Bíró András
Az árpádsáv-maszatolás
Valamennyi álérv napvilágot látott már e témában, ergo nem kívánom szaporítani azokat. (Lásd pl. Bitó László: Tűzkeresztség után, ÉS, 2007/10.)
Úgy tűnik, hogy azért ízléstelen, veszélyes, provokatív, álságos stb., stb. nyilaskeresztmentes, de sávos zászló megjelenése a magyar köztereken, mert honfitársaink egy részének érzékenységét bántja, sérti – „bár törvény nem tiltja”. Más szóval az itthoni zsidókat kívánja ismét kirekeszteni. Ilyenkor minden tisztességes ember kiáll (Gyurcsány Ferenc) és vállalja a közösséget, a szolidaritást a kirekesztettekkel. Ezzel csak egyet lehet érteni.
Ha azonban a jelenségnek csak az antiszemita vonatkozását látjuk – lásd a Mazsihisz elnökének hisztérikus reakcióját -, úgy továbbra is történelmi patológiánk, „a magyarok” versus „a zsidók” örökzöld nótáját fújjuk. Nekem ez a zászló egy olyan történelmi kontinuumnak a szimbóluma, amely Károlyi bukásával kezdődött és az eszement „Kitartás!”1 jelszóval folytatott emberirtásába torkollott. Nem csak zsidónak titulált magyar állampolgárok százezreinek halálára gondolok az árpádsáv láttán. Arra az SS-be kényszeríttet 16 éves sváb parasztfiúra is, akit derékig érő hóban, 44 decemberében gerinclövéssel vittem hordágyon az elhagyott Páger-villa kötözőhellyé változtatott szalonjába. Az is eszembe jut, hogy becsületszavára oly kényes magyar királyi tisztikar, főparancsnokának, Horthy kormányzónak adott esküjét megszegte, a háború elvesztése nyilvánvaló tényét vakon elutasította, és további nem zsidó, „igaz magyar” honvédezreit tette ki a katyusák tüzének.
Ma, amikor a nemzetáruló jelző csak úgy repked a levegőben, a mind kevésbé kódolt fajvédő zsidógyűlölet polgárjogot nyer, és az ellenségeskedés már-már oda fajul, hogy megszólnak a buszon, ha Népszabadság van a kezedben, minduntalan azon morfondírozom, vajon mi a bánat történt velünk? Mitől a gubancok sorozata? Miért nem történt meg a szembenézés múltjainkkal2, aminek hiányában demokrácia-projektünk döcögőre fogta tempóját? Miért nem sikerült konszenzust teremtenünk abban a kifinomult szemantikai formulában, mely szerint a kétszázezer magyar holttest a Donnál hősi halott, míg a haláltáborok négyszázezre áldozat? Talán nem áldozat mindkettő?
Földrészünk szerencsésebb részében ki korán, a hetvenes években a nyugatnémetek, ki később, a mai franciák végül szembenéztek XX. századi ocsmányságaikkal, s bár nem lehetett, mert lehetetlen a társadalomból kiiktatni a kirekesztés pszichológiai gyökereit, már ötven éve domináló etikai konszenzussá vált a sztereotípiák elutasítása, a másság tisztelete. Rasszistának lenni ciki, faragatlan, rosszul nevelt, egyszóval bunkósággal azonos. Az is igaz, hogy a diktatúrák a II. világháború óta inkább a keleti részeken maradtak meg vagy éppenséggel épültek fel, ahol a múltat a voluntarista ideológiák „igazsága” uralta a történelemtanításban és a médiában. Nem tartható véletlennek, hogy a 70-es években lezajlott nyugatnémet történészvita – a nácizmussal való szembenézés őszinte és bátor aktusa – kilépett a szakmai keretekből, és össztársadalmi öngyógyítási folyammá dagadt. Ahhoz, hogy Európa egyik legkövetkezetesebb demokratikus rendszere kialakulhasson, határozottan szükség volt erre a tisztulási folyamatra. Az ország keleti részén, ahol ezt a szembenézést az ottani „átkos” nem tartotta célravezetőnek, széles társadalmi rétegekben még ma is jelentős a demokratikus deficit.
