2007.03.22., 2007. évfolyam, 12. szám
szerző: Trencséni Dávid forrás: 168ra
cimke: március 15.
Utcai tűzharcokra, „rátelepülésre” és patakvérre számíthatott a nemzeti ünnepen – aki a kormány hivatalos kommunikációjából és a szélsőjobb öngerjesztő őrjöngéseiből informálódott. S bár március 15-én nem robbant ki a forradalom, a résztvevők kitettek magukért.
Hallgassa meg!
Podcast
Ugrás a főbb budapesti helyszínekre a kék gombokkal (Térkép: Google Maps)
Az utcai összecsapások természetrajzához tartozik, hogy bárhol, bármikor kirobbanhatnak. Az ellenzéki érveléssel szemben nem ürügy kell hozzá, hanem kritikus tömeg és szándék. Minthogy a „48-as forradalom és szabadságharc 159. évfordulója előtti hetekben a radikális jobboldal (Kövér László, Bencsik András, Budaházy György, Vona Gábor és sokan mások) kizárólag kormányváltásról, nemzeti ellenállásról és a rendszer megdöntéséről harsogott (álmodozott), egyértelműnek tetszett: a szándék már nem, csak a kritikus tömeg hiányzik. Az sem sokáig.
A jobboldal már szerdán megszállja az utcákat. A sort délután négykor a némasági fogadalmat tett MDF nyitja, amely – noha a pártok közös ünneplése és a nemzeti ünnep depolitizálása mellett egyszerre érvelt – végül magányosan virágozza fel az első felelős miniszterelnök nyughelyét. Szónoklattól tartózkodnak a párt prominensei, elvégre egy szál tulipán szebben beszél. Még füttyszóban is. Jut belőle.
Sűrű a program, hatkor már a Nemzeti Önvédelmi Mozgalom tiltakozik a rendőrség – behegedt sebű – székháza előtt. Aktuális fájdalmuk: a yard a nemzetközi gyakorlat és Morvai Krisztina ellenére sem óhajt eltekinteni a gumilövedékek használatától az ünnepi zavargások szétkergetése során. Csekély az érdeklődés mindkét részről.
Kattintson a képre! Rendőr alig, önvédőből sincs több kétszáznál, csak a sajtó jelent meg majd” teljes létszámban. A hiányzók igazoltan távol, elvégre a megosztásos taktika jegyében épp ebben az órában tartja a Vér és Becsület utódszervezete, a Pax Hungarica ugyancsak előünnepi megemlékezését. A Szálasi-éltetők a Petőfi-szobor lábánál zsidóznak erőset szűk körben. Az elmaradhatatlan nyilashimnuszt alig harmincan visszhangozzák.
Rövid pihenő; a Fidelitas csak valamivel nyolc előtt kezd a Pilvax előtt. A tömeg – bár a becsléshez Philip-módszert használunk – alig százötven fő. Ahhoz elég lehet, hogy „rárontás” esetén a helyszínt biztosító két egyenruhást megfékezze, ám senkit nem ránt talpra a Pilvax 1848-as menüje mellől. S minthogy szónokról jót vagy semmit, eltekintünk a szervezet fővárosi elnökének véleményezésétől. A rendezvény a Landerer-Heckenast- nyomda előtt ér véget. A nagyágyúkat ide tartogatják: aki átsétál, Szijjártó Péter szóvivőt és Schmitt Pál alelnököt is hallgathatja. Mindkettő leragad az Orbán-szótár szorgos felolvasása szintjén: vasfüggöny, új arisztokrácia, új többség. Minden a régi.
15-én korai a kelés, fél kilenckor az ünnepélyes zászlófelvonás előkészületeit nézzük. Bár volt már benne részünk, most is szorongva várjuk az összecsapások kezdetét, a pillanatot, amikor a tömeg céltalan indulata fókuszpontot talál, és „egyszerre mozdul”. Kollégákkal tanácskozva próbáljuk kitalálni, mikor és hol indul a balhé. Időnk még van, az utcai ellenzék lassan sűrűsödik a Kossuth téri kordonnál. A fémrácsokat kitolták, a földművelési minisztérium sarkánál tovább csak az mehet, aki aláveti magát a fémdetektoros átvizsgálásnak. Mi kihagyjuk a lehetőséget, ám a füttyre készülők egy része zsörtölődve vállalja a kockázatot. Megéri. Más fíling huszonöt méterről a miniszterelnökre üvölteni, hogy hazaáruló, mint negyvenötről.
