Szász János rendező az Ópiumról, a szünetről és arról, ami fáj
Népszabadság * Varsányi Gyula Csákvári Géza * 2007. március 24.
Kép: Móricz SimonCsalódások, újrakezdések, kudarcok és sikerek egyaránt kísérték Szász János rendező életét az elmúlt tíz évben, mialatt nem forgatott játékfilmet. Március 29-én mutatják be a hazai mozikban legújabb, elmegyógyintézetben játszódó filmjét, amely iránt itthon és külföldön is nagy az érdeklődés.
– Nagy ünneplés fogadta a februári filmszemlén Csáth Géza írásai alapján készült Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című munkáját. Azt megelőzően miért nem forgatott játékfilmet tíz évig a Wittman fiúk után?
– Roppant egyszerű lenne azt mondani, azért, mert nem kaptam lehetőséget rá. Holott három filmtervem közül csak egyet nem támogattak, de végül a támogatottak sem valósultak meg. A magánéletemben fordulat történt, a nap nem felmenőben, hanem lemenőben volt, ez is benne van. Elsősorban magamat kárhoztathatom, hogy ez a tíz év filmrendezés nélkül telt el.
– Filmrendezés nélkül, de nem üresen, haszontalanul.
– Nem bizony. Tanítottam itthon és a Harvardon, színházban rendeztem Amerikában több helyen is, talán hétszer. Voltam igazgató – szóval sokat tanultam.
– Hány év szünet egészséges két film között?
– Három. Semmiképp sem volt egészséges a tízévnyi szünet. A kérdésben rejtetten benne van, hogy „elfelejtettem-e biciklizni”. Az igazság az, hogy a technikai próbák alatt remegett a lábam. Rettenetes bizonytalanságot éreztem, féltem.
– Azért sem jó ekkora szünet, mert közben besavanyodhat az ember…
– Mindez megkísértett engem is, voltak nehéz pillanatok. Főként, mert nem voltam itthon. De végül színházi és tanári karriert építettem odakint, és az élet élhető lett volna tovább.
– Mégis lezárult?
– Nem. Most úgy volt, hogy visszamegyek Bostonba rendezni, de nem tudtam időhiány miatt. Majd megyek jövőre. Nem zárom le ezeket a dolgokat, de megvannak a prioritásaim, például a film.
– Filmrendezőként mit profitált az elmúlt évtizedből?
– Rengeteget. Nagyon jó és keménykötésű színészekkel dolgoztam külföldön. Még jobban megtanultam, hogy a színészre kíváncsinak kell lenni, és az megtérül. Ez fontos volt ebben a filmben is. Biztosabban hagyatkozom az ösztöneimre és a színészek ösztöneire is. Kicsit jobb lett a „hallásom”.
– Aligha véletlen, hogy ismét Csáth-művekből merített ihletet. A Wittman fiúk is az ő írásai alapján készült.
– Nagyon önfeltáró minden írása, és pimaszul szégyentelen. E mellett Csáth nagy történetíró is. Ez jelenti vonzerejét, és az, hogy a művei kapcsán a bűnről lehet beszélni, ami engem nagyon izgat, bár nem tudom pontosan, miért. Nem szeretem a tabukat, mert sok képmutatás van mögöttük, és az ő történetei fölülírják a tabukat. A másik, hogy nagyobb szabású, meg nem valósult filmterveim után szerettem volna kamarafilmet csinálni, amely két ember kapcsolatára épül, tőmondatos párbeszédekkel. Voltaképpen ez volt a fő érv, amiért hozzáfogtunk Szekér Andrással a forgatókönyvhöz. Aztán persze sokkal bonyolultabb lett, mint hittük.
– A bűnt említette. Lehet-e az Ópium cselekménye kapcsán bűnről beszélni?
– Lehet, ha nem is olyan értelemben, mint a Wittman fiúk esetében. Ők egyetlen késszúrással megölik az anyjukat. Itt már bűnnek számít, hogy az orvos és a beteg között szerelmi kapcsolat alakul ki. De bűn az is, amit a főhős férfi, Brenner doktor a film végén tesz, hogy megszabadítja betegét, Gizellát a tudatától, annak ellenére, hogy a beavatkozás módszerét elítéli. A motiváció fontos igazán.