Nálunk az utolsó csatlós tényét mindenekelőtt akasztással, börtönnel, törvényi tiltásokkal véltük jóvátenni, s a bűnös nép szindrómája lett a post factum antifasizmus zenei aláfestése. Az akkori légkörre emlékezve, amelyet Európa-szerte a nürnbergi perek szelleme és a haláltáborokból hazajövő csontsovány tanúk látványa határozott meg, nem is lehetett más választ elképzelni. Túlzottan frissek voltak a sebek, túl drámaiak a romok ahhoz, hogy történészi magaslatokból vizsgálni, elemezni lehetett volna a katasztrófa mély okait. Bibó is csak 1948-ban jelenteti meg a Zsidókérdés Magyarországont, pedig ha valakinek, neki megvolt az erkölcsi hitelessége ahhoz, hogy útra keljen társadalmunkba a szembenézés, a gyászmunka. Így e témában egy kibeszéletlen, a tiltás gőzhengerével mind mélyebbre döngölt bűntudattal párosuló hárítás jellemezte évtizedeken át a többség pszichikai zavarát. Mai szemmel az is felmerül bennem, hogy a moszkovita négyesfogat, amely a „fordulat évével” totális hatalomra jutott a közbeszédben is, személyes komplexusai miatt sem vállalta a téma árnyaltabb elemzését, és a bűnös nép ellenségképét is az osztályharc élesedésének igazolására használta fel.
Ma „szabadon” felböfög a két generáción át megemésztetlen, de évszázadok óta hirdetett és máig elnyúló anti-judaizmus, anti-szemitizmus, anti-izraelizmus folytonosságára épülő katyvasz. Egyesek tiltó törvények után kiáltanak, ám legyen. Azonban amíg nem nézünk szembe valamennyien a bennünk többé-kevésbé szunnyadó előítélet-halmazzal, a cigánnyal, a köcsöggel, a zsidóval, az arabbal, egyszóval a másikkal, a legkeményebb törvénykezés sem csavartathatja össze a lengő sávos zászlókat. De ami talán még fontosabb – hiszen a lakosság zöme nem gyújtogat az utcán -, miért nem kérdőjelezzük meg szüleink, nagyszüleink passzivitását a szemük láttára végrehajtott gyalázattal szemben? Adott esetben mi ma is így tennénk? Vagy éppenséggel így teszünk?
Tudom, minden történelmi párhuzam ipso facto történelmietlen, hiszen elvonatkoztat helytől, időtől, specifikus kultúrától. Tippeket azonban szabad lopni. A német történészvita adaptált, itthoni változatára gondolok. Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy a szaklapokban évek óta tárgyalt, de társadalmi tudatformálásban hatástalan hazai vita kiterebélyesedjék? Aktualitása mind nyilvánvalóbb, az önvizsgálat gyógyító hatása több mint sürgető. Ahelyett, hogy Weimar ördögét minduntalan a falra festenénk, talán társadalmunk tagjainak demokrata-tudatának alakulásában is szerepet játszhatna ez a vita, ha helyet kapna a tömegmédiában és természetesen a történelemoktatásban. Hallom a cinikus reakciókat: kit érdekel a múlt most, amikor bevezették a vizitdíjat? Erre nem tudok választ adni, de ha egyetemi ifjúságunk kebelében folytatott véleménykutatásokra odafigyelnénk, kiderülne, keresik a helyüket, és ott találják meg, ahova a romantikus nacionalizmus tereli őket a belátható múlt tényeinek hol finom, hol durva meghamisításával. Talán mérhetetlen bűnnek tűnik a valóság kritikai vizsgálatának szempontjaihoz hozzászoktatni az új generációt?
Bíró András
1 A fiatalabbak kedvéért: „Kitartás, éljen Szálasi!” volt a magyar nácik köszöntése, a „Heil Hitler” példájára.
2 Azért a többes szám, mert szerintem az egymásra épülő totalitarizmusok közötti különbségeket nem tanácsos leegyszerűsíteni.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