A helyszínen felbukkan a később őrizetbe vett radikálblogger Tomcat (alias Polgár Tamás). Zászlaja sajátos apoteózis: Árpád-pöttyös – bár lehet, csak inverz Túró Rudi-reklámot látunk.
A buli laposodni kezd, amikor – az előzetes programtól eltérően – kormánytag nem jelenik meg a Batthyány-örökmécsesnél szervezett ünnepségen. A három-négyszáz fős tömeg némán és kissé unottan hallgatja a férfikart és a kacifántos idézeteket. A délelőtt egyetlen érdekessége, hogy a jelek szerint a programváltozásról elfelejtettek szólni Molnár Lajos egészségügyi miniszternek, aki a közeli szakrendelő előtt parkoló szolgálati autójában bújja a táblázatokat.
– Ünnepelni jöttem, mint bárki más – mondja rezzenéstelenül a meghökkent sajtónak, noha más A6-ost nem látni a környéken.
A médiatömörülésre felfigyelők kisebb csoportokban közelednek a köreikben csak Mengelének aposztrofált kormánytaghoz, inkább csodálkozva, mint agresszíven. Molnár ezt látva – elvégre nem vak, csak bátor – elhajtat.
Súlypontáthelyezés: Nemzeti Múzeum. A kényelmesen hömpölygő tömeg a célhoz érve nyolcszáz körülire duzzad, majd kétezresre a református ünnepi istentiszteletről érkezők benyelésével. A hőbörgők és az istenesek megkülönböztethetetlenek. Mindkét csoportban divatja van az árpádsávnak és az indulatok szabadon engedésének. Könnyen találnak közös – artikulálatlan – hangra, amint Gyurcsány feltűnik a kivetítőkön.
Tekintettel csak egymásra vannak, az állami ünnepségen fellépő gyerekszínészekre – hatévesforma kislány, tíz és tizenhat éves „bátyja” – nem. A nap első hősiessége: mindhárom ifjú keményen tartja magát, az előadás zavartalan. Csak a nézők elméje nem.
A majd” egyórás kitartó üvöltözést néhányan sajátos performance-szal fejelik meg. Egy tiroli nadrágos mélymagyar a „Van tüzed? Gyújts rá!” graffittót helyezi el az aszfalton, majd elébiggyeszti: „Intifada.” Csak úgy, multikultisan.
Délben lassú átszivárgás a Petőfi-szoborhoz, Demszkyt várja oda a nép. Az ellenvéleménnyel rendelkezőket vásári hangulat fogadja: kirakodók, gólyalábas mutatványosok, a kikiáltó majd egyre érkezik. Addig az SZDSZ-rendezvényen rég nem látott méretű tömeg asszimilálódik, vásárfiára alkuszik, együtt örül a gyerekkel a bohóc esésén. A hangorkán a főpolgármester feltűnésekor tör ki. Dobhártyát hasít a gyűlölet. Noha a Demszkyt és a hivatalos megemlékezőket – köztük a miniszterelnököt és feleségét – a tömegtől elválasztó kordontól csupán néhány méterre állunk, semmit nem hallunk a torkaszakadtából üvöltő városvezető beszédéből. Annál inkább a klasszikus rigmusokat. Néhány azért minket is meglep. Ilyen az időszakonként felzúgó „Halált! Halált!”, valamint a focimeccsek bírószidalma: „Hülye vagy!”
A felkészültek későn kapcsolnak, már percek óta tart a beszéd, amikor az első vizespalackok röppályára állnak Demszky felé. A szabadságharc egyik jelképe az esernyő, melyet ezúttal a biztonsági szolgálat tagjai forgatnak szorgosan. Hárítják, ami jön: narancsot, pogácsát, egy híján a tojásokat. Az az egy Demszky mellkasán landol ováció közepette. De a főpolgármester nem adja fel, végigmondja a magáét, sőt, koszorúz is. A tömeg gyenge kísérletet tesz a kordon és Demszky ledöntésére, ám a rendőrök, úgy harmincan, élőláncot alkotnak.
Távoztunkban látjuk: a mellékutcákban komoly karhatalmi erő vár bevetésre, ám a helyi parancsnok higgadt.
A hőzöngők dolguk végeztével elégedetten távoznak. Zömük már most csatlakozik az Orbánt várók táborához a Ferenciek terénél, kisebb részük útba ejti a Jobbik kettőtől aktuális programját a Vörösmarty téren.
