Egy évvel ezelőtt láttam először a Fővám téren, a Nagyvásárcsarnok közelében, hogy a szeméttartóra ez van felírva: Juden unter alles. A betűk alatt nyíl, hátha nem érti valaki, mire gondolt a szerző, arra gondolt: szemétbe a zsidókkal. A szövegváltozatok azóta durvábbak lettek, és megszaporodtak. Ilyen mondatokkal találkozunk, hogy „tolvaj zsidó”, „irtsd a szar zsidót”, az utóbbi időben összekapcsolva az SZDSZ-szel, az MSZP-vel, majd az MDF-fel.
A betűk értelmiségi írásra vallanak, a szavakban helyesírási hiba véletlenül sincs, s furcsa módon, ritkán tüntetik el őket, vagy ha igen, hasonló tollal, hasonló írással újraírják.
Kik lehetnek a szerzők?
Tegyük fel, egy szélsőséges, ultranacionalista csoport. A kultúrában nem járatlanok, vannak köztük idősebbek is, ők új zsidótörvényeket szeretnének, vannak fiatalok, ők talán tagadják a holokausztot, és tüntetni akarnak, kikérik maguknak, hogy nem nyilváníthatnak véleményt. Szellemi erőfeszítésükből először megszületik a Juden unter alles, és mert mindenki túl akar tenni a másikon, a többi is. Szereznek egyforma tollakat, és fémre, műanyagra, fára felírják, amit előző nap kigondoltak. Rajz is lehet a szöveg mellett, végül is rokon műfaj ez a falfirkákkal, de amíg azok politikamentesek, ennek célja a politika.
Kikhez köthető még a felirat? Mondanám, a szélsőbalhoz ugyanúgy, mint a szélsőjobbhoz, ha volna ennek értelme. De jobboldal és baloldal, főként a média jóvoltából, ma inkább csak szitokszó, erős fejfájást kapnak tőle az emberek. És világosabb is, ha így fogalmazunk: bárkihez, aki szabad utat ad a zsigerekből jövő gyűlöletnek, a fundamentalista gondolatokból táplálkozó rögeszméknek, a rögeszmék táplálta szereplésnek, hatalomvágynak.
Harmadik változat: egy okos, magát mindenki fölé helyező csapat elhatározza, mi fogjuk megmondani, hogy te mire gondolsz. Úgy se mernéd kimondani, hát még felírni. Mi megtesszük neked, szembesítünk önmagaddal, hogy megtudd, mi az, ami mellett nap mint nap szó nélkül elmész, amit látsz, hallasz, tudd meg, hogy milyen az antiszemita közbeszéd. Alkoholos filctollak, ki-ki tudja, melyik utcába megy, mit fog felírni, hova.
És folytathatnánk még – de a történetnek nincs vége.
A Duna-parton, a Nehru parkban, ahol kikötnek a hajók, az egyik bója vagy oszlop dobozán egy-két hete ez a „költemény” olvasható: Szarunk a Talmudra, Szarunk a Menorára, Köpünk a zsidók Büdös pofájába!
Aki ezt elolvassa, ég az arca. A padok háttámláján ez áll: Államosítás, zsidóirtás, életszínvonal.
Március 15-én, ebédidőben, magamhoz veszem a szintetikus hígítót, egy kis üveg folttisztító benzint (sebbenzin), egy rongyot, és lemegyek a Nehru parkba. Gyönyörűen süt a nap, a parton sok ember. Sétálnak, napoznak, bicikliznek, kutyát sétáltatnak.
Hozzálátok. Nem mondom, hogy könnyen megy, a festék kitűnő minőségű, talán a napsütés is megtette a magáét, és a lemosóm se sok. Nem keltek feltűnést, senki sem kérdezi meg, mit csinálok, hogy hajós vagyok-e, vagy takarító, vagy a közterület-fenntartó alkalmazottja. Vígan folynak a mobiltelefonos beszélgetések, kisgyerekek kergetik a galambokat, lassan nekem is jókedvem lesz.
Nemcsak azért, mert rájöttem a megoldásra: egyenként kell a betűket eltüntetni, nem ám egyszerre az egészet. Hanem azért is, mert eszembe jut a pápai zsinagóga egykori rabbija, Lőw Lipót, akit 1848-ban Görgei – elhangzott beszédei alapján – a hadsereg zsidó főpapjává nevezett ki. Világos után két évre börtönbe zárták, szabadulása után Szegeden folytatta a munkáját.
Úgy gondolom – én is pápai vagyok -, Lőw Lipót most vidáman néz, ő is örül neki, hogy sikerül eltüntetnem a Talmudot, menorát gyalázó szavakat.
Mert optimista vagyok, az jut eszembe: lehet, hogy mások is kedvet kapnak a gyűlöletkeltő, ellentéteket szító, az embereket egymással szembefordító szövegek eltüntetésére. Miért ne? És egy napon többen lesznek a gyalázkodó szövegek lemosói, mint a felírói. Kimennek a Nehru parkba, körülnéznek, és nem lesz mit lemosni.
Vathy Zsuzsa
