Számomra keserves, de Magának, uram, nyilván örvendetes hír, hogy immár bíróság döntötte el: a „felszabadítás kontra megszállás” vitában nem nekünk, akiknek az élete múlott a Vörös Hadsereg megérkezésén, volt igazunk, hanem Önöknek, akik csak megszállásról hajlandók tudni.
A verdikt szerint „minden ténybeli tartalom nélküli” állítás „nyilasmentegető”-nek vagy „nácimosdató”-nak nevezni azt, aki ma az Önök egykor hangoztatott véleményét ismételgeti, és ebben a tisztelt Táblának igaza is van: precízebb definíció lett volna „náciszajkózónak” vagy „nyilasplagizátornak” minősíteni.
Elvégre Zombori József már 1943. szeptember 30-án, A Nép című náci bulvárlapban közölt nyílt levelében megírta: „Akár nyilas valaki, akár nem, be kell látnia, hogy nem a túlsó oldal, hanem a németek képviselik és védelmezik az európai kultúrát, a kisemmizett népek, így a mienk igazságát is. Az angolszász-szovjet szövetségesekről ennek éppen az ellentéte állítható. Vedd már végre tudomásul, hogy aki ma nem németbarát, az akarva-akaratlan az angolszász-szovjet oldalhoz, illetve a zsidókhoz húz, és így fajtánknak is ellensége.”
De hát Zombori csak egy volt a hungarista tollforgatók seregéből.
Hanem Ön, Mattyasovszky Kornél, aki főmunkatársa volt a Magyarságnak, helyettes főszerkesztője a gleichsaltolt Pestnek, s végül, 1944 novemberében főszerkesztővé avanzsált a Magyarországnál, amolyan „véleményformáló értelmiségi” volt, s lám, Ön is ezt írta 1944. november 21-i vezércikkében:
„A magyar külpolitika ahelyett, hogy a magyar életben népszerűvé igyekezett volna tenni a német szociális berendezkedéseket, amerikai kommunista vezérek szociális terveivel foglalkozott, és valósággal propagandát csinált az angolszász hatalmak úgynevezett békepolitikája mellett. A magyar nép egészséges történelmi ösztönét követte, amidőn nem Ázsiát, nem a barbarizmust, nem a megsemmisülést választotta, hanem Európát, a civilizáció megtartását, a keresztény kultúra megőrzését, az egészséges magyar jövendőt: Szálasi Ferencet. Az elkövetkezendő negyedszázad fogja eldönteni, hogy a magyar nemzet milyen helyesen cselekedett, amikor sorsát és jövőjét a Harmadik Birodalomhoz, a fasiszta Itáliához és a dicső japán császársághoz kötötte.”
Gondolom, még posztumusz is jóleső érzés lehet, hogy a Tábla jóvoltából most ez is eldőlt. Csaba Lajos nevű kollégája is igazolódott, aki az Összetartás 1944. november 23-i számában a „megszálláskoncepció” híveinek szállított érveket: „Mindenki látta Budapest utcáin a szovjet és román foglyok menetoszlopait. Nem arra akarjuk a közfigyelmet felhívni, hogy a foglyok rongyosak, kiéhezettek. Mi is tudjuk, hogy a végtelen kilométereken keresztül harcoló katona a harcok kegyetlenségei között nem nyújthat elegáns külsőt. De a tekintetük barbár. Arcukon még csak fel sem villan a kultúrember lelke, értelme. Pedig voltak köztük tiszti rangjelzésűek. Egy sem akadt, akire rá lehetett volna fogni: ez, ilyen az európai rabszolgamunkást felszabadító ember. Mi jogon törnek be a hordák Európa kultúrföldjére? Hajtja őket a primitív ember állati vágya. Durvaság, kéjgyilkosság, rablás, dorbézolás, részeg halálmegvetés, falvak és városok fölégetése jelzi ennek a hordának az útját. Fegyvert kell fognunk, hogy kiirtsuk ezt a pogány, erkölcstelen szellemiséget. A szovjet hadseregei nem a felszabadítás harcát vívják. Munkástestvérek, ne tévesszük össze a kéjgyilkosokat a munkásfelszabadítókkal.”
Dr. Bozóky Lajos Az Ország 1944. december 16-i számában mindehhez más fontos adalékokat tett hozzá: „Mióta hazánk részt vesz Európa nagy önvédelmi háborújában, egy furcsa kis társaság különböző jogcímeken örökké siránkozik. Kezdetben azon, hogy miért harcolunk határainktól ezer kilométerre, azután azért, hogy miért szállítunk élelmiszert a szövetséges Németországba. Sírva fakadt azon, hogy védjük a Tisza-vonalat és a Dunát, s végül most óriási jajveszékelést csap azon, hogy a háború következtében Budapesten esetleg házak fognak romba dőlni. Az egész mögött a leghallatlanabb destrukció húzódott meg. Inkább pusztuljon a nép és süllyedjen bolseviki rabságba a kultúr Európa, csak egy ne legyen az uralkodó eszme: a nemzetiszocializmus. Ez a gyűlölet vezeti a siránkozók szektáját. A pesti aszfalt ma dübörög a hungarista fegyveres erő masírozásától, amely felvonul, hogy élete és vére árán védje fővárosunkat. Történelmünk folyamán mindig akadtak elhivatott férfiak, akik tudták, mit kell tenni. Ezt láttuk október 15-én is. Volt Szálasi Ferencünk, aki utat és célt mutatott s ha ez az út bombázott városokon keresztül és összedőlt házak romjai között kanyarog is, a biztos célhoz vezet.”
És Önök, meggyőződéses náci tollforgatók, azt is tudták, hogy akadnak, akiknek csak az orosz megszállás nem smakkol, de egy esetleges angolszász „felszabadítást” elfogadhatónak találtak volna.
Megírták, hogy ez is árulás:
Iklódy Szabó Edit az Összetartás 1944. szeptember 7-i számában széttépte az ilyen illúziókat, és leszögezte: ha orosz, ha angolszász a bevonuló hadsereg, az a lényeg, hogy nem náci, és aki nem náci, az mind barbár. Lám „Rómába nem Sztálin seregei vonultak be, mégis vörös, sarló-kalapácsos zászlók lengenek a házak falán, úgy látszik, tehetetlen a megszálló angol-amerikai katonaság. De Gaulle Páriszában terror uralkodik, csak még a guillotint nem állították fel a Place de la Concorde-on. Sacha Guitry, Maurice Chevalier szerepelnek a kivégzettek listáján. Pedig hát Sztálin seregei ugyancsak távol állnak a francia határtól…”.
Iklódy Szabó Edit afelől se hagyott kétséget, honnét várható a felszabadulás: „Valahol a keleti arcvonalon egy francia ifjakból toborzott önkéntes csoport harcol Doriot francia nemzetiszocialista vezér vezetése alatt. Ha majd a győzelmes német seregekkel együtt Doriot légiója is újból francia földre lép, az anarchiába süllyedt, elgyötört francia nemzet ujjongva szegődik majd melléjük, az IGAZI felszabadítók mellé!”
Ehhez én már csak annyit tennék hozzá, hogy a kivégzett Sacha Guitry 1957-ben, Maurice Chevalier 1972-ben halt meg. És így igaz a többi is.