Mi is mennénk, de újabb „bátorral” futunk össze: a kormány egyik kevésbé frontvonalban lévő tagjának kabinetfőnökével. Rutinos megfigyelő, szeptember óta majd” minden megmozduláson részt vesz.
– Nem lesz baj – hajtogatja, inkább magának, mint nekünk. – Szilvássyék számoltak. A kritikus tömeg a Fidesznél 400-500 ezer ember. Annyi biztos nem lesz.
Szerintünk se. A helyszín adottságait számolgatva – most mellőzve a Philip-módszert (Pm) – legfeljebb hatvanezer Orbán-hitű fér el az úton az Astoriáig. Utóbb megtudjuk: a Pm szerint negyedmillióan itták a vezér szavait. Sok jó ember, ugye.
Fideszes forrásunk óvatos:
– Ha valami történik, az a gyűlés után várható. Attól függ, Orbán milyen beszédet tart.
– Mit tippelsz?
– Durvát.
Bejön.
Bővebben a Fidesz-gyűlésről >>
Orbán Viktor beszéde után újra a Nemzeti Múzeum felé vesszük az irányt, oda ígérték magukat a gój motorosok. Szellemesek, háromnegyed hét után három perccel – azaz 18 óra 48 perctől – bőgetik majd hosszan gépeiket.
A fideszes elvonulók ordibátoros dzsippel találkoznak az Astoria magasságában, így kell megtudniuk: elfogták Budaházy „Betyár” Györgyöt, akit a Nemzeti Nyomozó Iroda az Aradi utcai székházában tart vason. „Szabadítsuk ki Táncsicsot börtönéből!” Kétszázan kapnak az alkalmon. Őket lassú léptekkel a Hősök teréig szorítja a yard, míg magányos futásokban ki nem huny a forradalmi energia.
A derékhad erősítésre vár. Lehetnek ezer-ezerötszázan a múzeum előtt, plusz a motorosok – saját bevallásuk szerint – négyszázan. A nagyja indulna már, de a gójok kitartanak, ők nem engednek a 48-ból. Végül a tömeg megvárja a „brummogtatást”, majd kapára-kaszára. Az Astoriánál hezitálnak kissé, merre is az Oktogon, de hamar rátalálnak a helyes útra. Közben szállingóznak a hírek: a Terror Házánál könnygázzal oszlatnak. A csapat lelkesedésén ez mit sem változtat, sőt. Skandálnak és készülődnek. Előkerülnek a símaszkok, a sajtó világítós mellényt ölt.
Fél nyolc körül érünk az Oktogontól egy sarokkal beljebb dekkoló rendőrsorfalhoz. Hogyan tovább? Az első sorban lévők – külföldi minta alapján – törökülésben helyezkednek el, „paszszívan ellenülnek”. Árulózás csattan fel, amikor egy dzsip platóján megérkezik a rendőrök és a demonstrálók közé az újabban kegyveszett Debil, az október 23-i „telefonáló” – ugye ő az, aki az ősszel bele akarta vezetni a vandálokat a Fidesz-nagygyűlésbe. Most hosszas, zagyva beszédet tart, a rendőrök alulfizetettségét emlegetve próbálja átállítani őket. A sorfal rezzenetlen.
Gonda László, a Kossuth tériek (egyik) önjelölt vezére győzködi eszmetársait: hagyjuk Budaházyt, menjünk a Parlament elé! Megdobálják. Végül odébb gurul a kocsi, átveszi a szót a rendőrök ordibátoros autója: oszlás, a törvény nevében. Az eddigi hagyományokkal szakítva azonban a harmadik felszólítás után nem a sorfal indul meg, csak a „locsolókocsi”. Kék festékes vízsugár szánt végig a tömegen, komoly hatás nélkül. Jöjjön inkább a könnygáz. Vesztünkre. A korábban megszokott „anyag” rutinos zendülőket már le sem lassít, csupán könnyeztet kicsit. Ám a paprikakoncentrátum gránátba mixelése – bár nem hungarikum – a magyar zavargót is megállítja. A Blaha felé menekülnénk – ha látnánk valamit.
Idővel tisztul a szem, múlik az égő érzés. Előrébb merészkedünk. A rendőri taktika működik: a másfél ezres csoportosulást egy huszáros rohammal háromfelé szakították. A körülöttünk állókat kérdezzük: most merre? Tanácstalanok, a virtusból annyira telik, hogy kukákat gyújtanak fel az út közepén, és rendőri bekerítéstől rettegnek. Néhányan dobálnak.
