Forgách András: Zehuze
Népszabadság * Reményi József Tamás * 2007. március 24.
Kezdettől ez foglalkoztatja, akár értekező vagy szépprózát ír, akár dramatikus művet: a rekonstrukció természete. Már Ács János 1978-as vizsgarendezését elemző fiatalkori írásában, majd esszéiben, művészportréiban, s persze 1999-es kollázsregényében is (Aki nincs) szórtan, de folyamatosan rekonstruál valamit, amit egy hagyományos, lateiner értelmiségi ezredfordulós életérzésének és élményvilágának nevezhetünk.
Hogy ezt most egy nagyregényben, koncentráltan jelenik meg, egyszerre váratlan és törvényszerű fejlemény.
Nagy ívű családtörténet, levelekben elbeszélve. A leveleket egy Palesztinába kivándorolt anya írja Magyarországra viszszatelepült lányának, 1947-től harminc éven át. Egyetlen, végeérhetetlen monológ, a válaszokról s bennük a „népi demokrácia” történéseiről csupán e monológbeli reflexiók, kommentárok révén értesülünk. Két házaspár egymásban tükröződő képét kapjuk, s ebbe a tükörtérbe benyomul a világháború utáni történelem minden fontosabb információja. A mama egyetlen mondaton belül értekezik családi intimitásokról meg Dulles vagy Tito viselt dolgairól, veje jelleméről és Rákosi taktikai lépéseiről. Összeállhat-e ebből hiteles hang, el lehet-e kerülni, hogy a politikai krónika illusztratív történelmi leckefelmondássá silányodjon? Összeállhat – éppen azáltal, hogy az anya a családi és a mozgalmi zsargont egyetlen megszólalásmódba ötvözi, amelyben az előbbi szenvedélyes magánüggyé romantizálja az utóbbit, amaz pedig a maga világszerűségével visszahat a magánügyek megítélésére. A korabeli újságok és a családi legendárium tolvajnyelve szétválaszthatatlan.
A négy főszereplő ugyanis meggyőződéses kommunista: a papa bölcs írástudó, egy elfogultságoktól véres földön igyekszik mindvégig összeegyeztetni józan ítélőképességét, Thomas Mannt fordító műveltségét és a Szovjetunió vezette béketáborba vetett hitét, s noha elszigeteltségre ítéltetett, autonómiáját és méltóságát megőrzi. Veje viszont autonómiát s méltóságot sohasem nyerve rohan a vesztébe, az ötvenes évek szolgáló értelmiségének tragédiájába. A két asszony e kétféle életútnak a lekötelezettje, illetve foglya, s a mamának – minden heroikus erőfeszítése ellenére – széttartó életek látványához kell asszisztálnia. Zehuze – ez van, ezt kell szeretni.
Forgách András, az unoka már megkísérelte az Aki nincs lapjain elhelyezni magát ebben a pusztulásban, de akkor nagyon távoli pontok közé feszítette ki az örökségét: egyfelől egy buddhista mester stilizációjában szólalt meg, másfelől saját nevén szereplő édesapja dokumentumait helyezte el a szövegben. A kiváló rekonstruktőr épp saját portréjával nem boldogult. Most, hogy nem önmagára koncentrál, hanem türelmesen elmeséli az előtörténetet, s ehhez megtalálja azt a „figurát”, a nagymamát, aki egy személyben képviseli a közép-európai zsidóság patriarchális múltját, hontalanságát és hazakeresését, életre kel a kép, amelyet keresett. A szüntelen bizakodás közepette érlelődő vereség képe ez. A magánemberi fájdalmakat még hagyományosan az örömódák nagy emberi közösségéhez viszonyító magatartásé.
A könyv érvényesíti főhőse véleményét: mindezt „csak egy 1000 oldalas regényben lehet úgy-ahogy levázolni”. A szórt anyag összeállt.
Magvető, 640 oldal, 3990 forint
