Üldögélünk a Parlamentben megint, ahol tudósítóként már annyi, számomra felejthető protokolláris rendezvényt vészeltem át. Lehet, hogy látszatra ez sem olyan izgalmas úgy első pillanatra. De másodikra, ha megnézzük a névsort, kik is kapnak most éppen Radnóti-díjat, akkor lehet, hogy mégiscsak azt mondjuk, hű, mennyi jó ember.
Tudják, biztosan az lenne az igazán jó világ, ha ilyenkor, amikor összegyűlünk olyanok, akik azért egy-két nagyon fontos dologról majdnem ugyanazt gondoljuk, csak úgy vonogatnánk a vállunkat, hogy vajon miért is kellene bárkinek antirasszista díjat adni. Mert ugye nincs rasszizmus, kirekesztés, zsidózás, négerezés, cigányozás, de kínaizás sem ám – sehol, még a parlamentben sem. A rasszizmus elveszítené jelentését, olyan lenne, mint Örkény egypercesében a „háború”, amely, miután régóta kitört a világbéke, csak annyit jelent, hogy vaníliafagylalt – hogy mégis valamit.
„Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni” – írta Örkény rezignáltam.
Ám ahogy a háború szó is marad még egy ideig, úgy, tartok tőle, a humanista értékeket megerősítő Radnóti-díjra is szükség lesz még pár évre.
Túl egyszerű lenne persze azt mondani, hogy különösen fontos ez, amikor egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkön az az árpádsávos zászló leng, amely oly sokaknak oly nagy keserűséget jelent. Túl egyszerű lenne most csak annyival elintézni ezt, hogy ez a díj különösen fontos akkor, amikor már egy kormányellenes tüntetésen zsidónak tartott közéleti szereplők nevét lehet felsorolni – mintegy annak igazolásául, hogy hopp, akkor megvannak a bűnösök, ők tehetnek a bajokról, és azt is tudjuk, miért ilyenek. Nem magunkfajták…
Amúgy tudjuk, ez sem új. Például Radnóti Miklós naplójának egyik utolsó bejegyzésében idézi fel (1943. február 7.), hogy Erdélyi József cikket írt a Virradatban József Attiláról, s a költő érdemeit azzal akarta kisebbíteni, hogy félzsidó volt. „Nagy botrány, ez már mégiscsak sok! Rágalmazás! Jolán anyakönyvi kivonatokat emleget, rágalmazásért bepörli. De sehol sem olvastam, senkitől sem hallottam a lényegről beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna? Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből? Ez senkinek nem jutott eszébe az esettel kapcsolatban? Hát itt tartunk már?”
Hát itt tartunk már?
Istennek hála a mi korunk össze sem hasonlítható azzal. De a baj azért nagy. Mert a hétköznapi, a közel sem ilyen látványos rasszizmus embertársaink tízezreinek életét keseríti meg ma is. Ám erről majd máskor.
Momentán csak annyit, hogy azért most is különösen fontos, hogy akadjanak olyan embertársaink, akik a maguk területén tesznek a szabadság, az egyenlőség, a testvériség szép eszméjéért. Munkájukkal hitet és bátorítást adnak annak a remélem többségnek, amelyet szokás mostanában csendesnek is nevezni, pedig elég lenne csak normálisnak.
De inkább a kitüntetettekről, akik ott üldögélnek az első sorokban, hogy átvegyék a Radnóti Miklós-díjat. Nagyon sokféle foglalkozást űznek, más-más életkorúak – merthogy jó emberek mindenfelé találhatóak.
Mert mi is igazán közös az idei Radnóti-díjasokban?
Persze, mind sikeresek. Mi több, közszeretetnek örvendenek. Sokunk számára fontos értékeket képviselnek – mindez igaz, igaz, igaz.
De ami a leglényegesebb talán, hogy mind tagjai lehetnének annak a szervezetnek, amelyről egyik legszebb novellájában Iszak Babel írt. Gedali, az öreg zsitomiri a „jó emberek internacionáléját szeretné létrehozni”.
Hát ők tagjai ennek.
PS. Nem mindenki látszik a képen, bocs. Azért felsorolom őket: Bitó László, Bödő László, Debreczeni József, Juszt László, Kosáry Domokos, Markó Iván, Nyers Rezső, Róbert László, Sándor József, Schweitzer József, Szikra Sándor
Dési János