A sajtómunkásokhoz fut be a hír: az Operánál barikádot építettek az utcai harcosok. Mellékutcákon igyekszünk rohanva megközelíteni a helyszínt, tüntető nem tart velünk. Aki az Andrássy útra szorult, küzdjön magáért.
A Balettintézet mellett érünk ki az útra. Állványzat az út közepén, ahonnan még tudnak, fát, padot, telefonfülkét szereznek útakadály építéséhez. Miért is? Ki tudja. A tákolmányt felgyújtják. A látvány zavarba ejtő. Kendős, maszkos emberek ugrálnak a láng mögött, üvöltöznek, rohangálnak, és félve kacsingatnak a közeledő rendőrsorfal felé. Az egyenruhásokat nem lassítja az útzár. Ekés IFA-val bontanak, vízágyúval oltanak. És hull a könnygáz – itt a régifajta, de új fegyverből, száz méterre is elvisz a modern puska.
Lassan hátrálunk a zavargókkal a Deák tér felé. Közben kósza hírek érkeznek: az egyik rádió szerint az utcai harcosok feltörtek egy vadászboltot a közelben, fegyvert és muníciót szerezve. Gyorsan jön a cáfolat is. Azt azonban senki nem vitatja: a „kormány leváltását követelő fiatalok” jobb híján a sajtón töltik ki dühüket. A rendőröket nem engedik ütéstávba, a köztük mozgó médiamunkásokat ellenben osztják rendesen. Többen bennünket is figyelmeztetnek: jobban tennénk, ha megszabadulnánk megkülönböztető mellényeinktől. Nem tesszük; tovább szolgálunk és félünk.
A rendőrségi felkészültség első komoly jele, hogy az Andrássy útról lassan kiszoruló brigádokat a Bajcsy felől érkező sorfal nyomja tovább. Némi tanácstalanság – és tucatnyi gázgránát – után a társaság nagyobbik része a József Attila utcáig hátrál. Tisztának látszik az út a Parlament irányába – elvégre az eredeti programpont a Kossuth tér visszafoglalása volt.
A továbbra is kukákat borogató-gyújtogató brigádok a Roosevelt tér irányába araszolnak, amikor a keresztutcákból száz rohamrendőr tör elő. Teljes a sokk. A kivágódó attak elől a zendülők az Erzsébet tér felé menekülnek, ám a lomhábbja fennakad a közpark kerítésén. Beéri őket a karhatalom, pillanatokon belül nyolcan állnak műanyag gyorsbilincsben a falak mentén. Médiaképes elfogások, a tettenérteken nincs karcolás sem.
Nem úgy a rendőrökön. Percnyi pihenőjükön a fotósoknak pózolnak, csúzli ütötte sebeiket mutogatják. Indulnánk tovább, de a sarkon komoly csavaranyazápor fogad, rendőrök rángatnak vissza a fedezékbe.
Végül mégis kimerészkedünk, folytatjuk a zavargást a Lánchíd tövéig, kevés sikerrel. A Roosevelt tér bejáratánál még hevenyészett barikádot húz az ellenállók maroknyi csapata, de dobálásra, üvöltözésre már nem futja. Ahogy a rendőrsorfal közelebb ér, a menekülést választják.
Tíz óra lehet, mire dologtalanul lehorgonyoznak az egyenruhások az egykori Belügyminisztérium szomszédságában. A sajtó a könnygázgránát-sorozatvetőt mustrálgatja, miközben kisebb karhatalmi szakasz lepi el a közeli szálloda mosdóit.
Kitartó zavargócsoportokról csak kósza hírek terjednek. Állítólag az Astoria közelében még folynak a harcok. Fáradt futás a helyszínre, ahol rendőrt bőséggel, randalírozót azonban egyet sem látunk. A kordont alkotók is tanácstalanok. Talán a Dohány utcába menekültek? Sehol senki.
Tizenegyre csendes a város. Vége az ünnepnek. A végeredmény számai ismertek: 56 letartóztatott, 7 sérült (köztük 6 rendőr) és 26 milliós kár. A zavargások kirobbanásától a teljes csendig alig három órára volt szüksége a rendőrségnek. Megnyugtató teljesítmény. Meghozta az önbizalmat? Mi mással magyarázható a Kossuth téri kordon elbontása? Megtanultak (el)bánni az utcai harcosokkal. Miként mi együtt élni velük.
