Népszabadság * Róbert László * 2007. március 24.
A cikk szerzője és Samy atya (2003-as felvétel)Kép: Havasi János„Nem csak az élőkkel vagyunk együtt. Velünk vannak azok is, akik messze vannak. Akik eltávoztak…” (Goethe)
Mózes közölhette volna Noéval: „A Föld mind romlottabb lett: megtelt erőszakossággal.”
Korabeli cinikusok már akkor vonogatták vállukat: „Utánunk a vízözön…”
De hát – két cunami között – megint megöltek valakit. A számozatlan vágóhidakon, az M1-en, az olasz-francia határ kamionos parkolójában, egy chicagói suli tízperces szünetében…
Ám akit a Tigris partján – legalábbis a világmédia riasztásai szerint – néhány paptársával együtt ismeretlen kilétű, identitású, vallású (vagy hitetlen?) terrorista tettesek gyilkoltak meg pár héttel ezelőtt, ő a barátom lett egyetlen nap alatt, s marad halálában is.
Előzetes magyarázatként: még II. János Pál küldte el Szaddám Huszeinhez a Iustizia et Pax vatikáni kongregáció elnökét: próbálja meg rábeszélni a diktátort, hogy esetleges kapitulációjával járuljon hozzá a további vérontás megszüntetéséhez. Nos, ez a baszk eredetű, az arab világban is tekintélynek örvendő Echegaray bíboros említette egyszer Rómában: „Ha megint Bagdadban járna, keresse meg a Szent Péter kaldeus-keresztény szeminárium rektorát. Ha valaki igazán érdemes, méltó a tisztelendő címre, úgy az Samy atya. A telefonja sajnos már régóta nem működik. A temploma valahol egy Dora nevű negyedben van.”
2003 tavaszának egyik hétvégéjén már az Irak elleni amerikai invázió után Ammanban tébláboltunk. Tucatnyi más stábbal együtt. „Interkontinálisan” átkozódva, arra várva, hogy átengedjenek a határon.
Az éppen ott ülésező Nemzetközi Vöröskereszt „szakértői” intettek, még ne induljunk: szerintük Bagdadban gyilkos rablóbandák garázdálkodnak. Sőt, a CNN is jelezte: a keresztények menekülnek.
Ezt követően egy még Saigonból ismert montreali tévétudósító kollegámmal – néhány fél deci ánizsos arak pálinka után – úgy döntöttünk: mégis elindulunk. Maszek digitális kamerával felszerelt társammal, Havasi Jánossal – baptista szeretetszolgálatosoknak álcázva, a kanadai meg a mexikói TV Ranger-terepjáróinak nyomában – ültünk egy húszéves Mercit vezető, hithű szunnita taxis mögött. Az ötszáz kilométeres, négysávos autósztráda végén a szombat este még felvöröslő naplementéjében láttam meg az egykor virágzó metropolis körvonalait. Az első látvány egy tízemeletes betoncsontváz: ez volt a bagdadi televízió…
Ezután egy Abrams típusú tankból kiszállt a katona. Mikor felmutattuk baptista igazolványunkat, közölte, hogy ő metodista. De azért – ökumenikusan – elővett egy részletes katonai térképet, és megmutatta, merre haladjunk a szerinte veszélyes Dora-negyed felé.
Nekünk akkor, ott, azon a reggelen arról sem volt fogalmunk, milyen nap van.
Úgyhogy majdnem lekéstük a virágvasárnapi misét. Közben erre-arra lődözgettek kicsit. Megérkeztünk.
A Péter-Pál-templom főhajója megtelt. Mintha nem a káosz, a víz, a villany, a gyógyszer hiánya uralták volna helyenként ezt az ötmillió lelket számláló iraki fővárost. (Legalábbis a világmédia számára.)
Hol is vagyunk? Mintha egy Ferenciek téri templomban is kérdezném a szomszédomat:
– Ez melyik zsoltár, uram?
– Újdonsült hívő vagyok – feleli hozzám hasonló gyenge angolsággal. Még mindig nem tudok arameusul, Sir.
A Helyzetből jövet bebeszélem magamnak: akár az ószövetségi Joel kis-próféta mondatait is zenghetné a zsoltár…
„Hozzád kiáltok, Uram
Mert üresen állnak a vermek,
Kiáradtak a folyóvizek
És tűz égette ki a puszta legelőit.
Jön egy nagy és hatalmas nép,
Hozzá hasonló nem volt még soha.
Olyan zajt csapnak,
Mint a harcikocsik.”
A valóságban a kifogástalanul mosott-vasalt ingek fölött is csak tiszta, átszellemült arcokat látok. Meg kezeket. Utoljára egy algíri mecsetben figyeltem: nem keresztényi vagy zsidó módon kulcsolódnak össze. A hívek itt is széttárják karjukat. Előre nyújtják. Mások felé. Így adják át magukat, szinte muzulmán módra kaldeus istenüknek.
Szövegileg csak keresztneveket értettem egy névsorból, amelyet egy szomorú arcú hívő olvasott fel: Thomas, Marlene, Haddad, Sára, Dávid, Israel, Szulejman…
A „tolmácsom” szerint a bagdadi kaldeus keresztény közösség harminc tagjának nevét sorolták fel, akik az iraki-iráni és a második öbölháború, illetve az elmúlt évek bombázásai alatt vesztették életüket.
