapkutatásban.
Mindenesetre a tavaly indult tudományvitában az Akadémia kritikusainak érvei közül én nem azt vitatom, hogy az MTA radikális reformját követeli a súlyos diszkrimináció meglétének, az esélyegyenlőség fundamentális hiányának ténye. Egyaránt hajlamos vagyok Pléh Csaba levezetése nyomán azt belátni, hogy a kutatás szabadsága előmozdítja az „eredetileg egymással nem összekapcsolt területek közötti új összefüggések teremtését”, és azt, hogy a magyar tudományon és akadémiáján belül kétségtelenül meglévő diszkrimináció viszont akadályozza.
Ez a meggyőződés késztetett arra, hogy annak idején a diszciplína-vitába az interdiszciplinaritás szempontját képviselve bekapcsolódjam. S arra, hogy előálljak olyan szervezeti változtatásnak a javaslatával, amely lehetővé tenné, hogy a dimenziók közül, amelyek mentén az akadémián belül diszkriminálják a kisebbségbe került másságot, legalább az interdiszciplináris kutatásoknak adja meg az akadémia pozitív diszkriminációval az egyenlő esélyt.
Összeszámoltam akkor: 78 hozzászólást kaptam erre a vitacikkemre. S azt is összeszámoltam, hány hozzászólás jelent meg az eredeti írást közlő Magyar Tudományban: egy.
Nem! Nem az történt, amire gondolni tetszik. Nem az történt, hogy a folyóirat minőségi vagy érdekérvényesítő szempontok mentén kiszűrte – netán kicenzúrázta – volna a hozzászólásoknak több mint 98 és fél százalékát. Hanem az, hogy szövegeiket szerzőik nekem küldték el. S amikor az okos s közben szenvedélytől is fűtött szövegekre (többségük ilyen volt) válaszul azt ajánlottam, hogy a szerző küldje be hozzászóló cikként, azt felelték: inkább vegyük úgy, hogy a véleményüket hordozó szöveget nekem szánták, nem pedig a Magyar Tudományos Akadémia nyilvánosságának.
A tünetek ilyen kezelése nyilvánvaló része maguknak e tüneteknek. Mint ahogy az is, ahogy a Magyar Tudományos Akadémia illetékesei a vita egészét kezelték, még a látszatát sem állítva elő annak, hogy az akadémia szerkezetén és működésén változna bármi is.
Ezért töltött el bizakodással, amikor ennek az új vitának legelején Szabó Csaba kivitte a vitát az akadémia zártságából az ÉS és a Friderikusz-műsor nyilvánossága elé (2006/18.). Gondoltam, itt már nem lehet titokban tartani, hogy történik-e valami, s hogy mi lenne az. Bizakodásomat csak növelte, hogy a reformbizottság élére Pléh Csabát állították. Az ő retorikájában ugyan egy szó említés sem történt arról, hogy nemrég már előállott egyszer ez a vita, hogy markáns reformakarat nyilvánult meg benne az MTA konzerválódott struktúrájával szemben; s még kevesebb (ha lehet a semminél kevesebb) szó esett arról, mit állapít meg egy – illő – akadémiai vizsgálat, miért hagyták az akadémia vezetői még elutasító válasznak is híján az előző akadémiai vitának minden javaslatát. De tény – láttuk -, olyan személyről van szó, aki egy nagyon fontos összefüggésnek a tudatára ébredt, méghozzá nem egy tudománybürokrata, hanem egy tudós módján.
Amikor aztán elkészült a bizottság előterjesztése, az egykori szovjet viccet idézte emlékezetünkbe: „- Abramovics elvtárs – korholta e viccben Kohnt oroszországi nevén a párttitkár -, maga elégedetlenkedő véleményt hangoztatott a legújabb párthatározattal kapcsolatban. – Tényleg van véleményem róla. De nem értek vele egyet!” A tudománybürokrata Pléh Csaba sem ért e szerint egyet a tudós Pléh Csaba véleményével.