– Brenner magasztos cél érdekében cselekszik, hogy megszabadítsa a további szenvedéstől a nőt, akit kénytelen elhagyni.
– Magasztos cél érdekében, de ez mégiscsak bűn, ráadásul ezzel elveszti a szerelmét. Az orvos a történet során megért valamit, amit azelőtt még soha. Nagyon racionálisan élő ember volt addig, aki a morfiumadagjait éppúgy kiporciózta, mint a szeretkezéseit, mindent egy-egy skatulyába tudott berakni, mértani rend szerint. Gizellával való megismerkedése ráébreszti az irracionális elemre az életben.
– Az Ópium két főszerepére a dán Ulrich Thomsent és a norvég Kirsti Stubót kérte föl. Miért hívnak a magyar szerzői filmesek egyre gyakrabban külföldi színészeket?
– Európai méretekben gondolkoztunk, és ők ketten voltak a legjobbak a szerepekre. Magyar színészekkel a színházi évadban nem is lehet dolgozni. Ez tragédia.
– A filmben ugyancsak játszó László Zsolt kedvelt színházi színész.
– Nehéz is volt megszervezni a részvételét, de alkalmazkodtunk hozzá.
– Nem csalódott, hogy színészei közül senki sem kapott díjat a filmszemlén?
– Minden zsűri külön világ, esetleges, mit és kit gondolnak díjra méltónak. Többen kérdezték azt is, nem vagyok-e csalódott, hogy nem én kaptam a fődíjat. A döntést el kell fogadni, és kész.
– A Hannibál ébredése rendezője, Peter Webber nyilatkozta lapunknak, hogy a Wittman fiúk című filmjéből sokat merített.
– Olyan pici a mi filmes világunk, hogy nem is gondolnám hatással lehetünk ilyen hollywoodi produkcióra. Hasonlót hallottam Nyikita Mihalkov egyik filmjéről is, amelyet az én Woyzekem bátorított.
– Önre milyen alkotók, illetve művek voltak hatással?
– A Wittman fiúk esetében hatott rám Herzog Kaspar Hausere, a Woyzek esetében pedig Tarkovszkij művei. Ami az Ópiumot illeti, Bergmant említhetném. Amikor jó pár éve elkezdtem tanítani, megdöbbentett, hogy a fiatalok többsége nem hallott Bergmanról, illetve voltak, akik unalmasnak tartották. Levetítettem nekik a Fanny és Alexandert vagy a Personát, mire azt mondták, ja, ezeket korábban nem látták. Fontos előtanulmány még nekem Jerzy Kawalerowicz Mater Johannája. Két arc, amely mögött történet van. Sőt, még egy idézetet is találhatnak nálam a Szent Johanna című némafilmből. Nem kell mindent eldobni, a világ különböző hatásokból áll, és nem érdemes kitérni előlük vagy hallgatni róluk.
– Játékfilmet nem, de dokumentumfilmet készített az elmúlt tíz évben, Spielberg fölkérésére, a holokausztról. Azt hogyan illeszti be az életművébe?
– Abban az időben veszítettem el a Sorstalanság rendezését Kertész Imre döntése alapján, és nagyon fontos volt ez az új megbízás. Mivel zsidó vagyok, fontosnak tartottam azt is, hogy ebben a témában megszólaljak. Ezt a filmemet nem tartom kevesebbre a többinél, sőt, ezt fogják látni a legtöbben a világon, hiszen iskolai tananyag lett.
– Nem fáj, hogy elvették öntől a Sorstalanság rendezését?
– Hogyne fájna. Rengeteg energiát öltem bele, de nemcsak emiatt. Úgy éreztem, meg tudom csinálni, mert megtaláltam azt a filmnyelvet, amely kifejezi, amit Kertész leírt. Azt hiszem, nem bántak velem akkor tisztességesen, és ez mind a mai napig fáj. De már nem annyira. A filmszemle gyógyír is volt erre a sebre.