A misének vége. Fehér – amolyan ciszteres – palástjában jön felém Echegaray „tisztelendője”. Jóképű, olyan negyvenes.
– Barátom. Úgy tűnt nekem, mintha maga már járt volna errefelé.
– Igen. Júniusban lesz 45 éve. Amikor Kasszem tábornok valamiféle misztikus véletlen folytán éppen a Bastille lerombolásának évfordulóján, július 14-én megdöntötte az angolbarát iraki monarchiát.
– Tudja, hogy Kasszem síita volt? Szunnita tiszttársaival együtt tette. Aztán megölték.
– Mondja, atya, mit jelent önnek ma,
Kr. után 2003-ban kaldeusnak, kereszténynek és irakinak lenni?
– Hálát adhatunk az Úrnak, hogy élünk. Bár a mai helyzet sem könnyű. Kaldeusok vagyunk egyrészt, mert nyelvünk a kaldeus-arameus. Ezt a nyelvet beszélte Jézus is. Kaldeus nevet viselünk, mert ez mint nép volt egykoron nem messze innen, Ur városában, Ábrahám idején, ötezer évvel ezelőtt. A nyolcvanas években kétmillió lelket számolhattunk Irakban. Azóta híveink egy része emigrált Amerikába, Ausztráliába. Bocsásson meg, nem működik a telefon. Ha hazamegy, fölhívná a nővéremet Chicagóban? Ő az ottani kaldeus közösség tagja. Mondja meg neki, hogy megvagyok. Különben, mikor Rómában tanultam, sok olasz csodálkozva kérdezte: léteznek keresztények Irakban?
Megjegyzem Samy atyának, hogy a CNN szerint a keresztények menekülnek Bagdadból.
– Ez így nem felel meg a valóságnak. Persze voltak és sajnos lesznek is családok, amelyek félve – főleg a bombázásoktól – kivándoroltak. De láthatja, vagyunk. Még Kurdisztánban is. Sok ezren. Megünnepeljük természetesen a nagyhét napjait is. Persze nem úgy, mintha nem lenne háború. Szertartásainkat is úgy tekintjük, mint egyfajta lelki küzdelmet a háború ellen. De a háború sem tudhat megváltoztatni bennünket lelkileg, szellemileg. Mai homíliámban is arra hívtam fel a figyelmet: ahogy Jézus Jeruzsálemben bement a házaitokba és békét hozott, úgy ti is azt tegyétek a szomszédaitokkal. A háború sok mindent le tud rombolni. De nem tudja szétroncsolni a személyiséget, a lelkünket.
– Elnézését kérem, hogy a mise alatt képzeletemben Joel prófétát idéztem.
– Sajnos nem valótlanul. A mai misére meghívtam amerikai katonákat is. De ahogy benéztek hozzánk, egyetlen kérdésük az volt: van-e fegyverünk? Mondtam, hogy két testvérünk puszta kézzel őrzi éjjel a templomot és a szemináriumot.
Ön azt is érzékelheti, hogy jóformán nincs villany a városban. Nekünk viszont van egy aggregátorunk, amit Rómából kaptunk. Ez az egyetlen errefelé. S ez ugyanakkor számomra nehéz ügy: mert így nekünk van áramunk, van egy kis világosságunk. Tudja, ez a Dora-negyed Bagdadban elég ritka: vegyesen lakott síita-szunnita-keresztény környék. S mindeddig jól megvoltunk egymással. Pedig a zömmel muzulmán szomszédoknak legfeljebb csak gyertyájuk van. Vagy az se. El is akarták lopni az aggregátort. Később hallom, hogy a szemközti házból kijött egy Ahmed meg egy Mohamed, és így szól a Christiannak és Eliasnak: „Nos, ha tudni akarjátok, el akartuk vinni, mert nálunk már fél év óta nincs villany. Azután a muftival és persze Allahhal együtt úgy döntöttünk: jól van, maradjon csak nálatok. Legalább lesz egy kis fény az utcánkban.”
De ha maga ebből filmet készít, úgy ne felejtse el: Joel nemcsak a végítélet közeledtét jósolta, hogy megtérésre intsen. Jövendölésében az ítélet után boldog korszak jön, amikor majd mindenfelé kiárad Isten lelke. Majd ha jön Pünkösd. Vagy azután. Valamikor.
Hiányzik Samy atya. De nem csak azért, mert talán az ő közössége az egyetlen a világon, és nem csak ezen a közelgő virágvasárnapon, amely Jézus nyelvén énekli a zsoltárt…
Amikor 2003-ban műsorba mentek a Bagdadi Tisztelendők, Sikos Antal ürömi-pilisborosjenői plébános misét mondott érette.
A többi – ami a Tigris partján azóta történik – sajnos látható, hallható a hírekben.
P. S.: „… És hallgatom a híreket,
Miket mélyemből én szavam hoz
Amíg a világ ilyen veszett,
Én irgalmas leszek magamhoz.”
(József Attila: Irgalom)