A továbbiak azután már további illúzióknak híján zajlottak. Összehívtak egy tanácskozást az elaborátum megvitatására. Ennek az összejövetelnek, ha jól emlékszem, rendkívüli közgyűlés státusát adományozták. De már akár jól emlékszem erre, akár nem, a rendezvény délelőttjére tettek egy ünnepi ülésszakot, amelynek meghívott előadói 1956-ról tartottak (többségükben különben kifejezetten érdekes) előadásokat. Ezt a népes rendezvényt déli fogadás követte, s a délután közepére helyezett közgyűlés úgy volt időzítve, hogy a fogadásnak egy olyan zárása után, amikor már a legfalánkabb vagy/és leglassúbb vendég is hazament, másfél órát kellett várnia annak, aki végig elszánt maradt a reformelőterjesztés megvitatásán való részvételre. Az ekképpen erősen megfogyatkozott létszámot a levezető elnök az ülés megnyitásakor figyelmeztette: mindenki úgy beszéljen, hogy ne akarjon ártani a Magyar Tudományos Akadémiának. „Mit jelent ártani, s pláne, akarni ártani a Magyar Tudományos Akadémiának?” – ezt a kérdést senki sem feszegette. Így aztán két órába sem tellett, és a közgyűlés máris átadhatta helyét a sajtótájékoztatónak, amelyen az akadémia tisztségviselői ünnepélyesen bejelentették: felszállhat a fehér füst, van reformunk, na ugye megmondtuk.
Utójáték:
Vizi E. Szilvesztert neve napján elkíséri a szülőfalujába a Duna TV. Látjuk a helyet, ahol unokatestvérével, meg a varjúfészket… Igazán hangulatos képek. Elnök úr nem is néz ki hetvennek, hál” istennek, s ezúttal nem jut eszébe Marxról Hitler. Zárásul a riporter még megkérdezi: „Ostromlott vár-e még az akadémia?” És magyarázólag hozzáteszi. „A közelmúltban olvastam, hogy sokan valódi rendszerváltást sürgetnek az akadémián belül.” Az elnök úr válaszul közzéteszi gondolatait a Magyar Tudományos Akadémia reformjáról: „A tudomány az igazságot keresi, az igazság keresése megköveteli az igazmondást – ezért az igazság állandó keresése a mai politikának rossz üzenetet jelent, hiszen van egy intézménye az országnak, amelyről az átlagos magyar állampolgár azt mondja, hogy „Hiszek neki, amit mond”. Akkor a politikus ezt mondja: „Ilyenre nincs szükségem”. Ez a politikusnak nem tetszik. Tehát nem rendszerváltást sürgetnek, hanem az akadémia alapvető értékeit akarják támadni.”
Tetszik tudni? Értelmiségi embernek illik tudni, mert az elnök úr még a következőkről is értesít: „Az alkotó értelmiségnek ezt nem szabad elfogadnia. Ha van az értelmiségnek árulása, akkor az az, hogy a tisztességes álláspontkeresést feladja, és azt mondja: „Érdekek miatt beállok én is azok táborába, akik a valódi értékeket pusztítani akarják”.”
Ennyit a Magyar Tudományos Akadémia reformjáról.
*
Miért van az, hogy az utóbbi időben a tudományról egyre az irodalom jut eszembe? Csehov az oka, az ő negyedik felvonásaival, ahol már elsült az a bizonyos pisztoly?
Csak nem. Elvégre Csehovnál a negyedik felvonás végén arra megy le a függöny, hogy ugyanott tartunk, ahol az első felvonásban, a dráma előtt. Erre megy le a függöny.
Az akadémia drámája ettől lényegesen különbözik: nem megy le a függöny. Olvasni, hogy az októberi rendkívüli reformközgyűlés és az elnök úr Duna TV-ben közvetített kibeszélő-show-ja után most májusban a Magyar Tudományos Akadémia 177. közgyűlésének harmadik napirendi pontjaként Munkaközgyűlés az akadémiai reformról lesz tartva.
Ötödik felvonás – ez azért más, mint Csehov dramaturgiája.
De pszichológus vagyok, s így nem hagy nyugodni a kérdés: miért van mégis az, hogy az utóbbi időben a tudományról egyre az irodalom jut eszembe? Ha nem Csehov az oka, akkor kicsoda? Talán a másik Cs-betűs: Csokonai?
Igaz is, ő időben szólt: „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon.”
Garai László
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
