CSÁKI MÁRTON
Rabbi a tetőn
Demecs Zsolt: A Tóra népe. Képek hazai vallásos zsidó közösségekről. 9s Műhely, Budapest, 2006. 150 oldal, 6900 Ft
Kezemben egy fényképalbum – írta és fényképezte Demecs Zsolt – benne a hazai vallásos zsidó közösségek mindennapjairól készített fotókkal. A „mindennapok” persze nem pontos, hiszen jobbára ünnepekről, szakrális jelentőséggel bíró eseményekről van szó, ám a kötetet lapozgatva hamar kitűnik, hogy ebben az esetben e két dolog szinte azonos. Sok szépet és jót mondhatnánk a szerző munkájáról: Demecs egy hirtelen sugallat hatására kezdett efféle felvételeket készíteni, négy évvel ezelőtt. Tanult, ismerkedett, felkereste a közösségeket, majd mintegy elvegyülve kattogtatni kezdte gépét. Mondom, rokonszenves, ám mindez nem terelheti el figyelmünket arról, hogy a négy év gyümölcsét reprezentáló kötettel valami nem egészen kóser. Félreértés ne essék, nem az, amit a szerző – teljesen feleslegesen – már az előszóban leszögez, vagyis hogy a szövegek „nem zsidó nézőpontból készültek…” – így, három sokat sejtető ponttal fejezve be a mondatot. Mindezt egy sokkal bölcsebb megállapítás után ejti meg, tudniillik, hogy a képek szempontjából ennek semmi jelentősége. Csupán arról beszélek, hogy régen forgattam ilyen egyenetlen színvonalú művet. Valami hibádzik, mind a koncepcióban, mind a képek milyenségében, mind a kötet küllemében.
Kezdjük ez utóbbival: nem elhanyagolható a könyv – a szó szoros és átvitt értelmében vett – teste, különösen egy album esetében. És ez a test recseg és ropog, széthajlik, percig sem csábít tapintásra. A meglehetősen fantáziátlan borítóra is dukált volna egy fajsúlyosabb, kevésbé kusza kép. Az olykor ötletszerű tipográfia mellett pedig végképp indokolatlan a dupla, kihajtható oldalak alkalmazása – előbb inkább az alapvető könyvészeti adatokat illett volna feltüntetni.
Itt van aztán a már említett szöveg. Rögtön a bevezetőben csupa furcsaság „zsidó reneszánszról”, a Statusquo Ante hitközség mibenlétéről, a „vallási kötődéstől függetlenül minden magyar zsidó embert képviselő” Mazsihiszről. Tudja a fene, ezekről azért számos publicisztikai vita volt/van, de a szervezetek önmeghatározásának eme kritikátlan átvételében talán annak is volt némi szerepe, hogy ők támogatták a kötet megjelenését. Amúgy ha valahol, hát az ortodox-neológ szakadás szellemi hátterét tekintve elkelt volna még néhány mondat – a bevezetőből ugyanis csak az derül ki, hogy mindez a Szentély pusztulása után történt. Vagy: „a zsidó vallást nem a vallási teendők sokaságán keresztül, hanem az istenhez tartozás kifejeződésének életképeivel szeretném kifejezni” – nos, nem tudom, mi fejezetné ki jobban képileg az istenhez tartozást, mint egy hitben élő ember, aki vallási teendőkkel foglalatoskodik. Főleg annak fényében tudom ezt nehezen értelmezni, hogy a könyv az ünnepek, azaz meghatározott teendők szerint van tagolva. És miért, hogy a különbségek helyett az azonosság izgatja, mikor három vallási irányzat bemutatásán keresztül végzi munkáját? A „nem zsidó nézőpont” azért is érthetetlen, mert jóformán csak az egyes ünnepek gyökereit megvilágító bibliai parancsolatok vázlatos átiratával van dolgunk, olykor egy-egy tárcakezdemény-szerű írással megspékelve. Igaz, néhol szükségesnek látszanak az értelmezéshez, de nélkülük is megálltak volna e képek, ha… ha olyanok lennének.
Azok viszont zavarba hoznak, nem tudom, mi is volna számon kérhető rajtuk. Először kifejezetten üdítő volt ezeket a színes képeket nézni: végre egy „zsidóalbum”, amiben az esküvőkről készült képekből nem temetés hangulata árad. Élet van benne. Köztünk élő emberek, a megszokott pátosztól, sztereotípiáktól megfosztott, abszolút keresetlen szituációkban. Ám sznobéria, megszokás, a színes képek óhatatlanul magukon viselnek valami sajtófotó-jelleget. Nincs ezzel baj, csakhogy az üdvös pátosztalanságot a képaláírások, a lépten-nyomon felbukkanó hitközségi vezetők minduntalan feledtetik velünk, és így már a könyv inkább egy félhivatalos belső kiadványra emlékeztet. Szigorú válogatás hiányában csupa cseppet sem felkavaró, közömbös alkotás, aztán egy-egy telitalálat, kivált a pászkasütést, a mikve kóserolást (leginkább a tetőn álldogáló rabbik, háttérben a kopár, pesti tűzfalakkal) vagy a nyírtassi látogatást (itt szinte maga „a zsidó” a punktum a képeken, mintha csak odamontírozták volna) megörökítő sorozatok darabjai közt. De semmi állandót nem találok a tekintetben: tapogatózó, megbúvó, túlzottan tisztelettudó. Soha nem elég „tapintatlan”, se nem költői. Mintha széteső töredékeit, részleteit látnánk valami teljesebbnek – valami teljesebbnek, ami sokkal izgalmasabb, nyugtalanítóbb dolgokat is tartogat.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
